Kimerülten, zihálva rogytam az ágy baloldalára. Ahogy legördültem róla, Jasmin olyan hangon nyögött fel, hogy majdnem újra izgalomba hozott. De csak majdnem. Teljesen ki voltam fulladva, alig kaptam levegőt, pedig szorgalmasan kapkodtam utána. Tekintetem az övét kereste a félhomályban. Elégedett vigyora volt a legszebb dolog, amit valaha láttam.

Közelebb húzódott hozzám, és jókedvűen átölelte a felé eső karomat. Fülig ért a szája, és egészen kipirult csodálatosan szép pofikája. Aléltan bámultam, észre sem véve, hogy nyitva felejtettem a számat. Előre hajolt, hogy gyorsan megcsókolja, aztán ragyogó szemekkel felsóhajtott.

– Remélem, hamar regenerálódsz, mert repetát akarok!

– Újra? – kérdeztem elsápadva. – Három nem volt elég? Milyen telhetetlen nőszemély vagy te?

Kuncogva harapott a vállamba, mielőtt dorombolva hozzám bújt.

– A te hibád! Minek mutattad meg a Mennyországot, ha most nem akarsz velem oda látogatni?

Fintorogva csóváltam a fejemet.

– Ha így folytatod, tényleg oda juttatsz, mert le fog állni a szívem. Nem pihenhetnénk kicsit?

Még mindig kacarászott. Úgy csilingelt a hangja, mint a szélharangok, ha szellő ölelgeti őket. Szőke haja a vállamra omlott, ahogy lehajtotta a fejét. Felemeltem a kezemet, hogy végigsimíthassak aranyló tincsein. Olyan puha és illatos volt a haja, hogy beleszédültem. Már nem szorongtam, és eszembe sem jutott, milyen rossz emlékekkel léptem be néhány órája az ajtón. Most már örökké ez az éjszaka fog eszembe jutni erről a helyről. Igaz, nem olyan fantasztikus és misztikus, amilyennek én terveztem az első szeretkezésünk színhelyét. Én azt szerettem volna, ha a tengerparton, a meleg, lágy homokon bújunk össze, de be kellett látnom, hogy a hely a legkevésbé sem számít. Akárhol forrna össze a testünk, az élmény páratlan és katartikus lenne. Megértem, ha mielőbb szeretné újra átélni!

Ahogy lihegve kapkodtam oxigén után, valami selymes és csiklandozó érintette meg a lábszáramat. Meglepetten könyököltem fel, és megpillantottam Lestátot, aki szigorú tekintettel meredt rám. Valószínűleg akkor slisszolt be, amikor mi, csak nem vettük észre. Bár az sem kizárt, hogy Nick résnyire nyitotta neki az ajtót. Mindenesetre most számonkérően méregetett, és hogy nyomatékosítsa a figyelemigényét, hangosan fel is nyávogott.

– Csak nem méltóztatsz hozzám szólni végre? – kérdeztem mosolyogva. Jasmin kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a pufók szőrmókot, aki lustán nyújtózott egyet, majd csörtetve bemászott közénk, és öntelt pillantásokkal elterpeszkedett, minket félrehúzódásra kényszerítve. Jasmin nem haragudott, fél karjára könyökölve cirógatta a méltóságos úr sűrű, fényes bundáját, miközben kaján mosoly ült az arcán. Néha rám sandított, és kihívóan megnyalta az ajkát. Tuti szándékosan próbált megőrjíteni, és piszkosul jól csinálta.

– Tehetsége van ahhoz, hogy a legrosszabbkor bukkanjon elő – jegyeztem meg a macskát fürkészve. Lestát álmosan ásított egyet, ezzel azt is a tudtunkra kívánta adni, hogy irtó unalmasak vagyunk. Bársonytalpait kinyújtotta, és kinyomta éles karmait, majd mélyen a takaróba vájta őket.

– Tudod, ez a macska valami elképesztően szépséges.

– És még annál is elképesztőbb, mennyire egoista – tettem hozzá, mire Jas felkacagott.

– Nos, légy hálás, hogy rád pazarolja a szeretetét.

– És azért is, hogy bepofátlankodik az ágyunkba, mikor végre beteljesült életem legédesebb álma.

– A legeslegédesebb? – csillant fel szerelmem zöldes árnyalatú szeme, ami most sötétebbnek tűnt, mint máskor.

– A legeslegeslegédesebb – mosolyogtam, és áthajoltam a szőrkupacon, hogy csókot lehelhessek Jasmin falnivaló ajkaira. Újra kuncogott, nem is tudva, mennyire tűzbe hoz ezzel. Bár annyira kimerültem már, hogy félő volt, hogy szívrohamot fogok kapni, mégis felgyorsult a szívem, ahogy összeértek ajkaink. Éreztem, hogy újfent elönt a kibírhatatlan vágy, hogy átöleljem, és becsusszanjak a világ leforróbb, legkívánatosabb, legizgalmasabb világába, ami hozzá tartozott, és amit élvezettel osztottam meg vele.

Hallottam, hogy Lestát panaszosan felnyafog alattam, de nem érdekelt. Képtelen voltam visszafogni magamat. Végül Jasmin oldotta meg a problémát, mert gyorsan elhúzódott tőlem, mielőtt még belepréseltem volna a macskát a huzatba, matricát lapítva belőle.

– Ej, de pajkos itt valaki! Még hogy én vagyok telhetetlen! – nevetett fel, majd óvatosan átmászott a hosszúra nyúlt, bosszús pamacson, aki morcosan fújt egyet, mielőtt lehajtotta a fejét, és szunyókálni kezdett. Tudtam, hogy mi nem aludni fogunk most…

 

Marry-Ann

Nagyon szerettem volna a kisfiammal lenni, de Michael kislánya most jobban izgatta, mint én. Egy anyának sosem könnyű elfogadni azt, hogy a gyermekei felnőnek, és valaki más szívében keresnek maguknak helyet.

A kis bolonddal sosem volt szokványos a kapcsolatunk. Kezdetben, amikor még kisfiú volt, a férjem úgy gondolta, hogy nem szabad elkényeztetnünk. Noha sok játékot vettünk neki, ezek túlnyomó része készségfejlesztő volt, rajztábla, gyurma, szintetizátor, gipsz és hozzá mindenféle formák, kirakók és társasjátékok. Edward nem kapott haszontalan dolgokat, mert Jeff azt akarta, hogy tökéletes legyen.

Ahogy teltek az évek, és egyértelművé vált, hogy bár tehetséges a fiunk, se híres művész, se neves tudós nem válik majd belőle, Jeffrey kezdte elveszíteni iránta az érdeklődését. A szigorát megőrizte, Edward mindig tanult, keveset játszhatott a korabeli fiúkkal és lányokkal.

Nicolas és Jasmin azért állt olyan közel a szívéhez, mert velük sűrűn találkozott. Sokszor hagytuk Michaelnél és a feleségénél a gyereket, mert mindig rohantunk, állandóan sok dolgunk volt. Edward nem bánta, nem panaszkodott, és ahogy a férjem kezdett erőszakossá válni, egyre inkább húzott az Anderson család felé.

Bár Jasmin iránti vonzalma első másodpercben nyilvánvaló volt, sosem gondoltam volna, hogy valaha egy pár lesznek. Igaz, idővel már úgy véltem, mindegy, kivel áll össze, csak mielőbb kerüljön távol az apjától. Jeffreyt dühítette, ha Edwarddal foglalkoztam, azt hajtogatta, hogy a túlzott szeretet megárt majd a fiúnak, hogy nem szabad elkényeztetni, meg kell tanítani arra, hogy a világon nincs senki, akiben megbízhatna, és hogy csakis önmagára számíthat. Ahogy nőttek Jeff elvárásai, úgy vált napról napra keményebbé Edwarddal.

Már nem emlékeztem arra, mikor ütötte meg először. Arra sem, hogy miért. Egyik percben még csak indulatosan beszélt vele, a másikban pedig már a napi rutinja része volt, hogy elverte valamiért.

Csak néhányszor próbáltam meg kettőjük közé állni, hamar rájöttem azonban, hogy ha nem hagyom, hogy Jeff kitombolja magát, csak rosszabb lesz. Nem védhettem meg a fiamat, ezért azt tettem, amivel a legkevesebbet árthattam neki. Eltávolodtam tőle. Hagytam, hogy az apja saját belátása szerint nevelje, noha tudtam, hogy mennyire tönkreteszi szerencsétlen fiút.

Soha nem hűlt ki a szívem, soha nem tudtam érzéketlenül nézni és hallgatni mindazt, ami körülöttem folyt, de megtanultam elfogadni a megváltoztathatatlant. A férjem, aki egykor odaadó, figyelmes ember volt, dühöngő őrültté változott, és nem volt kétség, hogy megölne, ha felhoznám a válás gondolatát. Nem volt merszem hozzá. Nem volt merszem ahhoz sem, hogy kihívjam a gyámügyet, és elvitessem a fiamat.

Nekem nem volt merszem… Edward azonban bátor és meggondolatlan volt! Csak az isteni közbenjárás lehetett az oka annak, hogy végül a konyhapultról felkapott kés nem az ő testében mártózott meg, hanem az apjáéban.

Amikor megláttam kilépni a házból, kezében a véres pengével, vörösben tocsogó pólóban, feldagadt arccal és szakadt ruhában, majdnem elájultam. Az volt életem legrosszabb napja, még akkor is, ha ez a nap szabadított fel minket a szörnyeteg uralma alól.

Végre már nem söpörhette senki a szőnyeg alá a történteket. A szomszédok, akik eddig némán eltűrték, amit a családunk életéből láttak, összefogtak értünk. Hamarosan Jeffreyt elítélték, mi pedig megkaptuk a házat, és a vagyont, amit a férjem gyűjtött össze élete során.

Aznap, mikor a kórházban a megviselt, összetört kamasz arcát figyeltem, biztosra vettem, hogy el fog hagyni. Az ember nem bocsátja meg azt, ha elárulják. De ő más, mint én, vagy a többi ember. Edward szíve akkora, mint egész Amerika, és nincs benne helye haragnak és megvetésnek, hacsak nem az apjáról van szó.

Most, hogy mindez már a múlté volt, és nem kellett félnünk semmitől, boldogan éltünk, és én kezdtem reménykedni, hogy ez így is marad. Aztán Jasmin visszatért a városba, hogy részt vegyen a Michaellel tervezett esküvőnkön, és az én kis boldogság-buborékom kipukkadni látszott. Tudtam, hogy csak idő kérdése, Edward mikor áll elém azzal, hogy önálló életet kezd a nővel, akit jobban szeret annál, aki a világra hozta. Persze nem neheztelhetek rá, ha jó anya volnék, akkor is el kellene engednem a kezét, de olyan rövid ideje élvezhettem vele a gondtalan élet pezsgő hétköznapjait, hogy úgy éreztem, még túl korai az elválás. Nem akartam az útjába állni, de féltem, milyen lesz nélküle az életem. Mégha nem is felejt el, már nem lesz mindig mellettem, hogy meghálálhassam neki azt, amit értünk tett, és azt, hogy visszafogadott a szívébe azok után, hogy magára hagytam az apjával szembeni küzdelemben.

 

Nicolas

Attól a perctől fogva, hogy Riley és a húgom szobára ment, egy perc nyugtom sem volt. Ez a két kis szerelmes gerle nem csak, hogy turbékolt, de arra készült, hogy romba döntse a házat. A fal meg-megremegett, ahogy az ágy folyamatosan nekiütközött, és rá kellett jönnöm, hogy a kishúgom szobáját sürgősen hangszigetelni kell. Reméltem, én kevésbé vagyok hangos, amikor szeretkezem. Minden nyögésüket tisztán hallottam, nem csak a szobámban, a ház minden pontján.

Éjfél tájban levánszorogtam a konyhába, és álmosan nyitottam ki a hűtőt, hogy megnézzem, mivel olthatnám a szomjamat. Döbbenten perdültem meg, amikor az ajtóból apa hangja szállt felém.

– Te sem tudsz tőlük aludni?

Bele sem gondoltam, hogy ha nekem ennyire kínos a kis pásztorórájukat hallgatni, mit érezhetnek a szüleink. Zavartan vettem el a tejes dobozt, és becsuktam a hűtőt, hogy teljes testtel apa felé fordulhassak.

– Reggel elmehetnénk egy barkácsboltba. Mennyi idő lehet hangszigetelni egy szobát?

Rám mosolygott, aztán elbaktatott az asztalig, és leült az egyik kárpitos székre.

– Ha nem az átkozott kölyökkel lenne, fel volnék háborodva. De tudod, Nicky, ők ketten, azt hiszem, mindig is egymásnak voltak teremtve. Emlékszem, Jasmin még csak kislány volt, de a kölyök már úgy meresztette rá a szemeit, mintha egy értékes gyémánt lenne, vagy egy puccos autó, amire minden férfi vágyik, egészen kiskorától kezdve.

– Szerinted most már együtt maradnak?

– Sosem voltam még semmiben ennyire biztos. Nem tudom elképzelni, hogy többé egymás nélkül éljenek.

– Örülsz neki? – kérdeztem, miközben leültem vele szemben. Apa felsóhajtott. Egy pillanatig eltűnődött, mit feleljen, aztán kifésülte a szeméből a haját, és az ujjait kezdte tanulmányozni.

– Edward helyes kölyök, és tudom, hogy helyén van a szíve. Mindig is kedveltem őt, de aggódom, hogy milyen életet tud biztosítani a lányomnak. Persze tudom, hogy ha rajta múlna, csodálatos, boldog jövő állna előttük, de nem rajta múlik. Az élet kemény, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kamaszként eltervezi az ember. Jöhetnek váratlan nehézségek, helyzetek, amikor mindennél több lelkierőre van szükség a túléléshez. Edward mindig is labilis egyéniség volt, és most ráadásul megtette… Megpróbálta… Mi lesz, ha legközelebb is megfutamodik? Jasmin belerokkanna, és ez nem éppen az a jövő, amit apjaként szánnék neki.

Elgondolkoztam a hallottakon. Megértettem az érveit, csak nehéz volt őket elfogadnom.

– Többé nem tesz ilyet! – állítottam meggyőződéssel a hangomban. Apa fájó mosollyal fürkészte az arcomat.

– Honnan tudhatnánk? Te is ismered őt. Nehéz élete volt, sok viszontagságon kellett átverekednie magát. Az apja folyton verte, az anyja nem törődött vele, és ettől mindig is magányosnak érezte magát. Egyedül a világ ellen. Ez volt a filozófiája.

– Én ott voltam neki – vetettem közbe halkan.

– Te jó srác vagy, Nicolas, de nem helyettesíthetted az életében azt a szeretet, amit a családjától kellett volna megkapnia. Ráadásul amellett, hogy szörnyű gyerekkora volt, még a lányomat is elveszítette. Túl sok volt ez a rosszból. Nem lepett meg, hogy be akarta fejezni, és az sem lepne meg, ha újra megtenné.

– Nem bízol benne?

Ez egy kicsit váratlanul ért. Mindig azt hittem, hogy apa példaértékűnek tartja Edward erejét, most meg kiderült, hogy éppen ellenkezőleg vélekedik róla. Nem akartam elmondani, mennyire rossz ezt hallanom éppen tőle, aki az egyetlen olyan férfi volt Edward szemében, akire igazi bálványként tekintett.

– Bíztam benne, de most már… Okot kell adjon rá, hogy újra elhiggyem, hogy megbízható. Persze én is remélem, hogy tévedek. Talán ez elég lecke volt neki. Talán csak túlságosan borúsan látom a közelmúlt fejleményei miatt a helyzetet. Lehetséges, hogy egy napon mindannyiunk egén felragyog a nap, és végre révbe ér az életünk. De mint mondtam, nem mi írjuk a forgatókönyvet, hanem az élet. És nincs olyan ember, aki elé ne gördülnének legyőzhetetlennek tűnő akadályok.

– Neked boldog életed volt – jegyeztem meg a tejet szürcsölve. Iszonyatosan hideg volt, szinte jegelte a torkomat, de így is jól esett.

– Amikor feleségül vettem édesanyádat, nem gondoltam volna, hogy egy napon összepakol, és elmegy. Nem hittem, hogy a lányomat egy évben egyszer láthatom majd, és azt sem, hogy a fiamnak anya nélkül kell felnőnie. Lássuk be, Nick, elég csúnya kudarcot vallottam a családvállalás terén.

– Nekem semmi sem hiányzott az életemből, apa. Jasminen kívül, természetesen. Nem bánom, hogy te neveltél fel. Jó volt veled, most is az. Szeretek itt lakni, szeretem, hogy mindig tudom, bármit teszek, te ott állsz mögöttem. Szerettem gyereknek lenni ebben a házban, és most sem vágyom el innen.

Hálásan simogatta meg az asztalon nyugvó kézfejemet, aztán elmosolyodott.

– Minden nap hálát adtam értetek, mióta megszülettetek. Sosem telik el úgy este, hogy ne köszönjem meg a jóistennek, hogy megajándékozott veletek. Sosem telt el úgy éjszaka az elmúlt tíz évben, hogy ne imádkoztam volna azért, hogy újra együtt lehessünk, legalább mi hárman, a húgod, te és én. És most itt vagytok, ráadásul Marry-Ann is ide költözött. Már csak annyit remélhetek a sorstól, hogy sokáig így marad minden, és végre békés időszak következik mindannyiunk életében.

– Úgy lesz, apa – biztosítottam, mire megszorította a kezemet, aztán felállt.

– Menj vissza aludni, Nicky. Ami a barkácsboltot illeti, várjunk vele néhány napot. Talán lecsendesednek, ha megszokják, hogy legálisan együtt lehetnek.

– Hát, én erre azért nem fogadnék az éves fizumban – mosolyogtam rá.

– Ne légy rosszmájú, fiam!

Láttam, hogy vidám fény suhan át a szemén, ahogy elindult az ajtó felé. Menet közben végigsimított a vállamon, és gyengéden megszorította. Még soha nem örültem annyira az életnek, mint ebben a percben. Nem csak neki lett meg hirtelen mindene. Jenny segítségével én is új lapot nyithattam, ami nem csak szép tiszta, de rögtön csodás élményekkel firkanthatom tele…

 

Jasmin

Reggel. A nap legédesebb része.

A madarak énekére ébredtünk. Edward meztelenül feküdt az ágyamban, és álmosan pislogott rám, amikor kinyitotta a szemét. Kissé fakó arca enyhén beesett volt, még nem nyerte vissza teljesen egészséges színét, de még így is elragadó volt. Nem bírtam megállni, hogy összepuszilgassam. Morgolódva dörzsölte meg a szemét, majd egy gyors mozdulattal kinyúlt értem, és magára húzott, mint egy takarót.

Kuncogva temettem arcomat kócos hajába, miközben Lestát bosszúsan fújtatva kimászott közülünk, és sértődötten elvonult az ágy végébe. Amíg a cica hozzálátott a reggeli mosakodáshoz, mi ölelkeztünk, és végigcsókolgattuk egymás testét, ahol csak értük.

Egyáltalán nem éreztem magam rosszul attól, hogy Riley ruha nélkül fekszik az ágyamban. Úgy illett bele, mintha a matrac része volna, vagy egy díszes ágynemű, esetleg egy szépen formára rázott pihe-puha párna. Legjobban azonban az tetszett, hogy mikor lebirkózott, és beledobott a takaróhalomba, az ő illata áradt minden ágyneműből. Jellegzetes, sajátos szag volt ez, amire eddig fel sem figyeltem, de most imádni valóan ismerősnek éreztem.

Csiklandozni és csipkedni kezdett, közben harsányan nevetett – én sikoltozva vihogtam, mint egy elmeháborodott -, és tudtam, hogy számára éppen annyira természetes ez az együtt ébredés, amennyire számomra is.

Legalább tíz percig verekedtünk, egyszer véletlenül oldalba is rúgtam, míg végül annyira elfáradtunk, hogy már nem maradt erőnk folytatni. Amíg ő elment zuhanyozni, én felráztam a párnákat, kitessékeltem a kövér, morcos kandúrt az ágyból, és megigazgattam a takarókat.

Vizes hajjal és csillogó mellkassal tért vissza. Homlokomat nedves bőréhez érintettem, és belélegeztem a tusfürdő, after shave és sampon egyveleget. Lehunyt szemmel élveztem a pillanatot, miközben vigyorogva simogatta a hátamat. Minden olyan szuper volt, hogy már egyenesen rémisztőnek hatott.

Amíg felöltözött, én is lezuhanyoztam. Mikor visszatértem a szobámba, kellemes hűvös fogadott. Kitárta az ablakokat, nyilván, hogy az éjszakai hancúrozás utolsó nyomaitól is megszabadítsa a szobát. Éppen a karórájával bajlódott.

– Minden rendben? – kérdeztem, miközben a hajamat törölgettem. Szédületesen sugárzó mosollyal nézett fel, és bólintott, aztán felém indult, hogy gyorsan megízlelje az ajkaimat. Egy darabig álltunk, úgy ölelve egymást, mint egy örökké mozdulatlanságba dermedt szoborpár, aztán kézen fogva indultunk a földszint felé, ahonnan bacon és forró csoki illata szálldogált felfelé.

A többiek már az asztalnál ültek. Nicolas kimerülten hajtotta a fejét az asztalra. Kinyújtott kezén egy színes fonalakból fonott karkötőt vettem észre. Sötét haja erősen kiemelte szokatlanul sápadt bőrének falfehér színét. Apu újságot olvasott, kezében egy bögrét szorongatva, Marry-Ann pedig a konyhapultnál tüsténkedett. Már kikészítette nekünk a reggelit. Én azt kaptam, amit mindenki más, Rileyt viszont csak egy zöld trutyi várta, tölcsérforma pohárba töltve.

– Hogy aludtatok, gyerekek? – kérdezte Marry-Ann sugárzó arccal. Boldognak tűnt, pedig nekünk volt okunk ész nélkül vigyorogni.

-Valaki ellopta az éjszakát, és az estét rögtön napkeltére cserélte – foglalt helyet az asztalnál kedvesem. Mellé ültem, és a vállára hajtottam a fejemet.

– Na ne mondd! Te legalább nem hallgattad a másik szobából átszűrődő nyögdécselést, amitől zengett a ház. Egy percet sem aludtam miattatok. Ha ez így megy tovább, szállodába kell költöznöm, vagy albérletbe – dohogott a bátyám. A rend kedvéért bokán rúgtam az asztal alatt. – Ah, most mi van? Tényleg iszonyatosan hangosak voltatok! – méltatlankodott felháborodva. Lehajolt, hogy megmasszírozza a fájó részt.

– Nicky, lehetnél egy kicsit udvariasabb és megértőbb – korholta Marry-Ann vidáman.

– Ti is lehetnétek megértőek. Van egy olyan idióta szokásom, hogy éjjel legalább néhány órát szeretek alvásra pazarolni. Örülök, hogy ezzel egyedül vagyok ebben a családban, de azért tekintettel lehetnétek a béna igényeimre.

Észre sem vette, mit mondott. Ebben a családban! Edward valószínűleg ugyanarra gondolt, amire én, mert amint ránéztem, összeforrt a tekintetünk. Gyorsan felé hajoltam, hogy megcsókoljam, de félúton egymásba botlottak ajkaink.

– Na, és mik a tervek mára? Séta a parton, vagy inkább itthon pihengettek?

Meglepett apa kérdése, mert nem is gondoltam még rá, mihez kezdjünk az előttünk álló nappal. A magam részéről nem éreztem rá késztetést, hogy elhagyjam az ágyat.

– Elugrom hozzánk. El szeretnék hozni néhány cuccot a házból. Például a laptopomat, egy jegyzetfüzetet, amiben a melóval kapcsolatos feljegyzéseim vannak…

– Munka? Megőrültél, kisfiam? Ugye nem gondolod komolyan, hogy dolgozni mész?!

– Lehet, hogy már nincs is állásom – sóhajtotta Edward kicsit letörten. – Az utóbbi időben sikerült eljátszanom a megbízhatatlan főnök című hiteles alakításomat. Valószínűleg ki fognak rúgni. Túl sokat hiányoztam, és különben is egy nehéz időszakban hagytam őket cserben, és…

– Sammy azt mondta, a főguru megtiltotta, hogy a következő két hétben munkába menj. Azt akarja, hogy kipihend magad, és mikor visszatérsz, problémamentes kisfiú legyél – nyugtattam egy pofi puszi kíséretében.

– Tényleg? Szóval még lesz hová visszamennem? – csodálkozott őszinte meglepetéssel az arcán.

– Asszem, haver, ez az utolsó sanszod, jobb, ha nem cseszed el – motyogta maga elé Nicolas.

– Felhívom majd a főnökömet, hogy megköszönjem, hogy ennyire nagyvonalú velem. Alig várom, hogy újra bemehessek. Hiányzik a meló, és a srácok is…

– Most felejtsd el a munkát, kicsim, és élvezd az életed. Sétáljatok nagyokat, menjetek étterembe, nézzetek meg néhány kiállítást és csacsogjatok a parkban. Más dolgod most nincs is, kis bolond.

– Úgy lesz, anyu – ígérte Riley, majd elvette a felé nyújtott poharat.

* * *

  Izgatottan doboltam a műszerfalon, miközben úton voltunk Edwardék villája felé. Dante hátul ült, és vidáman dugta be busa fejét a két ülés közé. Egész éjjel a szobám ajtaja előtt éjszakázott, és csak akkor ment el onnan, amikor Nicolas lehívta a konyhába. Örült, hogy végre újra Edward közelében lehet.

Rileynak elég jó kedve volt, a szokásosnál mindenképpen jobb. Ezt bizonyította az is, hogy egész úton dudorászott, és valahányszor rám nézett, kivirult az arca.

Szívesebben heverésztem volna vele az ágyban, de nem bántam túlzottan, hogy kimozdultunk. Megegyeztünk, hogy a kocsit letesszük náluk, és levisszük a partra Dantét, mielőtt haza indulunk. Nicky nem jött velünk, bár eredetileg úgy terveztük, hogy elkísér minket, de felhívták a munkahelyéről, hogy ha nem gond, tolják tovább a szabadságát, és most menjen be. Mivel semmi fontos dolgunk nem akadt, rábólintott.

Apa és Marry-Ann szintén szabadságolták magukat. Mindenki Edward közelében akart lenni, ami csak azért zavart, mert így nem lehettünk kettesben. Legalábbis nálunk…

Azt reméltem, hogy kis időt eltölthetünk majd a szobájában, ha már úgysem sietünk sehová.

A felhajtón álltunk meg, és megkerülte az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót. Ez igazán kedves volt tőle, imádtam, hogy ennyire udvarias és figyelmes. Dante azonnal kiugrott, amint lehetősége nyílt rá, és gyorsan körbeszaladt a kertben, hogy lepisiljen minden egyes fát. Egy pillanatig nevetve, összeölelkezve álltunk, olyanok voltunk, mint egy házaspár, akik a rakoncátlan gyermekük játékában gyönyörködnek. Kicsit így is éreztem magam. Mint Edward felesége. Reméltem, egy napon ez több lesz, mint álom. Belegondolni, hogy mi ketten közös jövőt építünk majd, olyan volt, mintha arra készülnék, hogy hercegnő legyek egy egzotikus országban.

A ház felé indultunk, és amíg én az ajtóval bajlódtam, Edward megnézte a postaládát. Éppen sikerült kinyitnom a zárat, amikor mellém lépett, kezében egy kék, hosszúkás dobozt szorongatva.

– Ez meg mi? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem tudom, bizonyára valamelyik csaj küldte, aki nem tartja be az “otthonunk szent” egyezményt, amit a blogon hirdettünk. Csak tudnám, honnan szerzik meg a címünket.

– Nos, ez egy kisváros, Riley.

– Igaz. Itt senkit sem nehéz megtalálni.

A nappaliban ültem, amíg összekészítette a holmiját. A kék dobozt a dohányzóasztalra tette, és a nagy pakolászás közben meg is feledkezett róla…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (11 votes cast)
Edward Riley 55. rész, 9.8 out of 10 based on 11 ratings