Edward

A hazafelé út olyan volt, mintha egy évtizedes álomból ébredtem volna. Ismerősnek tűntek az útmenti fák, a kirakatok és a kellemes vanília illat, ami Michael kocsijában terjengett, mégis valahogy idegennek éreztem magam.
Mivel anya ült elől, Nick kénytelen volt bezsúfolódni mellénk a hátsó ülésre. Nem nagyon tetszett neki, de azért nem panaszkodott. Csendben ült, és ezúttal nem kérte ki magának, hogy a húgával foglalkoztam helyette.

Jasmin keze az ölemben pihent, és percenként hajolt oda hozzám, hogy megcsókolja az arcomat, a nyakamat, a fülemet vagy a számat. Észrevettem, hogy a bátyja egyre feszültebb. Mellettem szűkölt, a jobb oldalamon, és erősen igyekezett kibámulni az ablakon.

– Kicsim, ezt tartogassuk akkorra, amikor már kettesben leszünk – súgtam végül szerelmem fülébe, elveszítve a türelmemet. Nem akartam még jobban megbántani a fiút, aki nem csak az életemet mentette meg, de adott nekem egy új esélyt arra, hogy jóvátegyem a korábbi összes hibámat – és persze újakat követhessek el.

– Nem is tudod, mennyire hiányzott már ez. Folyamatosan vissza kellett fognom magam a kórházban. Elég furán vette volna ki magát, ha rád vetem magam, miközben éppen benyit a doki, vagy valamelyik nővér – panaszkodott, egy puszit lehelve az ajkamra.

– Az a néhány perc már igazán nem számít – érveltem finoman megszorítva a kezét. A szemembe mélyesztette csalódott tekintetét. Megint úgy éreztem magam, mintha egy szörnyeteg volnék. Folyamatosan bűntudatom volt, és tudtam, hogy Jas előszeretettel vissza is él ezzel. Nem haragudtam rá emiatt. Ugyan, miért tettem volna?! Ha Jasmin nem viselkedik olyan csodálatosan, amikor rám találtak, ha nem tartja a lelket a bátyjában… Abból, amit az éjszakás nővér mondott – mert Jas és Nick nem beszélt a témáról velem -, arra a következtetésre jutottam, hogy nekem van a világon a legszuperebb családom – leszámítva persze az apámat, de rá nem gondoltam ebben a percben.

Nem sokat tudtam arról, hogyan sikerült visszahozniuk a halálból, de annyit kiderítettem, hogy a mentősök hősként emlegették Nickyt, aki állítólag profi módon alkalmazta a szívmasszázst, és arról is beszéltek, hogy ha csak kicsivel később találnak rám… Nos, akkor nem elmélkedhetnék arról, mi mindent kell majd tennem azért a jövőben, hogy legalább részben kifejezzem feléjük a hálámat.

Elsőként nyilvánvalóan elhatároztam, hogy többé nem teszem ki efféle stressznek a szeretteimet, másrészt innentől fogva életem végéig meghúzom magam, és soha többet nem háborodok fel azon, ha idegesítően beleszólnak az életembe. Végül is nélkülük nem is lenne semmim, amibe beleüthetnék az orrukat, szóval az adósuk vagyok azzal, hogy eltűröm a túlaggódásokat, a folytonos odafigyelést és ellenőrzést, amiben valószínűleg jó darabig részem lesz.

Sok minden miatt félhettem volna már előre, de valójában kicsit örültem is annak, hogy ideig-óráig körülöttem fog forogni a világ. Legalább kevesebb időm marad gondolkozni. Végeredményben éppen ez a tevékenység sodort majdhogynem végzetes baklövésemhez, így hát nem árt, ha elküldöm sztrájkolni az agyam intelligens részét a következő évszázadra. Elég, ha azt tartom meg, ami a motorikus funkciók működtetéséhez szükséges.

Tetszett ez a terv, jobban, mint az, hogy szembenézzek minden múltbeli tévedésemmel, és megpróbáljak tanulni a tengernyi hibából, amit sikerült felhalmoznom az évek során. Erre még nem álltam készen.

Amikor befordultunk az utcába, ahol Michael háza állt, tekintetem végigfuttattam azon az épületen, ami egyszer a családomé volt, még akkoriban, amikor megismertem Nickyt és Jast. Eredetileg apám ezt az ingatlant vette meg, mely közvetlenül Nickyék otthona mellett állt.

Mint a legtöbb ilyen típusú épület, ez is a célszerűséget tartotta szem előtt. Lényegében a lehető legkényelmesebb elrendezés jellemezte. A szobákat a viktoriánus korszak második felére jellemző élénk színekkel festették ki, a bútorok, a fafelületek és a textíliák színei harmonizáltak egymással, és meglehetősen meleg, otthonos légkört teremtettek. A külső faborítás domináns színe a kék volt, de a tagozatokat – párkányokat, pilléreket és díszítő elemeket – fehérre festették.

Miközben még mindig a házat néztem, Michael megállt a garázs előtt, és megnyomta a gombot, ami működésbe hozta az ajtót irányító szerkezetet. A hatalmas fehér ajtó halk zörgést és kattogást követően emelkedni kezdett, de nem tudta elvonni a figyelmemet régi otthonunkról.

Mióta elköltöztünk, kétszer is lakót cserélt a barátságos épület, noha tökéletesen megfelelt egy kisebb család alapigényeinek. Mi bútorozottan vettük – ami azért volt előnyös, mert a szüleimnek soha nem volt túl jó ízlése ezen a téren -, így módomban állt kiélvezni a lakberendező által megálmodott Viktória korát idéző – legalábbis abból ihletet merítő – stílust, ami leginkább a nappalit – szalont – tette különleges hangulatúvá. A modern vonalak helyett nagymintás, kissé talán hivalkodó kárpitok uralták a helyiséget, melyek illettek a sötétbordó falhoz, és az ugyanolyan árnyalatú nehéz függönyökhöz. Az ablakok elég nagyok voltak ahhoz, hogy az egész szalont elárassza a fény, ugyanakkor mégis kissé félhomály érzetét keltette a túlzsúfolt helyiség, amiben mindenhol bútorok álltak.

Nagyon fájt, mikor apám lemondott erről a csodálatos épületről azért, hogy megvegye azt az átlagos, modern villát, amiben azóta is éltünk anyával. Bár az is Viktória korabeli ház volt, belül már aligha emlékeztetett a korszak jellemző belsőépítészeti megoldásaira, vagy lakberendezési szokásaira.

Most először fordult meg a fejemben az, hogy ha eladjuk a jelenlegi ingatlanunkat, anyám talán belemenne abba, hogy újra megvegyem egykori első greenfieldi otthonunkat.

Ha elképzeltem, milyen lenne Jasminnel abban a közegben élni, amihez még kevesebb rossz élményem kötődött, mint jó, és ahol mindig úgy éreztem magam, mintha egy herceg volnék azokban a kosztümös filmekben, amiket anyám álló nap nézett egész kölyökkoromban, egyszerűen átjárt valami kimondhatatlanul kellemes borzongás.

Amikor találkozott a tekintetünk, Jas nem is sejtette, hogy már a közös jövőnket tervezgetem. Úgy döntöttem, hogy mindazok után, ami történt, összeszedem magam, és bebizonyítom neki, hogy igenis képes vagyok arra, hogy boldoggá tegyem. Elsőként megkérem majd a kezét, közben pedig kipuhatolom anyámnál, mit akar azzal a házzal, amit csakis apám emléke tesz barátságtalanná a szememben. Ha pedig anyu hajlandó beleegyezni, hogy eladjuk, és vehessek belőle egy saját házat – amiben persze neki is jut majd hálószoba, akkor is, ha a szomszédban fog lakni -, megkeresem a mostani tulajokat, és kifaggatom őket, hogy hajlandóak volnának-e egy szép összeg fejében elhagyni a jövendőbeli szerelmi fészkemet.

Tudtam, hogy a kis viktoriánus épület sokkal kevesebbet ér, mint a jóval nagyobb villa, amit apám azért vett, mert úgy hitte, hogy muszáj mindenki számára nyilvánvalóvá tennie azt, hogy ő bizony sikeres ember. Apát sosem érdekelte az, hogy mi mit érzünk. Habár akkoriban még nem volt olyan ijesztő, mint később, valójában soha életében nem adott senki véleményére, így a mienkre sem. Anyával boldogok voltunk a régi házban, de ő azt bizonygatta, hogy a nagyobb ház nagyobb boldogságot is jelent. Ez végül egyikünk számára sem igazolódott be.

Egyelőre beértem a titkos terveimmel, és mikor elindultunk a bejárati ajtó felé, elengedte tekintetem a kis álomházikót. Nem is lett volna időm tovább bámulni, mert amint kitárult az ajtó, Dante úgy repült ki rajta, mintha a kórházi piknikem alatt szárnyakat növesztett volna.

A kis mafla azonnal a nyakamba ugrott, és olyan lendülettel sodort le a lábamról, hogy egy szempillantás alatt elvágódtam a kövön. Hallottam anyu sikolyát és Nicolas ingerült, hangos kiáltását, amivel cimborámat igyekezett megfékezni, de már késő volt. Éreztem, miként koppan a fejem a kemény talajhoz, és bár nem veszítettem el az eszméletemet, egy percre elhomályosult a tekintetem. Foltokban még láttam az arcomat nyalogató busa fejet, és érzékeltem, hogy elvonszolják rólam a nehéz, szőrös testet, aztán lehunytam a szememet, és igyekeztem összekapni magam.

– Jól vagy, kicsim? – termett mellettem anyu, miközben Jasmin aggódva ölelt magához.

– Minden rendben? Nagyon beütötted a fejedet?

– Rossz kutya! – dorgálta a háttérben Nicky Dantét, aki most már idegesen nyüszített, mert rájött, hogy rosszat csinált.

– Fel tudsz állni? – kérdezte Michael féltő hangsúllyal, miközben a lányok megpróbáltak felültetni. Néhány másodpercig még előre dőlve fogtam a fejemet, de mikor végre felpillantottam, már tisztán láttam a körülöttem nyüzsgő feszült arcokat.

– Semmi baj. Kicsit bevertem a fejem, de jól vagyok. Fájni fog pár napig, de megmaradok – próbáltam megnyugtatni őket.

– Ezért láncra kerülsz, te szőrős fenevad – villantotta vádló tekintetét a kutyára anyu.

– Csak örült nekem. Régen nem látott, érthető, ha túlreagálta a dolgot – próbáltam megvédeni, mialatt nehézkesen felálltam. – Elengedheted, már nincs baj – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Nicolas vonakodva lépett el a szőrmók mellől, aki most már laposkúszásban közelített meg, és fájdalmasan sírva tudatta velem, mennyire szégyelli magát. Képtelen voltam rá haragudni, és ami azt illeti, annyira jó volt újra a közelemben tudni, hogy még véletlenül sem akartam megszidni, vagy akárcsak bűntudatot kelteni benne. – Szia, pajti, bocs, hogy ilyen sokáig magadra hagytalak – öleltem meg szegény barátomat. Sajnáltam, hogy a viszontlátás miatt kellemetlenül érzi magát. Gyorsan meggyömöszöltem a fejét, és megvakargattam a füleit, hogy érezze, nem haragszom rá, aztán még utoljára magamhoz szorítottam. Anyu cseppet sem kedvelte ebben a pillanatban.

– Biztos nem fáj nagyon? Nem kéne mentőt hívni? – aggodalmaskodott Jasmin, de azért ő is megborzolta Dante fején a szőrt.

– Túl fogom élni – mosolyogtam rá, és úgy döntöttem, megtartom magamnak, hogy mennyire fáj. Biztos voltam benne, hogy hamarosan tekintélyes púp nő majd a koponyám hátsó részén.

Végre bementünk a házba, és miután a nappaliba értünk, anyun kívül mindenki leült, hogy kipihenje az út fáradalmait, és a nem kívánt izgalmakat.

– Mit kértek inni? – kérdezte anyu, és már indult is, hogy jó háziasszony módjára kiszolgáljon minket.

– Drágám, inkább ülj ide mellém. Sok mindent meg kell beszélnünk – nyújtotta felé a kezét Michael, de anyu tétován ácsorgott a bárpultnál. Biztosra vettem, hogy nem nyugszik, amíg nem érezheti úgy, hogy végre ő gondoskodik rólam.

– Egy pohár vizet elfogadnék – mondtam halkan, mire leendő mostohaapám kissé neheztelve fordult felém. Ő nem ismerte annyira anyut, mint én. Nem tudhatta, hogy ha kórházból térek haza, néhány napig anyu úgy tesz, mintha nem tudnám ellátni magam nélküle. Szüksége volt arra, hogy érezze, hogy jó anya.

– Hozom, kincsem! – derült fel az arca, és máris pohár után kutatott. Michaelre néztem, majd anyura, végül újra rá. Ha nem is azonnal, de végül leesett neki a tantusz, és rájött, hogy nem kihasználni szeretném az édesanyámat, csak azt teszem, amire éppen szüksége van. Az ember, ha sokáig él együtt valakivel, kifigyeli a szokásait, megtanulja kezelni a reakcióit, és rájön, mivel teheti boldoggá. Én is így voltam ezzel.

Amíg anyu a vízzel foglalatoskodott, megpillantottam Lestátot, aki a kanapé alatt kucorgott, és gyanakodva méregetett. A világért sem rohant volna hozzám, nehogy még azt higgyem, hogy örül a jelenlétemnek. Nem vette le rólam a szemét, és valósággal feszültnek látszott, de nem mozdult, hogy üdvözöljön.

Dante a fotelem mellett helyezte magát kényelembe, és miheztartás végett az ölembe hajtotta a fejét, jelezve, hogy az övé vagyok, és senkivel nem kíván osztozkodni. Amikor Jas felém nyúlt, hogy a combomra tegye a kezét, Dante felmordult, bár utána bűnbánóan rám nézett, mert tudta, hogy nem szabad morognia.

– Azt hiszem, konkurenciám akadt – jegyezte meg Jasmin félkomolyan. Nem is sejtette, hogy mennyire igaza van. Újra felém nyúlt, abban a hitben, hogy miután Dante korábban megbánta a morgást, most már szabadon hozzám érhet, de cimborám ezúttal még hangosabban fejezte ki nemtetszését. – Jesszus Dante, azt hittem, barátok vagyunk – méltatlankodott döbbenten, visszahúzva a kezét.

– Ne haragudj rá! Az a gyanúm, hogy néhány napig ezt fogja csinálni. Csak amíg újra megszokottá nem válik a jelenlétem.

– Rá kéne szólnod – vélekedett anyu, kezembe adva a vizet. Leült a kanapéra a vőlegénye mellé, de szemét a kutyán tartotta. Lestát még mindig csendesen figyelte az eseményeket a szófa alól.

– Nem volna értelme. Nem fogja felvenni ezt a szokást. Hiányoztam neki, aggódott, hogy visszatérek-e, és most úgy érzi, hogy ki kell sajátítania. Csinált már ilyet máskor is, nem emlékszel?

Még szép, hogy emlékezett. Amikor először fordult elő ilyen, képes lett volna elaltattatni szegény kutyát, mert azt hitte, megvadult. Aztán néhány nap után Dante abbahagyta a túlzott birtoklásomat, és békében éltünk tovább… Legalábbis a következő távollétemig, ami után megismétlődött az incidens. Nem féltem attól, hogy véglegesen bevéd, egyszerűen most nem akart másokkal is osztozkodni rajtam. Ahhoz túlságosan szerettem, hogy megszidjam emiatt. Egyébként is hízelgő volt számomra, hogy ennyire odavan értem. Lehet, hogy Dante csak egy kutya, de nekem a legjobb barátom, a legkedvesebb cimborám, és egyben a lakótársam is, ha úgy nézzük. Közelebb áll hozzám, mint a saját anyám, vagy bárki más a földön. Nem bánthattam meg az érzéseit azzal, hogy megszidom azért, mert boldog a viszontlátástól.

Egy darabig beszélgettünk, kínosan kerülve a kórház, halál és egészségügy témákat, majd Nicolas felállt, és udvariasan elnézést kérve távozott a szobájába. Nem kellett semmit mondania ahhoz, hogy tudjam, azért ment el, hogy ne nekünk kelljen megbontani a társalgás fonalát. Így már lelkiismeret-furdalás nélkül vonulhattunk mi is vissza Jasmin szobájába.

Kézen fogva mentünk fel az emeletre, de mielőtt beléptem volna a kitárt ajtón, fojtogató érzés lett úrrá rajtam. Felderengett előttem a szoba bútorzata, a képek a falon, az a jellegzetes illat, ami mindig is körüllengte, és a csend, ami akkor borult rám, amikor az alkohol már túlságosan átvette elmém felett az irányítást.

Ahogy beléptem, megcsapott a sok emlék, mintha egy kalapáccsal vágtak volna fejbe. Megszédültem, és elveszítettem az egyensúlyomat, de még idejében megkapaszkodtam, így nem estem el. Lehunyt szemmel számoltam magamban, próbálva elnyomni a rám törő lelkiállapotot, ami megegyezett az öngyilkossági kísérletem alatt már megismert fullasztó szorongással.

– Minden rendben? – hallottam a furcsa, tompa csendfátyolon át, de felelni nem voltam képes. Csak álltam, reszkető lábakkal és megtört szívvel, és hirtelen pokolian éreztem magamat a bűntudattól. Hogy tehettem ezt velük?!

Kinyitottam a szememet, és megkerestem a tekintetét, amiben újfent aggodalom csillogott. Dante besomfordált a lábaim között, és kíváncsian méregetett. Talán ő is tudta, hogy ismét történt valami aggasztó dolog.

– Csak megszédültem – hazudtam, bár igazából ennél sokkal többről volt szó. Kínozott a sok előbukkanó emlékkép, és a hozzájuk társuló érzelmi löketek is. Emlékeztem a töménytelen mennyiségű alkoholra, a tucatszám elszívott cigarettákra és a levélre… A levél! Bénultan nyeltem egyet. Nyilván mind olvasták, bizonyára Nicky említette is, de eddig nem tudatosult bennem. Levegő után kapkodva tapogatóztam a hátam mögött a kilincs után kutatva, de mozdulni még mindig képtelen voltam.

– Edward, kicsim, segíthetek valamiben? – kérdezte most már kicsit rémülten Jasmin. Igazán akartam válaszolni neki, tényleg, de csak tátogtam, mint egy istenverte hal, ő pedig még jobban megijedt ettől, pedig az utolsó dolog, amit most szerettem volna, rá hozni a frászt. – Akarod, hogy szóljak valakinek?

– Ki… kell… mennem… innen… – hörögtem még mindig kalimpálva a kezeimmel. Sehol sem találtam a kilincset. Imbolyogva megfordultam, és léptem egyet előre, de annyira forogni kezdett a világ velem, hogy újra meg kellett kapaszkodnom, ezúttal az ajtóba.

– Edward, édesem, nincs semmi baj! Már vége, érted?! Meg kell nyugodnod, kicsim – lépett elém, mielőtt még menekülőre foghattam volna. Két keze közrefogta az arcomat, a szeme fogva tartotta a tekintetemet, és szinte suttogva beszélt hozzám. – Már nincs mitől félned, túl vagyunk rajta! Soha többé nem történik meg! Nem hagylak magadra, és te sem fogsz elfutni. Itt vagyok neked, és tudom, hogy nem akarsz elmenni. Velem akarsz maradni, mert mi ketten már nem válhatunk el egymástól. Többé nem szakíthat el minket senki és semmi! Nem fogunk félni, mert velem leszel, és én veled leszek, bármi történjék is! Engedd el magad, és lazíts! Itt senki sem bánthat téged. Vigyázok rád!

A mellkasomban érzett szorongás kissé felengedett, így ismét képes voltam lélegezni. A szoba lelassult, bár teljesen még mindig nem állt meg. Reszketve szorongattam az ajtót, a fejem enyhén pulzált, és egyfolytában rázott a hideg, pedig kellemes idő volt a szobában. Jasmin nem adta fel, közelebb óvakodott hozzám, olyan óvatosan, ahogy az ember egy kóbor cicát közelít meg, ha meg szeretné simogatni. Neki én voltam a kis kóbor cicája, és most mindenáron meg akart róla győzni, hogy többé nem kell céltalanul csellengnem a világban. Otthont akart nyújtani nekem, és én mindennél jobban vágytam arra, hogy elfogadjam tőle, de a félelem nem eresztett olyan könnyedén.

Ahogy hozzám simult, és belélegeztem a haja felől terjengő kibírhatatlanul édes és őrjítő illatot, azonnal megmozdult valami bennem. Bennem, és a nadrágomban is. Határozottan szűkebbé vált.

Egy pillanatig engedte, hogy zihálva szívjam magamba a parfümjét, aztán gyors, precíz és ellentmondást nem tűrő mozdulattal nekiesett az ajkaimnak. Bár egészen gyengéden kezdte, észbe sem kaptam, mire valósággal felfalt. Nem tűnt fel, hogy körülzárják a karjaim, sem az, hogy erősen szorítani kezdem törékeny testét. Csak habzsoltam a számra tapadó rózsa színű ajkakat, és lehunyt szemmel adtam át magam a szenvedélynek.

A távolból hallottam a csattanást és puffanásokat, sőt, Nicky hangját is, és azt, hogy erősen dörömböl a falon keresztül, de arra nem találtam magyarázatot, miként kerültem az ágyra, és hová tűnt körülöttünk a világ. Egyszerre csak mi ketten voltunk, és az ágy, és ami azelőtt a szoba részét képezte ezen kívül, az már nem létezett többé.

Egyetlen gondolat futott át az agyamon, mielőtt végleg kikapcsolt. Ezúttal senki sem fog megzavarni minket!

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.3/10 (20 votes cast)
Edward Riley 54. rész, 9.3 out of 10 based on 20 ratings