Miután leértünk a partra, letelepedtünk azon a helyen, ahol korábban már ücsörögtünk együtt, mikor Nicky is velünk volt. Edward a kórházban eltöltött időről beszélt, legalábbis arról a részéről, amire emlékezett. Kedvelte az orvosokat és nővéreket, akik épp úgy kényeztették, mint a rendelőben a doktornő, és az asszisztensei. Úgy tűnt, minden egészségügyi intézményben belopja magát a személyzet szívébe.

Régen láttam ennyire felszabadultnak. Miközben megállás nélkül vigyorgott és csacsogott, felkapott a földről egy gallyat, és behajította a vízbe. Dante lelkesen vetette magát a hullámok közé, és úszva igyekezett a jó játéknak ígérkező bot után. Edward nem szólt rá, sőt, határozottan felvidította a dolog, és úgy nevetett, ahogy még sosem, mióta ismertem.

– Te kis lökött, most hogy nézel ki? – kérdezte a szőrös bajkeverőt, aki heves farkcsóválással válaszolt. Az összes vizet ránk fröcskölte. Mielőtt még észbe kaphattunk volna, megrázta magát, és a bundájáról is a nyakunkba zúdította a hűvös cseppeket.

– Ezt direkt csináltad, te kis zsivány! – vádoltam félig felháborodva.

Riley kuncogva simogatta meg a kutya busa fejét, és újfent elhajította a botot. Dante azonnal a levegőbe repült, és úgy csapott le a vékony faágra, mint sirály a halra. Kedvesem hangosan kacagott fel, és felállt, annyira izgatott lett. Alig várta, hogy újra megdicsérhesse hatalmas, túl lelkes cimboráját.

Két órát töltöttünk a parton, ezalatt Dante szinte végig a vízben lebzselt. Eleinte még az apportírozás kötötte le a figyelmét, de aztán pancsolni és úszkálni kezdett. Nagyon elemében volt, és csak fokozta lendületét Riley nyilvánvaló vidámsága, ami épp úgy lenyűgözte az állatot, mint engem.

Most fiatalabbnak tűnt, mint amikor kesergett valami miatt. Erős, jellegzetes vonásai kisimultak, a szeme vadul csillogott, és akár Joker is megirigyelhette volna fülig érő vigyorát.

Folyamatosan bíztatta a kutyát, kiabált neki, tapsolt és ugrált, éppen úgy, ahogy a kisgyerekek szoktak. Dante határozottan élvezte a dolgot. Észrevette, hogy nem tetszik nekünk, ha beterít vízzel, így folyvást ránk rázta a bundáját, ha kijött a partra. Edward menekülni kezdett, a kutya boldog csaholással vetette magát utána, míg le nem döntötte a homokba, ahol őrült módjára hemperegtek, míg már ki sem látszottak a homokból.

Edward arca tele volt apró szemcsékkel, a hajából potyogott a sárrá összeállt homok, a ruhája borzalmasan nézett ki, de még így is csak pozitív érzéseket keltett bennem, ha ránéztem. Olyan gyönyörű volt így az arca, annyira magával ragadott a tekintete, és olyan nagyon belezúgtam a nevetésébe, ami úgy verődött vissza a környező sziklákról, mint valami isteni harsona hangja.

– Szeretlek – kaptam el, mikor mellettem próbált elfutni, hogy kitérjen az eb elől. Megállt, és Dante is lefékezett, mintha megérezte volna, hogy most egy percnyi szünet következik. Egymás szemébe néztünk, és még mindig természetellenesen vigyorgott.

– Én is szeretlek. Sőt, imádlak, és rajongok érted, és bálványozlak is, meg odavagyok érted, és istenítelek, és…

A csókom belé fojtotta a szót, de úgy vettem észre, nem bánja a dolgot. A karjai szorosan körém zárultak, és a lágy csók vad, szenvedélyes harapdálásba fulladt. Éppen beszívtam az ajkát, amikor gondolt egyet, és nemes egyszerűséggel behajított a homokba. Felsikoltottam, de máris ott volt felettem, és jó kedvűen vihorászott. Olyan édes volt, ahogy diadalmasan meredt rám, ragyogó szemeiben a nap visszaverődő sugaraival, hogy rájöttem, soha, de soha nem akarom többé elengedni.

– Már értem, miért hív anyukád kis bolondnak! – mosolyogtam rá, mire kissé elkomolyodott.

– Ideje visszamennünk a házba – sóhajtotta, és felállt, majd a kezét nyújtotta, hogy engem is felsegítsen. Sajnáltam, hogy nem akar tovább maradni, élveztem a kutyával való vidám játékát.

Dante szó nélkül követett minket, amikor visszaindultunk a villába. Néha elcsatangolt, olykor lemaradt, máskor előttünk szimatolt, de sosem tévesztett minket szem elől.

Edward cipője halkan cuppogott, ahogy lépdelt, ruhájából csorgott a víz, és potyogott a homok. Úgy festett, mint egy hajótörött, leszámítva, hogy nem látszott kimerültnek.

Valamivel komolyabb lett, mint korábban, de azért még mindig könnyen elmosolyodott, ha mondtam neki valamit. Úgy vélte, egy napon úgy gondolunk majd vissza erre a napra, mint egy örökké tartó csoda kezdetére. Tudtam, mire gondol, mert ugyanez járt a fejemben. A közös életünk igazi kezdete. A nap, amikortól fogva ásó, kapa és nagyharang…

Az ég tiszta volt, és a nap melege lágyan cirógatta az arcunkat. Ahogy távolodtunk a parttól, egyre kevésbé hallottuk a hullámok hangját. A villához közeledve erősödött a csend, ami mindenre rátelepedett, és szinte fájdalmasnak éreztem. Néha megszólaltam, olykor Edward mondott valamit, de nem tudtuk elűzni a kísérteties némaságot.

Egyszerre Dante ugatni kezdett. Riley felgyorsította a lépteit, de mint kiderült, csak egy mókus izgatta fel a szőrmókot. Még akkor is a fa körül ugrált, mikor lehagytuk. Az apró vörös jószág egy darab élelmet szorongatott, és nagyjából olyan képet vágott, mintha azt mondaná, „Nem osztom meg veled, te behemót!”. Dante azonban nem vette a lapot, és mindenáron igényt formált a kajára – bár nem zártam ki a lehetőségét, hogy ő a kaját a mókussal együtt szeretné a szájába tömni. Végül akkor indult csak utánunk, amikor már elég messzire voltunk ahhoz, hogy aggódni kezdjen, hogy magára hagyjuk.

Már jócskán benne jártunk a délutánban, mire Riley lezuhanyozott, és kimosta a ruháit. Amíg arra vártunk, hogy a szárítóban a nedvesség utolsó cseppjei is távozzanak az öltözékéből, egy könnyű, lezser pólóban ücsörgött az ágy szélén, amihez egy nagyon dögös rövidnadrágot választott. A gitárját pengette, és dudorászott, közben fel-felpillantva rám.

Szemben ültem vele, és elragadtatva bámultam kipirult arcát és nedves haját, ami még mindig a fejéhez tapadt.

– Olyan klassz volt ez a nap!

– Igen, de még nincs vége – mosolyodott el.

– Bár mind ilyen jó lenne, ami még ránk vár.

– Ennél sokkal jobbak is lesznek. Eljárunk majd szórakozni, koncertekre megyünk, és utazgatunk, megnézzük a világ csodáit, és a gyerekeinkkel Disneylandbe járunk majd minden házassági évfordulónkon. Esténként, amikor ők már csendesen szunyáznak a hálószobájukban, mi a szállodai szobánk teraszán fogunk borozgatni, Beethovent vagy Verdit hallgatva, és nosztalgiázva idézgetjük fel a számtalan emléket, ami összeköt minket. Boldogok leszünk, és minden olyan dolgot, ami bemocskolhatná ezt a végtelen boldogságot, eltemetünk a homokban, jó mélyre, hogy soha ne ronthassa el a kedvünket.

– Nem lesz mit eltemetnünk – biztosítottam felállva. Odamentem hozzá, és leültem mellé az ágyra. Fejemet a vállára hajtottam, figyelve, miként pengeti tovább a húrokat.

– Már most jó sok minden vár arra, hogy elássuk.

– Minden perc, ami ahhoz vezetett, hogy most itt vagyunk, szükséges volt. Mert ez a sok rossz dolog kellett ahhoz, hogy végérvényesen megértsük mind a ketten, hogy összetartozunk.

– Én mindig is tudtam – felelte olyan tüzes tekintettel, hogy azonnal kivert a víz.

– Honnan a pokolból tudod mindig, mivel hozhatsz a leginkább lázba? – kérdeztem döbbenten. Gyorsan megcsókoltam a füle tövét, mert tudtam, hogy azt mennyire szereti.

– Nem azért mondtam! – védekezett zavarodottan.

– Késő bánat, Mr. Riley!

A következő két órában Dante csendesen feküdt az ágy lábánál, és erősen koncentrált mindenre, ami elterelte a figyelmét a gazdája nyögéseiről…

Edward

Miközben új otthonom felé tartottunk, Jasmin arról faggatott, mikor áll össze újra a banda, hogy koncertezzünk. Igazából féltem a fiúk szemébe nézni azok után, amit tettem. A barátaim voltak, és egy fellépés közepén faképnél hagytam őket, pedig régóta vágytunk már erre a lehetőségre. Nem kizárt, hogy az együttes számára ez akkora csapás volt, hogy többé sehová sem hívnak majd minket. Miattam megbízhatatlanok lettünk, és ezek után nem voltam biztos benne, hogy még látni szeretnének.

Igaz, hogy Nick a kórházban azt mondta, hogy azért nem látogattak meg a fiúk, mert éppen nyaralnak Brazíliában, ahová elméletileg együtt mentünk volna, és amiről teljesen megfeledkeztem Jasmin jelenléte miatt.

Úgy terveztem, hogy ha a fiúk visszatérnek, elmegyek hozzájuk, és bocsánatot kérek tőlük, akkor is, ha ez lesz az utolsó alkalom, hogy egy levegőt szívnak majd velem. A szívem mélyén persze reméltem, hogy nem gyűlöltek meg, és továbbra is igényt tartanak a barátságomra. Iszonyatosan hiányoztak.

Elég sötét volt már, mire megérkeztünk Michael házához. Kiengedtem Dantét a kocsiból, aztán kinyitottam a garázst, és beálltam a Land Rover mellé. Nick kocsija a felhajtón állt.

Belépve a házba rögtön megcsapott a tömény fahéj és csokoládé illat. Az orromat követve a konyhába jutottam, ahol három tepsi kísértést pillantottam meg az asztalon. Az egyikből éppen szedegette ki az édes süteményt anyu egy díszes szélű hatalmas tányérra.

– Gyerekek, hát megjöttetek! – vidult fel az arca, amint meglátott minket.

– Karácsony van? – kérdeztem meglepetten a mézeskalácsokat bámulva. Volt mindenféle alakú, színes cukorkákkal díszített, és fehér cukorhabbal pingált is. A mellette lévő gödröcskés szilikon formában muffinok sorakoztak, abban pedig, amit anyu éppen kiürített, fahéjas-porcukros aprósütemények voltak.

– Anyukád szeretett volna meglepni titeket – mosolygott Michael, miközben felállt, és odalépett hozzánk, hogy megpuszilja Jasmint.

– Imádom a sütiket! – lelkendezett kedvesem, és gyorsan elcsórt magának egy fahéjas rudacskát. Dante azonnal felsorakozott mögé, és dünnyögve próbálta meghatni valamelyiküket.

– Menj innen, te bolhafészek! – igyekezett anyu elhessegetni a kaja mellől. A kutya vinnyogva somfordált át a másik oldalára az asztalnak, és onnan skubizta az őrjítő illatú finomságokat. – Szólj rá, Edward! – motyogta anyu.

Ahelyett, hogy szót fogadtam volna, magamhoz vettem egy még feldíszítetlen mézeskalácsot, és gyorsan megkínáltam vele a szőrmókot. Anyu szinte kitért a hitéből, mikor meglátta.

– Jesszus, kisfiam, nem annak a rühes dögnek csináltam!

Azért beszélt így Dantéról, mert még nem bocsátotta meg neki, hogy hazaérkezésünkkor felborított. Tudtam, hogy még neheztelni fog rá egy darabig, annak ellenére is, hogy ő maga is kedvelte a busa fejű szeretetcsomagot.

– Ha ő nem ehet, akkor inkább én sem kérek – vetettem be pofátlanul az érzelmi zsarolás kártyámat. Anyu megkerülte az asztalt, szó szerint nyakon vágott – bár csak olyan nőiesen -, aztán arcon csókolt, és duzzogva elfordult.

– Gonosz pára!

Jasminnel vigyorogva összenéztünk, aztán elővettem egy tányért, és szerényen megpakoltam. Mire végeztem, torony magasan illatoztak rajta a finomságok. Dante sóvárogva lábatlankodott az asztal körül.

Miközben Jasminnel leültünk egymás mellé, Michaelre pillantottam, aki éppen végzett a négy forró csoki elkészítésével. Kettőt elénk rakott, kettőt pedig velünk szembe. Anyu már az asztalnál ült, és szeretetteljes tekintettel bámult minket. Biztos voltam benne, hogy nagyon büszke most ránk, bár az okát nem pontosan értettem.

– Nicky hol van?

Michael kicsit szomorkásan sóhajtott fel.

– Bent kell maradnia még egy darabig. Azt mondta, későn jön haza, szóval nem várunk rá a vacsorával.

– Mindig is ilyeneket akartam vacsizni – vallottam be megküzdve egy muffinnal. Jasmin fahéjas sütit ropogtatott.

– Azért ebből nem lesz rendszer, kis bolond. Ez kivételes eset.

– Megünnepeljük, hogy majdnem munkanélküli lettem?

Anyunak arcára fagyott a mosoly, Jasmin nagyon csúnyán nézett rám, és Michael sem értette a viccet. Azt találgattam magamban, hogy ki vág először hozzám egy mézeskalácsot. Örültem, hogy már nincsenek tepsiben, az biztos fájt volna…

Valamivel jobb hangulatban telt a következő néhány óra. Miután dugig ettük magunkat süteménnyel, elpakoltunk az asztalról, és kártyázni kezdtünk. Jasminnak elképesztő szerencséje volt. Állandóan nyert, ami harsány nevetésre sarkallta, amitől mindenki egyre vidámabb lett. Főleg Michael tűnt nagyon boldognak. Tudtam, hogy talán még sosem látta ilyen felszabadultnak a lányát. Nekem is tetszett ez a fesztelen öröm és jókedv.

Majdnem éjfélt ütött az óra, amikor Nicolas végre megérkezett. Fáradt és levert volt. Miután letelepedett az asztalfőre, elmesélte, milyen hosszú és nehéz nap áll a háta mögött, közben megevett vagy hat muffint, és az összes még megmaradt fahéjas aprósüteményt.

Bár tényleg kimerültnek tűnt, a beszámolója után ő is kártyázni akart, így tovább játszottunk. Másnap nem kellett bemennie, ezért hajnalig zsugáztunk, de Jasminnel senki sem vehette fel a versenyt. Már fél négy is elmúlt, amikor a lányok nekiláttak elmosogatni a tányérokat és poharakat. Michael kiment a teraszra szívni egy kis friss levegőt. Mi is követtük, mert Dantét ki akartam még vinni lefekvés előtt. Persze díszkíséret nélkül is elboldogult a kertben, de olyan sokáig kellett nélkülöznöm a társaságát, hogy most minden lehetőséget megragadtam arra, hogy vele lehessek.

A csillagok milliónyi kicsiny szemként csillogtak az égen. Az enyhe szél halk dallamot csikart ki a falevelekből, melyek zizegve és sustorogva énekelték éji szerenádjukat.

Michael egy pohár vörösbort iszogatott, közben a ragyogó eget bámulva. Nicky a telefonjával matatott, de olykor felnézett, tekintetét végigjáratva a sötét, mégis barátságos kerten.

Dante csaholva ugrált, fel-alá rohangált, megszimatolt mindent, mintha ismeretlen helyen lenne, és egy vízerőművet is megszégyenítve öntözte meg az összes még száraz pontját a kertnek.

Csendesen figyeltem cimborám boldog, szertelen játékát, közben azon töprengve, micsoda élet lehet az, ahol még ilyenkor is csak a bohóckodáson jár az esze. Dante mindenhol, minden időben képes volt mulatságosan viselkedni. Soha nem fáradt el igazán, hiába vittem a partra, vagy hurcoltam magammal bárhová, ahová mentem. Örök vidámsága miatt egy nagy gyereknek tűnt, aki vigyorbogyót nyelt, ezért képtelen komoly képet vágni.

Bármennyit is figyeltem a szőrmókot, mindig ugyanoda lyukadtam ki. Nála kedvesebb, figyelmesebb és szórakoztatóbb társat nem is küldhetett volna nekem az ég. Persze imádtam Jasmint, és iránta egészen mást éreztem, mint a behemót iránt, de Dante örökké kitüntetett helyen marad a szívemben, hiszen ő mindig velem volt az utóbbi évek során.

Kicsit sajnáltam, hogy a többiek elindultak befelé. Szívesen maradtam volna még kicsit, még akkor is, ha nem is beszélgettünk. Néha a csend többet ér a felesleges locsogásnál, és én mindig is sokra értékeltem a magány áldását is.

Vannak, akik nehezen viselik az egyedüllétet. Sokan mindent megtesznek azért, hogy párt találjanak maguknak, és időnként bárkivel összeállnak, aki hajlandó a közelükben lenni.

Én más voltam. Sosem hajszoltam kényszeredetten a kapcsolatokat. Nem vágytam arra, hogy valaki mindig mellettem álljon. Jól éreztem magam független férfiként, és bár szebbnél-szebb lányok környékeztek meg minden héten, elégedett voltam az egyedülléttel is. Csak két nő érdekelt életem során. Az egyik Any volt, a másik Jas. Mindenki más hidegen hagyott.

Anabell még most is sokszor eszembe jutott. Csodálatos lány volt, akit képtelenség lett volna elengedni csak úgy. Talán ezért viselkedtem olyan botrányosan a temetésén. Még fel tudtam idézni minden percét annak a szörnyűséges napnak. Ahogy álltam a sír mellett, és bámultam a sötét lyukat. A pap szavai nem jutottak el hozzám, a fejemben folyamatosan ugyanaz a gondolat ismétlődött. Én vagyok a felelős ezért. Én öltem meg őt!

Amikor a koporsó elindult a mély, feneketlen gödör felé, valami elpattant bennem. Kiment egy biztosíték az agyamban, vagy lekapcsoltak egy lámpát. Hisztérikusan ragadtam meg a pántok egyikét, mely a koporsót tartotta, és üvölteni kezdtem, hogy nem temethetik a földbe a lányt, akit szeretek.

Hogy végül miként kerültem a szobámba, sosem tudtam meg, de sokáig minden vágyam az volt, hogy követhessem Anyt, bárhová került is. Vele akartam lenni.

Azon töprengtem, vajon ha még élne, együtt lennénk-e. Talán feleségül vettem volna, és az sem kizárt, hogy már gyerekeink lennének. Hogyan reagáltam volna Anyvel az oldalamon Jasmin felbukkanására? Még most is vágyódtam volna utána, vagy már annyira szeretném Anabellt, hogy más nőt észre sem vennék? Képes volnék eldobni a családomat azért, hogy Jasminnal legyek?

Bár Any mindennél jobban hiányzott, valahol legbelül megkönnyebbültem a gondolattól, hogy sosem kellett választanom a két lány között. Nem is voltam róla meggyőződve, hogy képes lettem volna rá.

A házban kellemes meleg volt a kinti hűvös levegőhöz képest. Az ínycsiklandozó illatok még most is megülték az előszobát és a nappalit is, bár csak a konyhában ettünk. Levetettem a cipőmet, és belebújtam a fekete Nike papucsomba, amit anyu vett nekem, mikor magamhoz tértem a kórházban. Nem mintha a régi Adidas papucsommal baj lett volna, de azt akarta, hogy érezzem, mennyire odafigyel rám.

Mivel a kórházban folyamatosan Jasmin körül jártak a gondolataim, anyu kénytelen volt néhány mosolyommal beérni. Kicsit bűntudatom is volt emiatt, de szerencsére mindenki megértette, milyen fontos számomra, hogy Jasminnel végre örökre egymásra találtunk.

Beléptem a nappaliba, és nagyot slukkoltam a finom illatokból, amikor Nicky hangja vonta magára a figyelmemet.

– Ez meg mi? – lóbálta meg az orrom előtt a kék dobozt, amit a villa postaládája mellett találtam. Már teljesen meg is feledkeztem róla.

– Gondolom, valami csaj küldte. Talán a kórház miatt, vagy ilyesmi – vontam vállat.

– Tényleg, még ki sem bontottad – nézett fel Jasmin is, aki az egyik fotelben ült, és Lestátot dögönyözte. A macska csak módjával mutatta ki, mennyire élvezi a törődést. Nem akarta, hogy Jasmin elbízza magát, és még azt higgye a végén, hogy kedveli.

– Nem is érdekel, mi van benne? – csodálkozott Nicolas, és gyorsan lekapta a dobozról a masnit.

– Nehéz kitalálni. Vajon mi lehet egy kék virágdobozban?! – elmélkedtem gúnyosan, miközben elhelyezkedtem a fotel karfáján, amin kedvesem ült.

– Na jó, de mondjuk vérvörös, „légy az enyém, mert szeretlek és veled akarok élni” rózsát kaptál, vagy mondjuk egy… – Nem fejezte be, mert közben kinyitotta a dobozt. Azon nyomban torkán akadt a szó. Meglepetten néztünk rá.

– Mi van benne? – érdeklődött Jasmin. Nicky arcát látva nem voltam biztos abban, hogy én is tudni szeretném.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (4 votes cast)
Edward Riley 56. rész, 10.0 out of 10 based on 4 ratings