Jasmin

Amikor beléptünk a kórterembe, döbbenten torpantam meg. Arra számítottam, hogy csak apáékat találjuk ott, de a fehér paplan alól kíváncsi szempár szegeződött rám. Hirtelen földbe gyökerezett a lábam. Csak nézett rám, és én meredten bámultam őt, míg párás nem lett a tekintete. Mindenki csendben maradt, mintha megérezték volna a pillanat intimitását, amit a legapróbb nesz is örökre száműzött volna.

A másodpercbe dermedve kapcsolódott össze a lelkünk. Könnyeim függönyén át is láttam, hogy elakad a lélegzete. Visszatért, értem, és én nem tudtam, miként hálálhatnám ezt meg neki.

– Jasmin – suttogta rekedt hangon, kissé felemelve a kezét.

– Riley – nyögtem anélkül, hogy mérlegeltem volna, nem lenne-e romantikusabb a keresztnevén szólítanom. Úgy tűnt, neki sem ez volt most a legfontosabb problémája.

– Emlékszel arra a baromi finom csokis sütire, amit mindig szoktunk enni, ha itt vagy, Edward? Hozok neked egy szeletet – veregette meg barátja vállát Nicky, és az ajtó felé indult.

– Azt hiszem, én is ennék egyet – csatlakozott apu félmosollyal az arcán.

– A fenébe, nekem meg megint pisilnem kell – ölelte meg a bátyámat Jennifer, aki azonnal megérezte, hogy miért akar Nicky hirtelen sütizni.

Marry-Ann habozott. Végre felébredt a fia, és vele akart lenni, de apa finoman belé karolt, és a fülébe suttogott valamit.

– Isten hozott, kis bolond – súgta Edward felé – aki egyetlen pillantást vettet csak rá kíváncsi, szomorú szemeivel -, aztán távozott a többiekkel, és mi kettesben maradtunk. Az ajtó becsukódott mögöttem, ezzel kizárva a külvilágot a szobából. Már csak a mi kis saját univerzumunk maradt.

Tettem egy lépést felé, de még mindig rajta tartottam a szememet. Annyira magával ragadott csillogó tekintete, hogy képtelen voltam elszakadni tőle. Nem  mintha akartam volna valaha is megszakítani a szemkontaktust.

Edward haja kissé a fejéhez tapadt, és iszonyatosan kócos volt. Arcán enyhe borosta sötétlett, hiszen ezúttal elmaradt a borotválás, amit rendszerint azután intéztem, hogy mindenki elment. A bőre sápadt volt, a kórterem félhomályában egyenesen fakó-szürkének hatott, az ajkai olyan haloványnak látszottak, akár egy halottnak, de nekem mégis az újjászületést juttatta eszembe. Könnyei a szerelmünkért hulltak, szeme a viszontlátás örömétől ragyogott fel, és csakis miattam reszketett.

Egyszer csak ott voltam mellette, nem is emlékezve rá, miként tettem meg az utolsó pár lépést. Szorosan öleltem a nyakát, csókoltam mindenhol, ahol értem, de csak óvatosan, mert úgy éreztem, törékeny, akár egy porcelánbaba. Igazából úgy is nézett ki. Az arca majdhogynem áttetsző volt, de a szeme így is csodaszépen csillogott, magában őrizve a kristályok, csillagok és igazgyöngyök fényét. Ennél szebbet életemben nem láttam még, és tudtam, hogy soha nem is fogok.

Sírt… Nem tudott beszélni, nem tudta szavakba önteni, amit érzett, csak zokogott, és erőtlen karjaival annyira szorított, amennyire csak bírt – bár így is alig éreztem.

A száját érintették ajkaim, a fogait cirógatta a nyelvem, miközben ujjaim arccsontja vonalán siklottak. Ha vannak is szavak arra, amit éreztem, én nem találok rájuk, így nem is mesélhetem el azt, milyen csodálatos, mikor az emberi szív ennyi érzelemtől csordul túl, a lélek ennyi örömtől borzong, a mellkas ennyi izgalomtól dübörög… Egyszerűen nincs mód arra, hogy kifejezzem a visszatérés boldogságát, az újra találkozás szenvedélyét, az egymásra találás békességét.

Nem volt szükségünk szavakra. Nem volt szükségünk udvariaskodásra, sem illemszabályokra. Csak összebújtunk, érezve egymás melegét, elszánva arra, hogy örökké így maradunk, a világ végéig, és még azon túl is.

Egy percig sem volt kétségem afelől, hogy már mindent megértett. Azt, hogy nem hagyhat el, hogy vele leszek, akkor is, ha a sírja fölött kell leélnem életem hátralévő éveit. Ő és én már nem két külön ember voltunk. A szívünk abban a percben megtanult egyszerre dobbanni, a lelkünk összefonódott, mint két hosszú, erőteljes inda, és már lehetetlenség lett volna minket elválasztani egymástól.

Soha nem voltam még szerelmes azelőtt. Nem is hittem, hogy a szerelem szó ilyen túlvilági gyönyört takar. Azt hiszem, az emberek túlnyomó része csak hiszi, hogy már volt szerencséje ehhez az érzéshez. Ez azonban nem olyasmi, ami el tud múlni az idő előrehaladtával. Nem, ez sokkal több annál, amit ép ésszel fel lehet fogni.

Úgy éreztem magam, mintha a paradicsom közepén heverésznék egy virágzó almafa tövében, fejemet szerelmem ölében pihentetve, érezve a hűsítő szellő simogatását, belélegezve a kora esti frissességet, elmerülve a végtelen nyugalom tengerében. Szinte láttam magam előtt a naplementét, miközben legbelül tudtam, hogy örökké bordó marad az ég, és a hatalmas tűzkorong nem fog elbújni a szemünk elől.

A fantáziánál azonban még csodásabb volt a valóság, mert ezúttal igazi volt az érintése. Igazán éreztem bőrömön kutató ajkait és forró leheletét. Igazán ellazultam simogató kezei nyomán, és valóban hallottam csendes zokogását.

– Bocsáss meg! – duruzsolta a fülembe szívszaggató bűntudattal a hangjában. – Bocsáss meg, hercegnőm!

Felnéztem, tekintetem az övébe fúrva, és megragadtam kipirult arcát.

– Soha többé ne merészelj egyedül hagyni engem!

– Nem… Soha többé… Soha többé – nyögdécselte, és magához húzott. Tudtam, hogy megint sír, hogy még jobban rázkódik, hogy még inkább kínozza a lelkiismerete azért, amit tett, de azt akartam, hogy egy életre az eszébe vésse azt, milyen fájdalmat okozott nekem azzal, hogy el akarta dobni az életét.

– Az életed az enyém, az én életem a tiéd. A sajátod felett nem rendelkezel, de az enyémmel azt teszel, amit akarsz – suttogtam a fülébe, mire még jobban összeszorult körülöttem a karja.

– Szeretlek, Jasmin! Ott is szerettelek, bárhol is voltam… A Pokolban is csak rád tudnék gondolni, és a Mennyország sem kellene nélküled.

Ez volt az utolsó, amit mondott. Én ugyanígy éreztem vele kapcsolatban.

* * *

  Csak napok múlva jöttem rá, milyen giccses volt mindez. De akkor, abban a percben természetesnek tűnt. Nem találtam benne semmi kivetnivalót. Úgy éreztem, ki kellett mondanunk minden szót ahhoz, hogy lelki békére leljünk.

A kórházi szobában fellendült az élet. Sammy és a srácok bejöttek Edwardhoz. Kettesével mentek be hozzá, és alig öt percet töltöttek vele fejenként. Aki éppen nem volt bent, lement a büfébe, vagy a folyosón beszélgetett. Izgatottak és jókedvűek voltak. Szemlátomást alig várták, hogy Riley visszatérjen a dolgos hétköznapokba. Engem is hívtak, de még nem döntöttem el, mihez kezdek majd, ha eljön az ideje. Egyelőre nem akartam erre gondolni. Edward még nem volt annyira jól, hogy kiengedjék, és amíg kórházban tartózkodott, nem lehettem teljesen nyugodt. Nyomasztott a közeg, és zavart, hogy még mindig orvosok vesznek körül minket.

Samuel könnyes búcsút vett tőlem és Edwardtól – ő már velem együtt lépett a kórterembe, és utolsóként látogatta meg Edwardot. Jó egy órát maradt, de nem beszélt munkáról, annak ellenére sem, hogy Riley próbálta faggatni. Mielőtt elment, átadott Edwardnak egy fotóalbumot, amiben azóta készült képek voltak, mióta nem járt be dolgozni.

Szerelmem meghatottan szorongatta ajándékát, és bár egy ideje becsukta, képtelen volt letenni akárcsak a kis szekrényre is.

– Ez annyira kedves tőlük… Egyfolytában gondoltak rám. Még azelőtt is, hogy én… hogy ide kerültem – fogalmazta át a mondatot, mikor észrevette vádló tekintetemet. – Azt hittem, könnyedén túllépnek majd…

– Azt hitted, bárki is kiheveri az elvesztésedet egy perc alatt?! – Ez inkább volt számonkérés, mint kérdés. Lesütötte a tekintetét. Igen, ő komolyan azt gondolta, hogy mind tovább lépünk majd. Hirtelen eltorzult az arca, talán eszébe jutott, milyen helyzetbe hozta a szeretteit, és magával ragadta kínzó szégyenérzete.

Dacoskodhattam volna, de én csak szeretni akartam, éreztetni vele, hogy bármilyen hülye volt is – erre nem tudok más jelzőt -, én ugyanúgy szeretem. Persze terveztem a jövőben közölni vele, hogy még egy ilyen, és keresek magamnak egy dögös macsót, de ezt egyelőre elhalasztottam addigra, mikor már nem vágja fel miatta az ereit.

A biztonság kedvéért megfogtam a kezét, és odabújtam hozzá.

– Te nem vagy pótolható – súgtam a fülébe, mire sóhajtott egyet, és megszorította a kezemet.

* * *

 

Nicolas

Egy-két napig még mindenki megértő volt, de aztán kezdtük idegesítőnek találni a nyáladzást, amit Jas és Riley épített be a hétköznapokba. Apa legtöbbször alig maradt a kórházban, talán neki is felfordult már a gyomra.

Ami engem illet, eleinte örültem a boldogságuknak, de időközben azt kívántam, bárcsak beszorulna a húgom egy órára a liftbe, hogy végre én is kicsit kettesben lehessek Edwarddal. Csakhogy mióta magához tért, Jasmin csak akkor hagyta magára, amikor zuhanyozott, vagy a mosdóban volt dolga. Még enni sem ment le, így nekem kellett neki napi minimum háromszor ennivalót felhozni. Totál összenőttek.

Marry-Ann elnéző volt, sokkal jobban viselte a helyzetet, mint mi férfiak. Azt mondta, ez így van rendjén, és örül, hogy Edward rájött végre arra, hogy köztünk a helye. És ha ez Jasminnek köszönhető, hát legyen vele élete minden másodpercében, és fogja a kezét, nehogy még egyszer eltévedjen, és letérjen a helyes ösvényről. Én viszont szerettem volna megértetni velük, hogy a világon nem csak a szerelmük létezik, és mi is vágyunk egy kicsit Riley társaságára. Mar arra kért, legyek elfogadóbb, de én már kezdtem feladni.

Amikor beléptem a kórterembe, naná, hogy Jasmint az ágy melletti fotelban találtam. Aludt, de még a pótágyig sem akart eltávolodni Edwardtól. Fejcsóválva léptem az ágyhoz. Riley azonnal kinyitotta kékesszürke szemeit, és elmosolyodva nézett rám.

– Legközelebb hozok feszítő vasat, hogy leválasszam rólad – jegyeztem meg halkan, miközben felemeltem a húgomat, és átraktam az ágyra. Túl fáradt volt ahhoz, hogy felébredjen.

– Olyan jó, hogy itt van – suttogta Riley fátyolos tekintettel. Már napok teltek el az első viszontlátás óta, de még mindig úgy viselkedett, mintha öt perce ébredt volna fel.

– Olyan jó lenne, ha egyszer üres lenne a fotel, mikor le akarok ülni – morgolódtam, mire vigyorogni kezdett. Ettől kissé megenyhültem. Régen nem láttam tőle ilyet, és jó érzéssel töltött el, hogy vidám. – Hogy érzed magad?

Felnézett, egy pillanatig csillogott a szeme, aztán mégis elkomorodott.

– Fáradt vagyok. Nagyon fáradt.

– Akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem, próbálva leplezni a csalódottságomat. Felemelte a kezét, és a tenyerembe csúsztatta a sajátját.

– Nem, dehogy. Örülök, hogy maradtál. Tartozom neked.

– Nos, tesó, ezt jól látod – bólintottam, de azért mosolyt erőltettem az arcomra.

– Megmentetted az életemet – suttogta lehalkítva a hangját. Döbbenten néztem rá. Szándékosan nem meséltem neki arról, mennyit küzdöttünk érte. Nem akartam feleslegesen kiborítani. Zavart, hogy valaki ennek ellenére elmondta neki.

– Fő, hogy kezdesz rendbe jönni – sóhajtottam együttérző hangon.

– Soha nem fogom tudni meghálálni, amit értem tettél – folytatta tovább elszántan.

– Nem, azt hiszem, tényleg nem fogod tudni – hagytam rá, mert úgy gondoltam, kár volna neki hazudnom. A poklok poklát éltük át miatta. Még ha utólag be is látta, milyen ostobán viselkedett, nem ártott minél inkább a fejébe verni.

– Bocsáss meg, Nicky! – hunyta le a szemét, és most már tényleg nagyon látszott rajta, milyen kimerült.

– Aludnod kéne.

– Kérlek… Nem kell most rögtön… Csak gondolkozz rajta, jó?

Olyan volt, mint egy kétségbe esett kisgyerek. Felegyenesedtem kicsit, hogy homlokon tudjam csókolni. A testvérem volt, ha nem is vér szerinti. Éreztetni akartam vele, hogy mellette állok, minden helyzetben, akkor is, ha olykor meg tudnám fojtani egy kis kanál vízben. Valójában csak egyszer tettem volna ilyet, akkor, amikor megpillantottam a padlón fekve, eszméletlenül, az üveggel, a gyógyszeres tégellyel és a levéllel.

– Pihenj, Edward! Szarul nézel ki – húztam vissza a kezemet, és ismét kényelembe helyeztem magamat a fotelban.

– Ez felettébb kedves volt – jegyezte meg álmosan pislogva.

– A húgom annyi nyállal vont be téged az elmúlt napok során, hogy tőlem soha többé nem fogsz kedves szavakat hallani. Szerintem, ha száz évig élnél, akkor sem száradnál meg – ugrattam, mire mosolyogni kezdett.

– Nem értem, hogy gondolhattam, hogy jobb lesz neki nélkülem.

– Akkor már ketten vagyunk. De jobb, ha tudod, hogy legközelebb ökölbe

szorítom a kezemet, és elfordulok. Ez volt az utolsó, hogy kitettem magam ennek a tortúrának. Nincs még egy esélyed, Edward!

Bár kemény szavak voltak ezek, egyszerűen csak bólintott, mint aki egyetért velem. Talán így is volt. Reméltem, ez elég ahhoz, hogy máskor ezerszer is meggondolja, mit tesz.

– Szeretlek, Nicky – suttogta halkan.

– Akkor többé ne hozz ilyen helyzetbe – sóhajtottam, és újra megfogtam a kezét.

– Ígérem – motyogta álomittasan.

Egy darabig figyeltem, ahogy lassan egyre mélyebbre süllyedt az álmaiban. Megigazgattam rajta a takarót, aztán lekapcsoltam az ágya mellett elhelyezett álló lámpát, amit apa hozott be neki, hogy jobban tudjon olvasni, és helyette feloltottam azt, amit a feje fölé szereltek. Ennek a lámpának tompább fénye volt, épp csak arra lehetett használni, hogy az ember megkeressen valamit a kis éjjeliszekrényben, vagy megnézze, mennyi az idő. Elméletileg egy olvasó lámpa is volt a falra szerelve, de az nem működött. Talán csak égőt kellett volna cserélni benne, mindenesetre nekünk nem hiányzott.

* * *

  Két héttel azután, hogy Edward magához tért, megkaptuk a záró jelentést, amiben Dr. Donovan javasolt heti két óra pszichológust Edwardnak. Az anyja megeskette, hogy tényleg el fog járni, annak ellenére is, hogy esküdözött, hogy nincs szüksége rá. Ami azt illeti, én is jobban örültem neki, hogy továbbra is orvosi felügyelet alatt marad.

Miközben tanulmányoztuk, mi mindent írtak a papírokra, apa még egyszer körülnézett, nem hagytunk-e valamit a kórteremben. A főnövér is benyitott, hogy elbúcsúzzon a kedvenc betegétől, akinek csomagolt egy kis házi pitét, meg néhány üveg lekvárt és befőttet. Azzal viccelődtem, hogy ha ilyen kényeztetés jár azért, hogy az ember farkas szemet néz a halállal, én is bepróbálkozom. Természetesen azonnal megfagyott a levegő, és apa elevenen meg akart nyúzni mindenki előtt. Edward azonban nem vette szívére a dolgot. Ismert engem, és tudta, hogy élete végéig zrikálni fogom azért, hogy elárult minket.

Dr. Donovan megállított bennünket, amikor a lift felé indultunk. Megdorgált, hogy Edwardnak meg kell várnia a tolókocsit, ez a szabály, és egyébként is van vele még egy kis dolga. Visszakísérte Rileyt a kórterembe, mi pedig a folyosón várakoztunk. Borzalmasan untam már magam, és egyébként is elegem volt a közegből, ezért azzal szórakoztattam magamat, hogy Jasmint cukkoltam. Mióta hozzánk költözött, valahogy megváltozott a viszonyunk, és nekem hiányzott az a szurkálódás, amit a közös nyaralások során megszoktam. Túl sok volt a komolykodás, vágytam egy kis vitára, amit meg is kaptam, miután felpiszkáltam az idegeit.

– Nick, ne szekáld a húgodat! – szólt rám Marry-Ann, mintha máris a mostohám lenne. Sajnos ezzel csak adta alám a lovat, és addig nem bírtam magammal, amíg apa fel nem jött, hogy megnézze, miért dekkolunk még fent, amikor odalent vár minket.

– Nem hagy békén – árulkodott Jasmin anélkül, hogy tudta volna, mennyire élvezem a nyafogását. Nem mintha szerettem volna megbántani, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak végre igazi testvéreknek tűntünk a külső szemlélők számára is, és ez leírhatatlanul kellemes érzéseket keltett bennem.

Majdnem húsz perc telt el, mire a doki kilépett a kórteremből. Megígérte, hogy néhány percen belül kerít nekünk egy tolószéket, és megkért minket arra, hogy fokozottan figyeljünk Edwardra az elkövetkezendő időben. Mind tudtuk, hogy ezen a téren nem fog hiányt szenvedni.

Amikor beléptem a szobájába, az ágyán ült, és csokit majszolt. Emberemlékezet óta nem láttam nála édességet.

– Azt meg hol szerezted? – mutattam a bonbonos dobozra.

– Az éjszakás doktornő küldte. Azt üzente, ha még egyszer meglát itt, lekötöz az ágyhoz, és belém töm egy egész édességboltot.

– Micsoda fenyegetés – emeltem a tekintetemet a plafonra. Edward feltűnően vidám volt, csak úgy ragyogott az arca. Úgy ette azt a csokit, mint egy öt éves kisfiú, aki még életében nem kapott ilyesmit. – Megkínálsz? – kérdeztem a doboz felé nyúlva.

– Oké, de a fehéreket ne vedd ki, és a mandulást se, azt szeretem. Meg a mogyoróst, és a karamellest…

– Van benne olyan, amitől képes vagy megválni? – kérdeztem felhúzva a szemöldökömet. Elvigyorodott.

– Az étcsokist utálom. Keserű…

Csóválni kezdtem a fejemet, aztán kivettem az egyik fekete csokoládés bonbont, és a számba tömtem. Ahogy újra elmosolyodott, kivillantak a fogai, amik ezúttal nem hófehérek voltak, mint máskor, hanem csokoládé barnák.

– Emlékeztess rá, hogy soha ne vegyek neked ilyesmit – mondtam megborzongva a látványtól. Tovább vigyorgott, és annyira csillogott a szeme, hogy úgy éreztem, ha nem fordulok el, megvakulok. Még sosem láttam ennyire jókedvűnek.

– Hol van Jasmin? – kérdezte végül kissé elkomolyodva.

– Már vártam, mikor kérdezed meg. Majdnem egy percig kibírtad… – néztem az órámra kissé durcásan. Zavart, hogy az én társaságommal nem éri be. – Egyébként odakint van, és morgolódik, mert kicsit felhecceltem.

– Felheccelted? Miért? – csodálkozott zavartan.

– Mert a bátyja vagyok, és ez íratlan szabály… Mármint, hogy az agyára kell mennem.

Kissé megvetően nézett, de nem szólt semmit. Eltüntetett egy újabb bonbont, és kibámult az ablakon.

– Le kell vágni a hajad, ha hazamentünk – jegyeztem meg, mert most, hogy hátulról láttam, észrevettem, hogy sokkal hosszabb, mint ahogy szereti. Rám pillantott, és megdörzsölte a szemét.

– Kicsit idegesít is, hogy belelóg a szemembe – jegyezte meg lehangoltan, aztán az ajtóra szegezte a tekintetét. Hátra néztem, azt hittem, valaki bejött, de csukva volt, ahogy hagytam.

– Jaj, ne már… Mostantól fogva mindig ez lesz? Többé egy percig sem bírod ki majd nélküle? – kérdeztem vádlón. Lehajtotta a fejét. Észrevettem, hogy megváltozott az arckifejezése. Felálltam a fotelről, és áttelepedtem mellé az ágyra.

– Mi a baj? Jól vagy?

– Végig mellettem volt – motyogta alig hallhatóan.

– A barátnőd, érthető, ha…

– Hallottam őt, Nicky! – pillantott fel hosszú szempillái alól, melyek legyezőt képezve árnyékolták be a szemét.

– Ez nem lep meg. Folyamatosan jár a szája – mosolyogtam.

– Nem, nem érted – nézett rám kissé idegesen. – Amíg ott voltam… Hallottam Jast. Állandóan. Azt hiszem, nem csak őt, de… Az ő hangja lengte be a világomat.

– Úgy érted, amíg… amíg… aludtál? – inkább elkerültem a kóma megemlítését. Edward bólintott. – Azt akarod mondani, hogy érzékelted a külvilágot?

– Azt hiszem… Talán csak álmodtam, de… annyira valóságos volt. Nem értettem, amit mond, de… Az is lehet, hogy megőrültem – csóválta a fejét, és a padlóra szegezte a tekintetét. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. – Neki sose említsd meg, oké?

– Ahogy akarod. Bár nem értem, miért nem mondod el neki. Talán örülne, ha tudná, hogy nem hiába fosta a szót folyton az ágyad mellett.

Edward szomorúan nézett fel.

– Borzalmas volt.

Értetlenül pislogtam rá, miközben ismét egy csokiért nyúlt.

– Az, hogy hallottad őt? – kérdeztem elképedve. Zavarodottan bólintott. – Azt hittem, jól esett, hogy gondolt rád.

– Képzeld el azt, milyen lenne, ha két méterrel a víz alatt lebegnél. Hallanád, hogy a parton beszél a számodra legfontosabb ember. Tudnád, hogy ott van, csak néhány méterre tőled, vagy még közelebb. És hiába akarnál felúszni hozzá, mert valami visszahúzna a meder aljára. Mint egy hínár tömb, vagy valami hasonló.

– Uramisten! – nyögtem elhűlve. Eddig sosem beszélt erről, pedig néhányszor kettesben voltunk, amíg a húgom zuhanyozott.

– Azt hittem, meghaltam, és a pokolban vagyok.

Nem jutottam szóhoz. Csak meredtem rá, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet. Neki nem sikerült. Ha belegondoltam, hogyan érezte magát azalatt a majdnem két hét alatt, majd megőrültem.

– Talán tényleg ott voltam – tette hozzá kissé remegve. – Nem akarok többé visszamenni oda. Soha többé, Nicky! – nyelt egy nagyot, és megrázkódott a teste.

– Többé nem kell visszamenned. Hozzánk tartozol, és mi vigyázni fogunk rád – ígértem, de láttam rajta, hogy ez nem segít. Végül átöleltem, mert más nem jutott eszembe. Reméltem, most senki sem fog ránk nyitni.

Szerző: Audry

A fejezet letöltése ekönyv olvasókra:

PDF
EPUB
MOBI

Az ekönyveket csak a bejelentkezett VIP tagok tudják letölteni. Legyél te is VIP tag!

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (7 votes cast)
Edward Riley 53. rész, 10.0 out of 10 based on 7 ratings