Az első munkanap azóta, hogy Edward kómába esett.

Már fél hatkor felébredt, kibújt az ágyból – mióta visszatért, közös ágyban aludtunk, de jól viselkedtünk, és igyekeztünk tekintettel lenni arra, hogy nem szigeteli rendesen a hangot a szobám -, lezuhanyozott, és mire én is magamhoz tértem, már az ágy szélén ült. A tálca, melyre pirítóst, lekvárt és egy bögre tejeskávét pakolt, az éjjeli szekrényen várta, hogy kinyissam a szememet.

Edward édesen mosolygott meglepett arcom láttán. Világoskék szemei ragyogtak a boldogságtól, és olyan energikusnak tűnt, amilyennek még soha nem láttam korábban. Miközben ettem, lelkesen magyarázta, hogy mi mindent fog újra csinálni a nap folyamán, amikről lemaradt azóta, hogy utoljára bement. Alig várta, hogy lássa a többieket.

Riley izgatottsága rám is átragadt, így mire a földszinten köszöntöttük apát, Nickyt, és Edward anyukáját, már nekem is széles mosoly ült az arcomon. Mivel a kollégák beszéltek rólam Edward felettesének, lehetőséget kaptam rá, hogy visszamenjek én is a csapathoz, igaz, azzal a feltétellel, hogy többé nem lépek ki csak úgy. Megértettem, hogy nem szándékoztak folyamatosan az én felvételemmel és elbocsátásommal foglalkozni. Legutóbb annyira sietősen hagytam el a várost, hogy még vissza sem kaptam az irataimat, amiket most előre kikészítettek nekem. Legalábbis azokat, amiket nem kell maguknál tartaniuk, amíg a cég alkalmazottja vagyok.

Hét órakor már úton voltunk, és immár mind a ketten nehezen ültünk meg a fenekünkön az autóban. Én is vágytam már rá, hogy ismét lássam a kollégákat, főleg Sammy hiányzott nagyon. Biztosra vettem, hogy Edwardnak is a szőke fiú a legkedvesebb munkatársa, így elég sokat beszélgettünk róla, míg végre le nem parkolt egy hatalmas épület előtt.

Megdöbbentem, mikor rájöttem, hogy a városi könyvtár parkolójában állunk. Miközben kikapcsoltam az övet, kíváncsian meredtem Edwardra, aki éppen a kesztyűtartóban kutatott.

– Minek jöttünk ide?

– Ma itt dolgozunk. Tegnap beszéltem Mr. Hammonddal. Mindent elmondott. Egy neves író látogat holnap a városunkba, és itt tart majd könyvbemutatóval egybekötött olvasói találkozót, ahol aláírást is osztogat majd a rajongóknak. A környező településekről is várják az érdeklődőket, állítólag több száz ember jön majd el. Egy napunk van felkészülni! – magyarázta szemlátomást feltüzelve.

Mielőtt utána indultam volna, szemügyre vettem a pompás pázsittal körülvett épületet, ami legalább száz éves lehetett már, de bizonyára azóta többször is felújították. A barnára festett falak csak néhol vetették le magukról a vakolatot, ezt leszámítva egészen jó állapotban voltak. Észrevettem, hogy nem különösebben koszos az épület, igaz, nem is járt sok autó errefelé.

A márvány lépcsők azonban piszkosak voltak a szél által összehordott levelek és por miatt, de ahogy beléptünk az előcsarnokba, azonnal feltűnt, milyen tisztaság van. A padló csak úgy csillogott, a néhány vitrinen sem láttam port, és az üvegeik is tisztának tűntek. Még ujjlenyomatokat sem fedeztem fel rajtuk.

Az üvegajtók mögött néhány serleg és kupa sorakozott, fényképek és személyes tárgyak mellett. Leginkább a régi pipa, és a balett táncosokat ábrázoló könyvtámasz tetszett. Jobban is tanulmányoztam volna őket, de Edward visszajött értem, miután észrevette, hogy elhagyott, és vonszolni kezdett maga után.

– Ne maradj le! – dorgált meg mosolyogva, mielőtt megpuszilt. Én is elmosolyodtam, és követtem őt a ruhatárig, ahol átöltözhettünk a már jól ismert egyenruhába. Miután elkészültünk, a katalógus terembe folytattuk az utunkat.

A teremben álló szép kialakítású pult mögött egy egyetemista korú, heges arcú, pattanásos fiú állt, aki útbaigazított minket, miután megkaptuk a belépőnket. Meglepett, hogy a nyakunkba akasztható kártya nélkül be sem juthattunk volna az olvasóterembe.

Azt hittem, végre a könyvek következnek, de csak egy újabb terembe jutottunk. Edward elmagyarázta, hogy itt adják ki, és veszik vissza a könyveket az olvasóktól, és a lezárt részekben tárolt anyagokhoz is itt lehet kulcsot szerezni. A korai óra ellenére máris három ember tüsténkedett a pult mögött.

Úgy vettem észre, a legidősebb, nagymama korú hölgy lehet a legmagasabb beosztásban, mert serényen osztogatta az utasításokat. Egy középkorú nő hatalmas könyv fölé görnyedt, és valamit írogatott, a harmincas évei elején járó fiatalember pedig toronyba halmozott könyveket nézett át. Nem tudtam megállapítani, vajon milyen célból.

Végre beléptünk egy gigantikus belmagasságú, minden képzeletet felülmúló helyiségbe, amitől még a lélegzetem is elakadt. Majdnem hanyatt estem, ahogy tekintetem követte a töménytelen könyv útját egészen a plafonig.

Ha az előcsarnok tetszett a hatalmas, kupolás tetejével, a kényelmes kárpitozott, méregzöld foteljeivel és fényesre lakkozott dohányzóasztalaival, az olvasóterem egyenesen elképesztett monumentalitásával és antik hatásával.

Bár jártam már néhány könyvtárban életemben, kétségtelenül Greenfield városa büszkélkedhetett a legszebbel, amit valaha láttam. Döbbenten járattam végig a tekintetemet a faltól falig tartó, mennyezetig emelkedő, faragott oldalú polcokon, az ódivatú, galériára vezető csiga vaslépcsőkön, a hangulatos, két, négy és hatszemélyes asztalokon, az asztalok fölé elhelyezett lehúzható, díszes lámpákon, a márvány talapzatú, cizellált pulton és a számtalan bőrfotelen. A plafonra erősített kristálycsillárok csak fokozták a lenyűgöző hatást.

Edward észrevette, hogy tátott szájjal állok az egyik közel tíz méter magas polc előtt, és gyorsan mögém lépett. Egy pillanatig átkarolt, és a vállamra támasztotta az állát, aztán halkan felkuncogott.

– Klassz, ugye? Imádom ezt a helyet! El sem tudod képzelni, hány órát töltöttem itt életem során. A bátyáddal rengeteget jártunk ide olvasgatni, sőt, még a házinkat is mindig itt írtuk meg.

– Azt akarod mondani, hogy Nicolas tud olvasni? Azt hittem, hírből sem ismeri a könyvtár létesítményét. Most igazán megleptél – sandítottam hátra, mire felnevetett, és finoman a fenekemre csapott, de csak óvatosan, nehogy valaki meglássa.

– Hogy te milyen gonosz vagy! – suttogta elképedve.

Egymásra néztünk, és újfent felkacagtunk.

– Itt csak a kölcsönözhető könyveket találod – váltott gyorsan témát -, abból is főleg a szépirodalmi, és a hobbi szintű ismeretterjesztő köteteket. Vannak itt mindenféle alkotások, fantasy, sci-fi, krimi, romantikus ponyva, emellett állattartással és kertműveléssel, barkácsolással, művészettel foglalkozó könyvek, és persze a mondákat, legendákat, természetfeletti teremtményeket felvonultató anyagok. Utóbbiakat például a galérián találod, elkülönítve a többitől. Odafönt vannak a katasztrófákkal és jóslatokkal foglalkozó cuccok is, illetve a nem bizonyított tudományok, amilyen az ezotéria, vagy a jóslás. Aztán vannak a különtermek, ahol a szakirodalmi köteteket tartják. Ide tartozik a matematika, fizika, természettudomány, élettudomány és a politika, többek között. Aztán ott a második emelet – egy nagyméretű, díszes ajtó felé mutatott, ami bizonyára a felső szintekhez vezető lépcsőkre nyílt -, ahol a számítógépes terem van, a kutatói különtermek, és persze a gyűjtemények. Emellett odafönt vannak a raktárak, személyzeti szobák és termek, és minden egyéb is. Mi azonban a mai napon itt fogunk tevékenykedni. A könyvtár ma nem nyit ki ezen a szinten, csak a másodikon, így ma miénk az egész!

– Ez most komoly? Szóval csak mi leszünk itt? – csodálkoztam. Edward még mindig mosolygott.

– A könyvtár alkalmazottai közül néhányan velünk dolgoznak ma. A másodikra az előcsarnokból is vezet lépcső, legalábbis a nyilvános termekhez, így itt egyetlen látogató sem megy keresztül ma, illetve olvasni és kölcsönözni sem jöhetnek erre a szintre.

– Hát ez fantasztikus! – lelkendeztem, és azonnal megindultam a galéria felé.

– Hová mész? – szólt utánam meglepetten.

– Amíg nincsenek itt a többiek, meglesem a természetfelettivel foglalkozó könyveket.

– Ha regényeket akarsz, azok idelent vannak. Fent csak tudományos szempontból vizsgálják ezeket a témákat.

– Az nekem tökéletesen megfelel – intettem még neki, majd felcsörtettem az egyik nyikorgó, régi lépcsőn. Edward nem követett, mire elhelyezkedtem a kényelmes fotelok egyikén egy boszorkányokkal foglalkozó kötetet egyensúlyozva a térdemen – olyan nagy volt, hogy alig bírtam el -, elhagyta a termet, hogy előkészítse a ránk váró feladatokat.

Majd egy órát töltöttem olvasgatással, mire az egyre nagyobb hangzavar miatt végül visszaraktam a helyére a könyvet. Még kinyújtóztattam elgémberedett izmaimat, és gyorsan végigfutottam néhány könyv gerincén a címeket, azon morfondírozva, legközelebb melyiket vegyem jobban szemügyre, majd elindultam lefelé, ahol már alaposan felbolydult a kis méhkasunk.

Abban a pillanatban, hogy Sammy megpillantott, az asztalra dobta a dobozt, amit a kezében tartott, és szinte futva sietett felém. Amint leértem a földszintre, elkapott, és olyan erősen szorított magához, hogy majdnem megfulladtam.

– Drága Jasmin! Úgy örülök, hogy te is visszajöttél. A főnök említette, hogy ismét felvettek. Ez olyan szuper napnak ígérkezik! – lelkendezett őszinte örömmel a hangjában.

– Én is örülök, hogy engedélyezték, hogy Edward mellett maradjak. Nehezen hagynám most magára egész napra. Meg aztán a pénz is jól jön – vallottam be, majd elmosolyodtam. – Nem beszélve arról, mennyire hiányoztatok már nekem.

Alig, hogy kimondtam, legalább öt fiú gyűlt körénk, és mire mindenkit üdvözöltem és megölelgettem, újabb tucat volt munkatársam sietett az üdvözlésemre. Végül Edward vetett véget a kérdésáradatnak, ami főleg a vele való kapcsolatomra irányult. Mindenkit elküldött a dolgára, csak Sammyt nem, így hármasban maradtunk a galériára vezető lépcső lábánál. Samuel kíváncsian fürkészte az arcunkat, miközben kedvesem vázolta a terveit a másnapi könyvbemutatóval kapcsolatban.

– Tudod, haver, még mindig te vagy a legjobb a környéken. Rossz volt a helyedre lépni. Igaz, hogy nagyjából egy időben kezdtem veled, de nem véletlenül te lettél a góré kettőnk közül. Azt hittem, megőrülök egyedül. Eddig fogalmam sem volt róla, milyen nehéz mindent egyben tartani. Jó lenne, ha többször nem hoznál ilyen helyzetbe – veregette meg Riley vállát Sam, mielőtt elindult, hogy leadja a bevásárlólistát Greg Hollowitznak. Én is Greggel akartam tartani, de Riley visszahúzott a karomnál fogva.

– Lehetne, hogy ma nekem segíts? – kérdezte kiskutya szemekkel.

– Neked? De hát mit tudnék segíteni? – kérdeztem csodálkozva, mert még sosem kért tőlem ilyet, főleg, mert rendszerint fel alá rohangált, és álló nap csak felügyelte és kiosztotta a munkát.

– Még nem tudom, de kicsit furán érzem magam. Azt hiszem, időre van szükségem, hogy visszarázódjak.

– Baj van? – hajoltam közelebb hozzá, hogy más ne hallja a hangomat. Nem akartam, hogy bárki észrevegye, ha valami nincs rendben.

– Nem, nincs, azt hiszem. Csak… Olyan érzésem van, mintha ez lenne az első munkanapom. Persze mindenkit ismerek, és szeretem a srácokat, csak hát… Nem tudom elmagyarázni. Kicsit szorongok.

– Csak mondd meg, mit tegyek, és én megteszem – ígértem.

– Gyere, nézzük meg, hányra ígérik a könyveket, amiket holnap árusítunk majd.

* * *

Olyan gyorsan telt el a nap, hogy észre sem vettük. Teljesen átrendeztük az olvasótermet, hozattunk szalagkorlátokat, amikből kétszemélyes, csigavonalú folyosót hoztunk létre, hogy másnap majd párosával várakozhassanak a dedikálásnál a rajongók. Emellett, a könyvtár bejárathoz közelebbi részén pódiumot emeltünk szónoki pulttal, ami elé számtalan széket sorakoztattunk fel több sorban, hogy leülhessenek majd az érdeklődők. Az emelvényre állított mikrofonos talapzatot többször is kipróbáltuk. Egyrészt azt teszteltük, az utolsó sorokból is lehet-e látni az aktuálisan beszélőt, másrészt arra voltunk kíváncsiak, mennyire kell felhangosítani a mikrofont ahhoz, hogy se bántó, se túl halk ne legyen az előadás.

A másnapi programterv szerint az esemény tíz órai kezdetével megegyező időben egy közel egyórás interjú veszi kezdetét, utána újabb egy óra áll az olvasók rendelkezésére arra, hogy bármilyen kérdést feltegyenek a szerző számára. Egy negyed órás szünetet követően három ismert színész fog felolvasni a vadonatúj regényből. A felolvasás az olvasók igényétől függően egy, vagy akár két órát is igénybe vehet majd. Egy ismételt szünet előzi meg az utolsó eseményt, ami az autógramm osztás. A dedikálás akkor ér véget, mikor minden érdeklődő elégedetten távozik a szerző asztalától.

Mielőtt a rajongók távoznának, mindenki kap majd egy magazin stílusú kedvcsinálót. Ez a szerző következő kötetéből tartalmaz majd egy bevezetőt, illetve a kiadó néhány másik írójának is promótálja a várható új regényeit. Valójában az ötlet Rileytól származott – mint azt Sammy elárulta nekem -, és már nem először kerítettek rá sort a kiadó általunk rendezett programjain. Ez volt az egyik olyan dolog, ami miatt újra és újra Rileyt szerették volna szervezőnek.

Amellett, hogy előkészítettük a helyszínt, elintézésre került a szendvicsek és üdítők rendelése, felkerültek a termet díszítő elemek – színes szalagok, könyves plakátok, fényképek az íróról, a korábbi könyvbemutatókról és olvasói találkozókról -, és a nap végére a könyveket is meghozták.

Bár a munkaidőnk hivatalosan lejárt, és Edward hazaengedte a többieket, Greg, Samuel és mi még maradtunk, hogy szigeteket létesítsünk a regényből, amit több helyen is felhalmoztunk az olvasóteremben. Felállítottuk az életnagyságú karton plakátokat, behordtuk a kis promóciós füzeteket, amik a kiadó összes jelenleg forgalmazott könyvét tartalmazták, és amiket bárki elvehet majd másnap. Hogy megkönnyítsük a rajongók dolgát, állványokra pakoltuk ezeket, és megpróbáltuk olyan helyeken elhelyezni, ahol könnyen hozzáférhetőek.

Greg már a takarítással volt elfoglalva, Sammy a belépőket rendezgette, Edward ellenőrizte, hogy mindent megcsináltunk-e. Csak én ültem tétlenül, a fáradtságtól sajgó izmokkal, és elmélázva figyeltem a három fiút, akik nem törődtek azzal, hogy már majd két órája távoztak a többiek.

– Igazán nem segíthetek semmiben? – kérdeztem, amikor Sammy éppen egy dobozzal a kezében tartott az ajtó felé.

– Még nem hoztuk be a papírpoharakat és papírtányérokat. Ott vannak a furgonban. Ha akarod, azokat magadévá teheted. De igazából megcsináljuk mi, mert egyik másik doboz elég nehéz, és…

– Sammy, nem vagyok hamuból, nem hullok darabjaimra, ha felemelek egy dobozt – ellenkeztem, mire elvigyorodott.

– Szólj Gregnek, hogy segítsen neked.

– Aha, persze, mert egyedül még ennyire sem vagyok képes! – dohogtam, de már tovább állt. Eszem ágában sem volt a nagyfülű fiúra sózni a munkát. Imádtam Gregoryt, Sammy után őt szerettem a legjobban, éppen ezért úgy döntöttem, egyedül is boldogulok majd.

A furgon az épület keleti sarkánál parkolt, Sammy motorja mellett. Amióta ismertem, talán kétszer láttam autót vezetni. Jobban szerette a kétkerekűket, legyen szó bicikliről, vagy motorokról.

Ahogy mondta, tényleg nem volt olyan könnyű a doboz, mint reméltem, de azért elindultam vele az épület felé.

Az idő meglepően lehűlt ahhoz képest, amilyen napközben volt, és bár az ég tisztának látszott, és egyetlen felhő sem csúfította el, már kezdett besötétedni. A koraalkonynak köszönhetően már feltűnt a hold, és néhány fényesebb csillag is, bár a nap még nem bukott le nyugaton. A bíborszínű horizontot egy madárraj uralta, akik döbbenetesen szervezettek voltak. Úgy mozgott a sötét felhő, mint egy gonosz szörnyeteg, mégsem éreztem fenyegetőnek.

Az ajtóban összefutottam Gregoryval, aki éppen a felmosóvizet hozta ki, hogy a vécé helyett a pázsitra borítsa. Amint meglátta, hogy cipekedem, el akarta venni tőlem a dobozt, de én úgy védtem, akár egy anyatigris. Utáltam, ha nőként kezeltek, és mindentől próbáltak megóvni. Talán emiatt állt főleg fiúkból a csapat. Azt hitték, egy lány nem állja meg a helyét közöttük ugyanolyan értékű munkaerőként, amilyennek magukat tekintették.

Greg kicsit elszontyolodva nyitotta ki nekem az ajtót, ha már a terhemet nem engedtem át neki. Amint lepakoltam a pódium mellett, velem tartott, hogy segítsen a többi dobozt is behordani.

Hogy érezze, hogy nem ellene irányult a harciasságom, beszélgetni kezdtem vele, amitől azonnal jobb kedve lett. Gyorsan végeztünk a pakolással, és bár nem bontottuk ki a poharas és tányéros zacskókat, felhalmoztuk őket az egyik négy asztalból összetolt pulton. Úgy terveztük, hogy másnap ezen szolgáljuk majd fel az ételt és italokat.

Már nyolc óra is elmúlt, mire minden a helyére került. Riley elégedetten ücsörgött az egyik asztalon, és a művűnket csodálta. Sammy még igazgatta a plakátokat. Gregory elpakolta a takarításhoz szükséges dolgokat, én pedig behoztam a ruháinkat, hogy már ne kelljen a ruhatárban vesztegelnünk.

Mivel Gregory a furgonnal érkezett, amit éjszakára a könyvtár előtt hagytunk – felragasztva rá ideiglenesen a kiadót reklámozó könnyen leszedhető matricát -, Edward felajánlotta, hogy hazavisszük. Mielőtt elindultunk volna, elbúcsúztunk Sammytől, csak ezután szálltunk be a kocsiba. Gregory elég hallgatag volt útközben, de annyit azért elárult, hogy nagyon hiányoztunk neki, és megkérte, hogy másnap velem dolgozhasson, mint hostess. Edward némi habozás után rábólintott a dologra.

Gregory egy kevésbé gazdag környéken lakott, mint mi. A takaros házak ugyan barátságos környezetet teremtettek, de erősen érződött, hogy itt bizony szegény emberek laknak. Greg mégsem szégyellte a szüleitől örökölt kunyhószerű házikót, sőt, meghívott minket egy teára. Meglepett, hogy Riley azonnal rábólintott a dologra.

Gyorsan átvágtunk a néhány virággal beültetett kerten, aminek egy tölgyfa állt a közepén, és a homokozó. Mikor utóbbiról érdeklődtem, Greg elmondta, hogy valaha hatalmas homokvárakat épített benne, vizesárkokkal és hidakkal, de mára letakarja, mert telepisilik a szomszédok macskái. Edward ezt különösen viccesnek tartotta, és még akkor is kacarászott, mikor a fiú kitárta előttünk az ajtót. Amint beléptünk, azonnal elpárolgott a jókedve.

Szűkös előszobába zsúfolódtunk be, épp hogy elfértünk, és csak egymásba ütközve sikerült felakasztanunk a kabátokat a fogasra. Greg nem tudott minket megelőzni, így jobb híján előre tuszkolt bennünket a halon keresztül. A helyiségben csak két régi, viseltes szekrény állt – az egyiknek hiányzott a fél ajtaja -, és egy ósdi zongora. Greg tovább terelt minket a nappali felé. Túlzsúfoltnak épp nem lehetett nevezni a néhány bútorral berendezett szobát. A cserépkályhán kókadozó szobanövények könyörögtek vízért, az ablakokat nehéz sötétítőfüggönyök takarták el, a dohányzóasztal egyik lábát egy kupac könyv helyettesítette, a fotelok kárpitja annyira szakadt volt már, hogy plédekkel voltak letakarva, amik szintén lyukasak voltak. Az egy szem kanapé nem illett a helyiség hangulatához. Túl nagynak látszott, és kék színével elütött a sötétzöld kárpittal bevont ülőalkalmatosságoktól. A sarokban árválkodó puffból kilátszott a szivacs, és az egyetlen állólámpáról is hiányzott a búra. Mindent összevetve a szoba döbbenetesen szegényes volt, mégis, a falakat borító virágmintás tapéta, a vöröses cserépkályha, az ízléses bár ódivatú szőnyeg és a rengeteg, különböző fazonú töménytelen kötettel megrakott könyvespolc valahogy barátságossá tette az egészet.

– Mióta laksz itt? – kérdezte Riley, miután Greg hellyel kínált minket.

– Mindig is itt éltem – felelte a fiú, és elindult a konyhába vezető ajtó felé.

– Szóval a szüleidé volt a ház? – kérdeztem, bár már említette, hogy örökölte.

– Igen. Az apám még azelőtt építette, hogy megismerte volna anyut. Az esküvő után aztán összeköltöztek, és kilenc hónappal később megszülettem én. Ott volt a bölcsőm, ahol éppen ülsz – mosolygott rám, a fotelra mutatva, amin ültem. Meglepetten pislogtam, és Edward arcán is láttam a döbbenetet.

– Szóval a nappaliban volt a kiságyad?

– Anyuék is itt aludtak. Akkoriban még nem volt meg a másik két szoba. Az egész ház a halból, a nappaliból, és egy konyhából állt.

– És hol volt a vécé? – kérdeztem, miközben eltűnt a szemünk elől.

– A konyhában. A szüleim egy függönnyel választották le a fürdőt. Ha épp nem használták, elhúzták, mert túl kicsi a hely.

– Még most is így van? – kíváncsiskodott Riley.

Gregory belépett a kezében egy tálcával.

– Nem. Néhány évvel a születésem után építettek két hálószobát és egy fürdő helyiséget. Egyik sem nagy, de azért jól elfértünk. A szüleim hálószobáját most gardróbnak használom, a sajátom még mindig hálószobaként funkcionál.

– És hol a tévéd? – faggatózott tovább Edward.

Gregory egy pillanatig meglepődött, aztán megvonta a vállát. Elénk tolta az üres bögréket, és felsóhajtott.

– Sosem volt tévénk, de nem is hiányzott. Sokat játszottunk, amíg kicsi voltam, később együtt olvastunk a cserépkályha körül. A szüleim régi hálójában tucatszám állnak a könyvekkel megpakolt dobozok. Ma már nem olvasok annyit, időm sincs rá, és amúgy sem kötnek le úgy a regények, mint azelőtt. Egyedül nem olyan jó olvasni, mint amikor még együtt üldögéltünk itt. Néha mindenki mást lapozgatott, de sokszor egyikünk olvasott fel a többieknek. Klasszak voltak azok az idők. Egyébként pár percet várni kell a teára, de nemsokára készen lesz. Sajnos mással nem igen tudlak titeket megkínálni. Esetleg van még néhány szem sütim, de már vagy egy hetes. Az egyik szomszédasszony sütötte, de nem tudom, jó-e még egyáltalán. Ne haragudjatok, ha előbb tudom, hogy olyan szerencse ér, hogy vendégül láthatlak titeket, szereztem volna valami nasit.

– Nem azért jöttünk, hogy együnk – biztosítottam, miközben Edward kissé előrehajolt.

– Hogy lehet, hogy ilyen nyomorban élsz? Úgy értem, talán nem keresel vagyonokat a cégnél, de… Azért arra, hogy fenntarts egy ekkora házat, elégnek kéne lennie.

A szeplős fiú szégyenlősen hajtotta le fejét.

– Ha nem fizetem a hitelt, elúszik a ház. Persze eladhatnám, és vehetnék egy kislakást valahol, vagy bérelhetnék is, de ez a szüleim háza… Apám saját verejtékével építette, és ebben a házban fogantam… Hogyan mondhatnék le róla?

Bár már egy ideje ismertük egymást, Greg sosem beszélt arról, milyen körülmények között tengődik. Úgy láttam, nem csak engem sokkolt a dolog. Mi, akik sokszorta jobb életszínvonalon éltünk, elképzelni sem tudtuk volna, hogy a cégtől bárki is így él. Eddig is erős szimpátiát éreztem iránta, de most majd megszakadt érte a szívem. Greg ennél sokkal többet érdemelt volna.

– Szóval ez az egész a banké? – csodálkozott Edward. Greg felállt, hogy megnézze a vizet. Bár kiment, továbbra is jól hallottunk a hangját, talán a ház kis beltere miatt.

– Akkor vettek fel rá hitelt, amikor anyám megbetegedett. Minden centre szükségünk volt.

– Milyen betegségben szenvedett?

Gregory visszatért, és teletöltötte a bögréinket gőzölgő teával, csak ezután válaszolt a kérdésemre.

– FOP-ja volt.

– Még sosem hallottam erről a betegségről – jegyeztem meg a lehető legegyüttérzőbb hangon.

– Ez egy nagyon durva genetikai eredetű csontbetegség. A csont körüli szövetek, izmok és inak válnak merevvé, és csontosodnak el. Eleinte a fejét nem tudta mozgatni, aztán a vállát, a könyökét, a térdét és a bokáját, majd a csuklóját se. Sorban vesztette el az összes végtagját, míg olyan nem lett, mint egy élő szobor. Végül a szíve már nem tudta megfelelő módon keringetni a vérét. Addigra már tolókocsiban ült, és csak beszélni tudott. Még enni vagy inni sem volt képes segítség nélkül. Apa elveszítette az állását, mert egész nap anyu mellett kellett lennie. Ráadásul a kezelések sem voltak olcsóak, noha semmit sem használtak, mert gyógyíthatatlan betegség. Nem beszélve a tolókocsiról és a szerkezetről, amivel az ágyba emeltük, amíg még lehetett… Csak azért nem vesztettük el a házat, mert anya még azelőtt meghalt. Apám fél évvel később hunyt el. Nem tudta feldolgozni a veszteséget. Az első agyvérzéstől a fél oldala bénult le, a második elvitte.

– Annyira sajnálom, Gregory! – nyúltam át a dohányzóasztal fölött, hogy megfogjam a kezét.

– Miért nem beszéltél erről soha? – kérdezte dermedten Edward.

– Nem hiszem, hogy bárkit érdekelnének a magánéleti problémáim. Már úgy értem, mindenkinek vannak, nem igaz? Kinek ez, kinek az…

– Mikor történt mindez? – előztem meg Rileyt, aki szintén meg akart szólalni, de végül elhallgatott.

– Apa két hét múlva lesz három éve, hogy meghalt.

– Akkor már nálunk dolgoztál. Soha nem említetted! Hogy voltál képes ezt magadban tartani?

Edward teljesen maga alatt volt. Látszott rajta, hogy mélyen érintette a téma, akárcsak engem. Neki azonban más volt, régebb óta ismerte a mindig csendes, mókás fiút, akiről bizonyára senki sem hitte volna, milyen sötét titkokat rejteget. Egyszerre borzasztott el, és keltett bennem tiszteletet a lelkierő, ami ahhoz kellett, hogy magában tartsa mindezt, miközben szemlátomást rajongott a szüleiért.

– Úgysem tehettél volna semmit. Még ha el is mondom, min változtatott volna? Esetleg jóindulatból eljössz a temetésre, könyörületből megemeled a fizetésemet, esetleg elküldesz fizetett szabadságra? Ugyan már, Riley! Mindenki szánakozott volna, egy darabig megbámultak, összesúgtak volna a hátam mögött, kíméltek volna a munkától, és folyton arra emlékeztettek volna, ami éppen eleget járt a fejemben. Amíg melóztam, legalább nem gondoltam percenként rájuk. Meghaltak, elmentek, és nekem szükségem volt egy helyre, ahol nem minden róluk szól.

– Ha jó főnök lennék, eszedbe sem jutott volna, hogy kihagyj egy ekkora traumából – sóhajtotta lehangoltan Edward. Őszinte fájdalmat tükröztek a vonásai, ami Gregory figyelmét sem kerülte el.

– Nem tudom, más főnökök milyenek, mert én nálad kezdtem, de imádom a munkámat, és a végsőkig kiállnék melletted, ha úgy adódna. Sammy jó srác, és mind szeretjük, de pokolian hiányoztál az egész csapatnak.

– Mégsem vettem észre, milyen nehéz időkön mentél keresztül. Soha nem tűnt fel, mennyire szenvedsz – vádolta magát tovább. Attól féltem, ez a hangulat újra kétségbeeséssé változik, amit nyilvánvalóan most nem kezelt volna túl jól. Megszerettem Gregoryt, és mélységesen együtt éreztem vele a történek miatt, de momentán Edward nyilvánvaló bűntudata jobban aggasztott.

– Nem akartam, hogy észrevedd. Nézd, Edward, én tényleg nem gondolom, hogy lehetne nálad jobb főnököm. Sőt, valójában rajtatok kívül nincs senkim. Ti mind, olyanok vagytok nekem, mintha a családom lennétek. Nincsenek barátaim, nincsenek élő rokonaim, és barátnőm sincs. Ha ti nem lennétek…

– Soha többé ne titkolj el előlem ilyesmit, megértetted? Te és én… Barátok vagyunk, az Istenért! Nem csak munkatársak, nem csak kollégák. A barátok megosztják egymással a fájdalmukat.

– Ahogy te tetted? – kérdezte vádlón Gregory, de azonnal észbekapott, amikor Edward arca megfagyott. – Istenem! Annyira sajnálom, Riley, igazán nem úgy értettem… A világért sem akarnálak megbántani! Én nem… – miközben vadul hadonászott, felugrott, és tehetetlenül téblábolt előttünk. Riley szomorúan hajtotta le a fejét.

– Van még mit tanulnunk a barátságról – mondta végül meglepő nyugalommal a hangjában. – Sajnálom, hogy nem beszéltem meg veletek a gondjaimat, és azt is, hogy ti sem teszitek ezt. Ezen a jövőben változtatnunk kell. A fél életünket együtt töltjük. Meg kell tanulnunk megbízni egymásban.

– Én bízom benned – hebegte Gregory.

– De nem eléggé!

* * *

Hazafelé Edward nem szólt semmit. Valószínűleg még mindig azon töprengett, mit rontott el. Engem inkább az aggasztott, milyen hatással lesz rá a felismerés, hogy Gregory kihagyta a problémáiból három évvel korábban. Mindenesetre jobbnak láttam, ha nem feszegetem a témát. Hagytam, hogy egyedül dolgozza fel.

Már fél tizenegy is elmúlt, mire hazaértünk. Edward beállt a garázsba, amíg én megdögönyöztem Dantét, aki boldogan rohant elénk, nem sejtve, milyen rossz kedvű a gazdija.

Mielőtt még bemehettünk volna a házba, a lépcsőn furcsa, puha valamire léptem. Felkapcsoltam a teraszlámpát, és felsikoltottam. Edward lélekszakadva rohant oda hozzám, hogy megnézze, mitől rémültem meg ennyire. Hisztérikusan törölgettem a cipőmről a kibelezett patkány maradványait.

– Már csak ez hiányzott! Nyavalyás macska – morogta maga elé, és elindult a lapátért, hogy eltakarítsa a tetemet. Amint kissé alábbhagyott az undorral vegyes rémületem, berohantam a házba, hogy mielőbb lemossam magamról a gusztustalan, véres béldarabokat.

 

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (9 votes cast)
Edward Riley 58. rész, 10.0 out of 10 based on 9 ratings