Mikor felébredtem, meglepetten vettem tudomásul, hogy egyedül fekszem az ágyban. Egy darabig értetlenül pislogtam, míg megszokta a szemem az enyhe fényt, aztán felültem, és kinyújtóztattam az izmaimat. Csak akkor hallottam meg a vidám nevetést, amikor felálltam, hogy gyorsan lezuhanyozzak. Az ablakhoz léptem, és elakadt a szavam. Olyan széles mosoly költözött az arcomba, hogy egészen belefájdultak az izmaim.

Edward a kert közepén állt, és éppen próbálta kiszedni a teniszlabdát a lelkesen farkát csóváló Dante szájából. A kutya terpeszben állva húzta hátra a fejét, megakadályozva, hogy gazdája elkobozza a nehezen megszerzett zsákmányát. Láthatóan legalább annyira élvezte a játékot, mint Riley, aki nevetgélve bíztatta barátját, de nem adott neki nyilvánvaló utasítást arra, hogy odaadja a labdát. A játék most a huzakodásról szólt, nem a labda eldobásáról.

Egy percig elmélázva figyeltem őket, hallgattam a felszűrődő morgolódást és kacarászást, és közben arra gondoltam, lehetnék-e még ennél is boldogabb, vagy az már felháborítóan nagy pofátlanság lenne másokkal szemben.

Mikor észrevettem, hogy apa és Marry-Ann egymásba karolva nézik a hancúrozást, olyan melegség öntötte el a szívemet, amilyet talán még sosem éreztem ezelőtt. Először nem is igazán értettem, mi az oka ennek a különleges, bizsergető forróságnak, ami a mellkasomból indulva burjánzott el az egész testemben, aztán hirtelen ráébredtem: van családom! Igazi, boldog családom, apával, anyával, mostohaapával és mostohaanyával, testvérrel, és egy csodálatos férfivel, aki élete minden percét arra fogja áldozni, hogy engem boldoggá tegyen.

Máskor idiótán éreztem volna magam a hangos vihogástól, ami kitört belőlem, de most felszabadító érzés volt, és amúgy sem hallotta senki, leszámítva a kandúrt, aki durcásan mászott elő az ágy alól, és neheztelve nézett rám, amiért megzavartam a véget nem érő lustálkodásban. A kövér macska duzzogva kullogott ki a szobából, én pedig feldobódva vetettem magam a fürdőszobába, hogy illatosan és tisztán csatlakozhassak szerelmemhez, és most már kibővült családomhoz.

Csak sokadik próbálkozásra sikerült megfelelő hőfokú vizet kicsalnom a zuhanyrózsából, de végül jólesően masszírozta meg a hátam és a vállaimat, mielőtt kiszálltam volna, hogy megtörölközzek. Nem is voltam tudatában annak, hogy hangosan énekelek, egészen addig, míg kuncogást nem hallottam a hátam mögül. Döbbenten perdültem meg, akkora lendülettel, hogy majdnem kibillentem az egyensúlyomból. Edward állt az ajtófélfának támaszkodva, és a párától nedves haját a füle mögé tuszkolva vigyorgott rám olyan édes arckifejezéssel, hogy menten elaléltam, bármilyen zavarban voltam is.

– Nem is mondtad még, hogy ennyire hamisan tudsz énekelni.

Összeráncoltam az orromat, és fújtam egyet, ahogy Lestát szokott, ha valami nem tetszik neki. Riley gúnyosan elhúzta a száját, és beljebb lépett, így már alig karnyújtásnyira volt tőlem.

– Undok dög vagy – világosítottam fel, de nem szeghettem kedvét. Átlépte a köztünk maradó távolságot, és szorosan ölelt magához, annak ellenére is, hogy még mindig törölközőben voltam. Valahogy már fel sem tűnt, mennyire természetes számomra, hogy ilyen lenge öltözetben lát. Ő már hozzám tartozott, nem éreztem úgy, hogy bármit is takargatnom kéne előtte. Végül is már átléptünk minden képzeletbeli határt. Nem maradt semmim, amit ne adtam volna neki oda korábban.

– Azt hiszem, most egy időre halláskárosodást szenvedtem ettől a vonyítástól – ugratott tovább, mikor kissé elhúzódott tőlem. Sértetten bokszoltam a karjába, de ennek ellenére is vigyorgott.

– Nem lehet mindenki sztárénekes a családban – vetettem oda háborogva, mire felhúzta az egyik szemöldökét.

– Hmm… Most Nickyre, vagy rám céloztál?

– Természetesen Nickyre. Még jó hogy – morogtam, de azért akaratlanul is elmosolyodtam.

– Szóval szerinted én nem tudok énekelni – állapította meg megjátszott csalódottsággal, és ellépett tőlem. Magamra hagyott a fürdőszobában, de gyorsan követtem a hálóba, ahol az ablaknál állva pillantottam meg újra. A kertet bámulta, miközben a lihegő kutya éppen elhelyezkedett a lábánál. – Ez esetben kénytelen leszek bebizonyítani, hogy tévedsz!

– Már túl késő! Hallottalak… Rémes voltál – vontam vállat, és elkezdtem felöltözni. Edward nem fordult meg, hogy végignézze, bár nem vettem volna zokon. Továbbra is lefelé meredt, és komoly, megfontolt hangon beszélt.

– Mert még nem készültem fel rá, hogy lenyűgözzelek. Hamarosan padlót fogsz majd a rejtett bájaimtól.

– Hah… Na persze – fújtam egyet, majd kivittem a törölközőt a zuhanyzóba, hogy kiakasszam száradni. Visszatérve a szobába még mindig ugyanott találtam.

– Majd az esküvőn meglátod!

– Az esküvőn? – kérdeztem meglepetten. Végre rám emelte elszánt, ugyanakkor reménykedő tekintetét. – A szüleink esküvőjén. Már nincs sok hátra addig. Tegnap megbeszéltük Sammyvel a részleteket. Vannak dolgok, amiket Sam már elrendezett, a többihez rögtön a könyvbemutató után hozzálátok. A zenekar még nincs meg, de Sam kitalálta már a menüt, és egyeztettük is az elképzeléseimmel, szóval már csak azt kell kitalálnom, melyik étteremmel készíttessük el. Az esküvőt itt tartjuk majd, Michael házában, mert a mi házunkhoz rossz emlékek százai társulnak mindannyiunk számára. Persze lehetne házasságkötő teremben is, de azt személytelennek tartom. Ez az otthonod, és most már anyué is. Boldog lesz, ha itt mondhatja ki a boldogító igent Michaelnek.

– Ez a te otthonod is – léptem közelebb hozzá, hogy megfoghassam a kezét. Újra kibámult az ablakon, és elgondolkozva felsóhajtott.

– Reggel beszéltem erről anyuval és Michaellel.

– Erről? Miről? – csodálkoztam, de nem nézett rám.

– Kínos nekem ez a helyzet. Úgy értem, itt laknom.

– Hogy? De hát miért? Azt hittem, boldog vagy, hogy együtt lehetünk…

– Persze… Nem erről van szó! Egész életemben arra vágytam, hogy mindig a közelemben légy, de… Nem várhatom el a bátyádtól, hogy minden éjjel virrasszon, mert mi szeretkezünk. Nem kérhetjük a szüleinktől, hogy azt hallgassák, hogyan nyögdécselünk egymás karjában. Nem beszélve arról, hogy ott a villa, ami most üresen áll. Ha nem látnak ott mozgást, még betörnek a végén. Hálás vagyok azért, hogy befogadtatok, és itt lehettem, de…

– Vissza akarsz költözni a villába?

Elképedve vettem szemügyre az arcát, de semmilyen érzelem nem tükröződött rajta. Csak abból érződött a feszültsége, ahogy az ujjaival morzsolgatta az ablakpárkány sarkát.

– Én nem tartozom ide, Jas. Szeretem ezt a házat, mert ha itt vagyok, mindig te jársz a fejemben, de nem érzem az otthonomnak. Hiányzik a zongorám, a gitárom, az ágyam, a kaktuszom, a könyveim és a szekrényem. Tudom, hogy mindez nevetséges, hiszen bárhol jól kéne magam éreznem, ahol velem vagy, de… Én csak… Ez a szoba… Éjjel arról álmodtam, hogy újra látlak téged azzal a fiúval csókolózni. Azt álmodtam, hogy újra erőt vesz rajtam a kétségbeesés, hogy újra csak arra tudok gondolni, hogy ki kell mosnom a szívemből a kínt, hogy ki kell törölnöm a fejemből ezt a képet. Ismét döntöttem magamba a piát, aztán ide jöttem, és… Láttam magamat, ahogy fekszem a földön, és már nem emelkedik a mellkasom. Láttam magam… holtan…

Megborzongott, ahogy kiejtette az utolsó szót. Döbbenten álltam mellette, hirtelen képtelen voltam közelebb lépni hozzá, hogy megöleljem. Még soha nem beszéltünk arról a napról, és nem tudtam biztosan, mit kéne mondanom, hogy ne bántsam meg.

– Láttál csókolózni? – kérdeztem végül zavartan. Leszegett fejjel bólintott.

– Olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívemet…

– Megcsókolt, de én ellöktem magamtól. Nem akartam vele lenni, és az a csók csak néhány pillanatig tartott. Pofon vágtam érte – mentegetőztem, mire kinyújtotta a kezét, közelebb húzott magához, és szorosan átölelt.

– Tudom, hogy nem akartad. Azóta sokat gondolkoztam ezen. Szeretsz engem, vak volnék, ha nem látnám. Talán nem lehetséges úgy szeretned, ahogy én szeretlek téged, de látom rajtad, hogy milyen fontos vagyok neked. De akkor, azon az estén… Akkor nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy elveszítettelek. Hogy az a srác újra az életedbe lép, és te őt választod helyettem. Ez a gondolat… Nem bírtam elviselni, hogy ismét nélküled kelljen élnem. Nem akartam létezni egy olyan világban, ahol nem vagy mellettem, ahol valaki más karjában alszol el, ahol nem én ringatlak álomba, ahol nem az én csókom ébreszt fel reggel. Nem akartam olyan világban élni, ahol nem az én gyermekeim szólítanak anyunak, ahol nem az én ágyamban hancúrozol velük, és nem rám mosolyogsz közben. Ez az egész annyira megrémisztett, olyan nagyon kilátástalannak tűnt minden. Mintha egy pillanat alatt sötétbe borult volna a jövőm…

– Hogy hihetted, hogy elhagynálak valaki másért? – kérdeztem szinte már felháborodva.

– Ne gondold azt, hogy akkor józanul láttam a dolgokat. Egy ködfelhő telepedett az agyamra, és csak az járt a fejemben, hogy ezt nem tudom elviselni, és végre véget kell vetnem neki. Úgy éreztem, már túl sok pofont kaptam az élettől, ennél többet egyszerűen nem bírok el…

– Oh, te buta – nyögtem, és vadul kapaszkodtam a karjaiba. – Soha nem adhatod fel! Bármi történjék is, mindig van értelme küzdeni!

– Már én is rájöttem, hogy milyen ostoba voltam, ne aggódj. Viszont amíg itt vagyok, örökké nyomasztani fognak az emlékek. Ez a szoba nincs jó hatással rám.

– Akkor cseréljünk szobát Nickyvel – javasoltam reménykedve. Csóválni kezdte a fejét.

– Értsd meg, Jas, nem akarok itt lakni.

– Nem akarsz velem lakni – helyesbítettem. Kétségbeesett fény suhant át a szemén.

– Veled akarok lakni, csak nem itt. Anyu beleegyezett, hogy eladjam a villát. Az árának egy részéből megveszem a házat, ahol mi ketten egy életen át boldogok lehetünk. Egy házat, ami segít abban, hogy újra kezdjek mindent.

– Úgy érted, hogy össze akarsz velem költözni? – kérdeztem elképedve, ugyanakkor boldogan.

– Hát nem nyilvánvaló? Természetesen előtte össze fogunk házasodni. Ha túl leszünk anyuék esküvőjén, el is kezdtem megszervezni a ceremóniát Sammyvel. Tegnap már beszéltem vele erről.

– Beszéltél Sammyvel az esküvőnkről? – csodálkoztam. Olyan arccal bólintott, mintha nem értené, miért akadtam fenn ezen.

– Hát persze. Mégsem élhetünk örökké vadházasságban. Mindent úgy kell csinálnunk, hogy tökéletes legyen. Lesz szép ruhád, násznép, itt lesz anyukád és a mostohaapukád, és persze anyu és Michael, meg természetesen Nicky, és mindenki, akit szeretnél meghívni. Az esküvő éjszaka lesz, nem nappal. A tengerparton fogjuk tartani, a fákat égőkkel díszítjük fel, a homokban állva, mezítláb fogunk hűséget esküdni egymásnak, közben a tenger morajlik majd a hátunk mögött, a hold lesz a tanúnk, és a csillagok szórják majd ránk Isten áldását. A távolban talán felhangzik majd egy hajókürt, és miután igent mondtál nekem, az éjszakai égboltot ellepik a tűzijáték csodálatos fényei. Amíg mindenki a színes kavalkádot bámulja, te leveted a habos ruhát, ami alatt egy világoskék vadonatúj fürdőruhát viselsz majd, a bokádon az anyutól kapott kölcsön bokalánc lesz, én is levetem az öltönyt, és berohanunk a vízbe. Mire észreveszik, hogy nem vagyunk ott, már a tenger felszínén csodálhatjuk a fényjátékot, közben a víz alatt fogjuk majd egymás kezét, aztán véget nem érő csókokat váltunk, a lábunkat összekulcsolva, a testünk egymáshoz simul, és egyé válunk a vízzel és egymással. Addig a parton a srácok levezénylik a vacsora előkészületeit. Mikor kijövünk a vízből, megtörölközünk és rögtön asztalhoz ülhetünk, aztán hozzáláthatunk a menühöz, amit majd együtt találunk ki. A háttérben az együttesem zenél majd közben – ők majd utánunk esznek -, aztán lesz egy váltás, amikor egy másik zenekar veszi át a helyüket, ők is megkajálnak, utána jöhet a torta, aztán reggelig táncol majd mindenki. Nászútra oda megyünk, ahová csak akarsz, de Dantét vinnünk kell, mert nem akarom szegényt magára hagyni. A lényeg az, hogy minden tökéletes lesz…

Tátva felejtett szájjal bámultam rá.

– Jól kitervelted az egészet – jegyeztem meg elismerően, ugyanakkor kissé grimaszolva.

– Azóta ezen gondolkozom, hogy először megláttalak. Pedig akkor még ki sem látszottál a földből – mosolygott. – Persze, ha valamit másképp szeretnél csinálni… Minden úgy lesz, ahogy te akarod…

– Ennél izgalmasabb esküvőt el sem tudnék képzelni. Semmit sem változtatnék rajta – törölgettem a könnyeimet. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, és újra közelebb húzott magához.

– Fantasztikus életünk lesz, Jasmin, esküszöm neked…

Még akkor is az utolsó szavai csengtek a fülembe, amikor elindultunk bevásárolni a boltba, ahol már korábban is jártunk együtt. Riley jó kedvében volt, és bár tulajdonképpen a lánykérést kihagyta, folyamatosan a jövőbeli esküvőnkről magyarázott. Tényleg mindent kitalált már, még azt is, milyen ruhát viselek majd, hogyan helyezik el a padokat, és milyen díszítésekre lesz majd szükség. A legtöbb menyasszony egyedül kénytelen megszervezni a ceremóniát, sok pár együtt vállalja magára ezt a fontos munkát, nekem viszont kész tervek álltak a rendelkezésemre a város, sőt, az egész környék legjobb rendezvényszervezője által. Edward gondosan felépítette már a jeles esemény minden mozzanatát magában. Látszott, hogy valóban nem egy hirtelen ötlettel állok szemben. Szerencsére teljes mértékig rátaláltak az elképzelései az enyémekre, így nem kellett amiatt szomorkodnom, hogy tulajdonképpen kihagyott a saját esküvőm megszervezéséből.

A gondolat, hogy hamarosan mi ketten Isten előtt is színt vallunk az érzéseinkről, nagyon boldoggá tett. Egész délelőtt ezen kattogtak az agytekervényeim. Szinte láttam magam előtt mindent, éppen úgy, ahogy elmesélte. Hirtelen olyan valóságosnak éreztem a köztünk lévő csodálatos kapcsolatot, mint még soha azelőtt. Elmondhatatlanul boldog voltam, a szívem sebesen vert, és valahányszor mosolyra húzta a száját, szinte kiugrott a helyéről. Örökre az enyém lesz, és most már senki sem veheti el tőlem. Csak ez lebegett a szemem előtt, és a közös jövőnk ígérete.

Éppen a zöldséges állványnál pakolásztam a kocsiba az Edward reggelijéhez szükséges dolgokat, amikor megláttam a felvágottaknál azzal a lánnyal beszélgetni, akihez korábban már volt szerencsém azelőtt. A lány, mint legutóbb, most sem tett rám jó benyomást. Túlságosan bizalmaskodóan pislogott Rileyra, a szempillái úgy remegtek, mintha valami a szemébe ment volna, és csábosan mosolyogva nyúlt át az üvegfal fölött. Mikor Edward kezébe adta a becsomagolt sonkát, két tenyere közé fogta kedvesem kezét, és vetett rá egy olyan pillantást, amit több mint sértőnek éreztem. Ez volt az a pillanat, amikor elborult aggyal indultam meg feléjük a kocsit tolva.

– Kell még valami? – kérdeztem Edward mögé lépve, és az államat a vállára támasztottam, mintegy jelezve az összetartozásunkat. Hátra nyúlva megsimogatta az arcomat, aztán teljesen felém fordult.

– Kicsim, emlékszel még Melodyra? – kérdezte ártatlanul. Naná, gondoltam magamban, de végül erőt vettem magamon.

– Igen, emlékszem. Szia!

– Szia! – intett kétértelmű mosollyal az arcán. – Riley említette, hogy nemsokára összekötitek az életeteket. Gratulálok hozzá. Jó srác, vigyázz rá minden Greenfieldi lány nevében, akinek összetöritek a szívét.

Rosszul éreztem magam amiatt, amit mondott. Edward finoman megszorította a karomat.

– Ne mondj ilyeneket, Melody! Amúgy sem hiszem, hogy bárkit is érdekel, hogy megnősülök.

Meglepett, hogy ilyen nyíltan beszél a dologról, miközben velem is csak alig egy órája osztotta meg a hírt, hogy el akar venni.

– Ah, szépfiú. Egész gyászmenet lesz majd a templomtól a házatokig – vigyorgott a vörös ciklon.

– Hmm… Talán majd odaküldöm néhány szingli haveromat, hátha legalább ők profitálnak a dologból – nevetett fel Edward jó kedvűen.

– Ah, de gonosz. Hol marad az együttérzés? – kérdezte a pultos lány félmosollyal.

– Nem érzek együtt azzal, akit szomorúvá tesz a boldogságom – sóhajtotta Edward kicsit elkomolyodva. Végül mégis mosolyogni kezdett. – Remélem, eljössz az esküvőnkre, Mel!

– Ha meghívtok, tuti nem hagyom ki – kacsintott fülig érő szájjal, majd búcsút intett nekünk. Nem mondtam ki, mennyire utálom még a gondolatát is annak, hogy ez a nő megjelenjen életem legfontosabb napján a vörös hajkoronájával, meg a csábos pillantásaival…

Csak akkor ébredtem rá, milyen nevetségesek ezek a féltékenységi rohamok, amikor már a pénztárnál álltunk, és éppen a szalagra pakoltuk a holmikat, amiket vettünk. Edward szóba elegyedett a pénztárossal – aki milyen meglepő, nő volt, és túl kedves -, és ragyogó arccal csacsorászott vele. Régóta ismerte, mint szinte mindenkit a városban. Eszembe jutott, milyen idegennek éreztem magam korábban is, amikor itt jártunk. Greenfield mindig is a földi poklot juttatta eszembe, bár egy ideje Riley miatt megfeledkeztem erről, most mégis újra túl szűknek és levegőtlennek éreztem ezt a porfészket. Felmerült bennem, mi van, ha Edward itt akarja leélni velem az életét. Noha jó érzés volt a bátyámmal és apuval lenni, megrémített a gondolat, hogy örökké Greenfiled börtönében kell majd élnem.

Edward semmit sem vett észre a bennem végbemenő változásból. Fütyörészve pakolta be a dolgokat a csomagtartóba, amíg én zacskókba pakoltam a kocsi tartalmát. Most először tényleg úgy éreztem, mintha házasok lennénk. Valahogy túlságosan szokványosnak tűnt ez az egész. Bevásárlás a férjemmel, közös hétvégi ebédek, unalomig ismétlődő egyforma hétköznapok.

Nem! A mi életünk sosem lesz unalmas. Sosem válik megszokássá! Mi összeillünk, a sors egymásnak teremtett minket. Elűztem a képet lelki szemeim elől, de a fejemből nem sikerült száműznöm.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (3 votes cast)
Edward Riley 59. rész, 10.0 out of 10 based on 3 ratings