Bum, bum, bum. Összerándultam. Bum. Még egyszer. Bum, bum, bum. Újra és újra és…

– Bassza meg! – nyitottam ki a szemeimet kábán, és értetlenül körülnéztem. Az ágy mellett hevertem a földön. Szerencsére a takaróm alám gyűrődött, de így is sajgott a hátam.

Bum, bum, bum, ismétlődött a könyörtelen dörömbölés.

– Megyek már! – sziszegtem fájdalmas hangon, miközben feltápászkodtam. Tekintetem egy pillanatig az ágyamban mocorgó lányra tévedt, aki csokoládé bőrével olyan durva kontrasztot teremtett az ágynemű haloványkék színével, hogy már a látványtól is hevesebben dobbant a szívem.

Éppen kinyitottam az ajtót, amikor a húgom erősen a homlokomba öklözött, mert újra kopogtatni akart.

– Auuu! – mordultam felháborodva, mire vágott egy grimaszt – amiben egy cseppnyi együttérzést sem fedeztem fel -, és ezúttal a karomba bokszolt egyet.

– Ez a te hibád, Nicolas! A fenébe is. Öt perced van elkészülni, különben taxival megyünk – nyomta a kezembe a kocsikulcsomat, aztán a konyha felé indult, de túl gyorsan, és túl erőszakos léptekkel.

– Mi van? – meredtem értetlenül a slusszkulcsra, miközben még mindig álmosan pislogtam néhányat. Egy szempillantással később megláttam Marry-Annt kilépni a húgom szobájából. Vizes volt a haja, és köntöst viselt. Még sosem láttam ilyen ledér öltözékben. Meg kell hagynom, apámnak van ízlése, nem is akármilyen. Mar szenzációsan nézett ki, és nem csak a korához képest. Sok tini megirigyelte volna hosszú, izmos lábait és kecsesen ringó melleit, amik úgy táncoltak, miközben lépkedett, hogy majdnem a nyálam is elcsöppent a látványtól.

– Még el sem kezdtél készülődni? – pillantott rám, miközben elhaladt előttem. – Igyekezz! – torpant meg, visszalépett, két tenyere közé fogta a fejem, és gyengéden homlokon csókolt, éppen ott, ahol korábban Jas ökle találkozott többször is a koponyámmal. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg felébredtem-e már, vagy még mindig álmodom. – Mozdulj, édesem, mert nincs vesztegetni való időnk.

Édesem? Mi van ma mindenkivel? Átaludtam egy ufó inváziót? Csak én maradtam normális, vagy lehet, hogy egyedül én buggyantam meg éjszaka?

– Nick? – jött egy gyenge hang a hátam mögül, miközben még mindig leendő mostohám távolodó alakját figyeltem.

– Itt vagyok – léptem be a szobámba, becsukva magam mögött az ajtót. – Bocs, ha felébresztett a húgom dörömbölése. Igazából nem értem, miről maradtam le.

– Lemaradtál valamiről? – ásította kinyújtóztatva tagjait. Nagyot nyeltem, ahogy a takaró lejjebb csúszott, és kivillant karamell színű keble.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha elkezdenél öltözni. Azt mondták, öt perc múlva indulni kell, de nem tudom, hová. Semmit sem értek. Persze senki sem fárasztja magát azzal, hogy elmagyarázza nekem, mi a bánat folyik itt.

– Akkor le sem zuhanyozhatok? – kérdezte csalódottan.

– Bocsáss meg, Jen. Ha rajtam múlna…

– Semmi baj, baby. Három percet kérek, és itt sem vagyok – mondta, és máris keresni kezdte tekintetével a szobában szétdobált ruháit. Egy pillanatig zavartan álltam, a bűntudatommal küszködve, amiért egy gyönyörű nővel töltöttem az éjszakát, miközben Edward kómában fekszik a kórházban. Persze mindez megbocsátható lett volna, ha évek óta ott lenne. De alig másfél hét telt el… Még túl korai élnem az életemet…

Gyorsan felkapkodtam a földről a cuccait, és letettem az ölébe, majd közelebb hajoltam, és egy hosszú csókot váltottam vele, hogy érezze, nem szívesen dobom ki csak így…

Amíg felöltözött, bementem a fürdőszobába. Zuhanyra nem volt idő, se borotválkozásra – máris úgy festettem, mint egy Cro-magnoni ősember –, de legalább megmoshattam az arcomat és a fogamat. Ez is valami, konstatáltam magamban, majd visszamentem a szobába. Jen már majdnem teljesen felöltözött. Fekete farmerja szégyentelenül feszült a fenekén és a combján, a zöld felső, amibe éppen próbálta belegyömöszölni telt halmait, annyira kivágott volt, hogy egy pillanatig képtelen voltam elfordítani a fejemet. Be kellett látnom, hogy Jenny sokkal nagyobb hatással van rám, mint korábban. Egyszerűen elképesztően gyönyörű, még így, ébredés után néhány perccel is.

– Nem tartasz velünk? Elviszem a lányokat oda, ahová menni szeretnének, aztán beugorhatunk valahová megreggelizni. Ma nem dolgozom, délelőtt lóghatnánk együtt, már ha nincs más dolgod.

Jennifer meglepetten nézett rám.

– Azt hittem, ennyi volt. Az olyan pasik, mint te, nem nagyon akarnak dumálni, ha már megkapták, amit…

– Én nem vagyok olyan pasi – szögeztem le kissé sértődötten, de aztán rájöttem, hogy viselkedtem minden alkalommal, mikor találkoztunk, és elöntött a bűntudat. – Kedvellek, Jen, ezért hívtalak fel este. Legalábbis azt hiszem, hogy ezért – tűnődtem, majd újra rá pillantottam. Göndör, sötét haja kócosan fogta közre az arcát, de még így is veszettül jól állt neki. A ruganyos loknik rugózni kezdtek, mikor kissé megrázta a fejét.

– Úgy tűnik, nem csak egy káprázat vagy, akkor eltűntél volna – mosolyodott el, majd tett felém egy lépést, és átölelt. – Én is bírlak, Nicky Anderson. Igazán dögös srác vagy. És még szíved is van… Ráadásul nem kőből… – Az utolsó szavaknál felnézett rám, miközben szorosan simult a mellkasomhoz. Magas lány volt, de nálam alacsonyabb, főleg így, hogy nem viselt cipőt.

– Rajtam semmi sincs kőből, kisasszony – mosolyogtam, mire benyúlt a lábam közé, hogy ellenőrizze, igazat mondok-e.

– Hát, ez valóban nincs, az biztos – mondta kissé kihívó arccal, de aztán ellibbent az ajtóhoz, és megragadta a kilincset. – Nem tudod, hol a szandálom?

Nem tudtam… De azt biztosra vettem, hogy Jennifer nem utoljára fordult meg az ágyamban, és az életemben sem.

 

* * *

 

Jas és Marry-Ann döbbenten néztek ránk, amikor kézen fogva átléptük a konyha küszöbét. A húgom azonnal felismerte Jennyt, de Riley anyja sosem találkozott vele, ezért gyorsan bemutattam őket egymásnak, aztán kihúztam egy széket Jen számára, és megvártam, amíg leül.

– Nincs idő reggelizni – közölte szigorú hangon Jas, le sem véve szemét a kreol bőrű szépségről.

– Egy kávé azért csak belefér, nem? Vagy szeretnétek, ha útközben közelebbről is tanulmányoznánk a villanyoszlopok felépítését?

– Kinyitotta a szemét, Nick! Nincs időnk a hülye kávédra! – jelentette ki haragosan a húgom. Elképedve néztem rá.

– Hogy mi van? – húztam fel a szemöldökömet, azon agyalva, arra gondol-e, amire én.

– A fenébe, szerinted mi a franctól vagyunk ennyire izgatottak?! Hajnalban kinyitotta a szemét, és ránézett Michaelre. – Amióta Jas velünk élt, újra apának kezdte szólítani apát. Most mégis a keresztnevén hívta. Ez tényleg arra utalt, hogy olyan izgatott, amilyennek látszik. – Aztán becsukta, de az orvos szerint… Michael szerint egy pillanatra kitisztult a tekintete. Aztán… Nos…

– Elájult. Valószínűleg – vette át a szót Marry-Ann.

– De hát mitől? – érdeklődtem, érezve, hogy rám is átragadt a lelki állapotuk. Már nem érdekelt a kávé. Amíg vártam a választ, elővettem a mobilomat, és megnéztem az üzeneteimet. Apa négyszer hívott, és hét üzenetet hagyott. Az elsőt fél négykor, közvetlenül azután, hogy kidőltünk Jennyvel. Ha csak egy negyed órával tovább bírjuk…

– Egyelőre csak elméletek vannak. Kár lenne találgatni. Dr. Donovan EEG vizsgálatot rendelt el, és csinálnak MRI-t is.

– Most Edwardról van szó, ugye? – vágott közbe Jen, aki próbálta megérteni, miről folyik a szó.

– Az MRI felvételeket készít az agyáról, ugye? – bólintottam közben Jenny felé, és közelebb is léptem hozzá, hogy tenyeremet a vállára tehessem. Ez nem csak azért volt szükséges, hogy kifejezzem felé azt, hogy még ebben a jelentőségteljes pillanatban sem feledkeztem meg róla, de valahogy engem is megnyugtatott, mert így éreztem, hogy van mellettem valaki, amikor ilyen, számomra történelmi esemény részese vagyok.

– Nem beszélhetnénk meg ezt útközben? – állt fel Jasmin, és kezembe nyomta a maradék kávéját. – Idd meg, és menjünk végre. Te akartad, hogy hazajöjjek, most meg miattad nem vagyok ott, amikor… amikor…

Azonnal a mellkasomra vontam, mert láttam rajta, hogy elbőgi magát. Jennyvel egymásra néztünk, és megjelent az arcán egy elfogadó mosoly, majd felállt.

– Talán jobb, ha ma mégsem töltjük együtt a délelőttöt. Azt hiszem, van most fontosabb dolgod is, Nicolas. De örülnék, ha majd tájékoztatnál a barátod állapotáról. Igazán megkedveltem a múltkor.

– Ön találkozott már a kisfiammal? – döbbent meg Marry-Ann. Jennifer legalább annyira meglepett volt.

– Ön Edward édesanyja? Nicolas nem említette…

– Az apjával élek – magyarázkodott gyorsan Mar, és újra kezet ráztak, mintha csak most léptünk volna a helyiségbe.

– El sem tudom képzelni, min megy most keresztül, asszonyom – sóhajtotta Jennifer. Jasmin még mindig a pulóveremet áztatta.

– Szeretném, ha velünk tartana. Nickynek biztosan szüksége lesz most a barátnőjére.

Éppen meg akartam jegyezni, hogy nem vagyunk együtt, mire Jen bólintott egyet, és olyan szemekkel nézett rám, mintha megerősítést várna tőlem. Tehát mégis együtt vagyunk, vontam le a következtetést, és igazából ez kifejezetten jó érzéseket keltett bennem. Ezer éve nem volt barátnőm, csak flörtjeim és rövidtávú kalandjaim. De ez valami másnak ígérkezett, és én tényleg örültem neki.

 

* * *

 

Legszívesebben eszelősen nyomtam volna a gázpedált, de három nő ült a kocsiban, és én feleltem az életükért. Más sem hiányzott, mint hogy valakit Edward mellé juttassak, vagy valami még rosszabb helyre. Türtőztettem magamat, és hogy valamire összpontosíthassak, Jennyt faggattam, aki mellettem ült. Nem az életéről érdeklődtem, néhány dolgot tudtam róla, a többit pedig nem a családom előtt szerettem volna kideríteni. Inkább a fotózásokról beszéltettem, és ő igazán együttműködőnek bizonyult.

Mikor lefékeztem negyed óra parkoló keresgélés után, ki akartam nyitni mindenkinek az ajtót, de Jasmin és Marry-Ann túl izgatottak voltak, hogy rám várjanak, Jenny pedig nem is feltételezte, hogy ennyire udvarias vagyok. Ez rosszul esett, de nem miatta, hanem azért, mert én keltettem eddig más látszatot. Azt akartam, hogy tudja, én tényleg rendes srác vagyok. Kicsit zűrös, néha nagyon egoista, de akkor is jó fej…

Most nem volt időm ezt bizonygatni. Azt hiszem, Jasmin eredt először futásnak, de nem tudtam biztosan, mert mire felnéztem, már csak a hátukat láttam. Újdonsült kedvesem kíváncsian nézett rám.

– Futunk? – kérdezte elszántan, annak ellenére, hogy magassarkúban volt.

– Nem. Valószínűleg úgyis valamilyen vizsgálaton van éppen.

Majd megőrültem, hogy nem rohanhatok a többiek után, de nem szerettem volna, ha kitöri a bokáját ebben a lehetetlen szandálban.

Néha annyira nagy szemétségnek éreztem a nők felé intézett férfi elvárásokat. Nem elég, hogy mindenhol szőrteleníteni kénytelenek a testüket, miközben mi úgy flangálunk, mint egy jeti, de kényelmetlen ruhákat kell hordaniuk, az arcukat hat kiló smink alá rejteni, és még nem is szellenthetnek, ha kedvük szottyan hozzá. Rémes lehet nőnek lenni…

Majd két perc volt, mire elértük a lépcsősort, pedig látványosan igyekezett gyorsan haladni. Legszívesebben lekaptam volna a lábáról azt a kalodát, vagy az ölembe vettem volna, hogy megkíméljem a járás kínszenvedésétől, de végül hősiesen kitartott, amíg be nem sétáltunk a kórház előcsarnokába. Szinte azonnal megéreztem a fertőtlenítő orrfacsaró bűzét, ami most is a fájdalmas lemondást juttatta eszembe, mint mindig.

Nem kellett a pulthoz mennünk, hiszen már jól ismertem az utat a kórteremig. Jast és Riley anyját már sehol sem láttam. Bizonyára lifttel mentek, vagy felrohantak a lépcsőn, hogy hamarabb felérjenek. A lépcsőt azonban túl kockázatosnak ítéltem meg Jenny topánkája miatt, így a lifthez vezettem, miközben átkoztam azt, aki kitalálta a magassarkút.

Mire felértünk az első szintre, jóformán önkívületi állapotba kerültem. Sosem tűnt fel, milyen lassúak a felvonók. Kisiettünk a liftből, és szinte szaladtunk a kórteremig. Egy pillanatra sem engedtem el Jenny kezét, aki szó nélkül tűrte a kellemetlen sietséget.

Apa az ajtóban állt, párás tekintettel, és amint meglátott, visszafojtotta kitörni készülő könnyeit. Láttam rajta, hogy totál kész van. Nyilván nem nagyon aludt éjjel, fáradt volt, kimerült és… És nem tudtam, mitől ennyire ideges. Mielőtt még átölelhettem volna, benéztem a válla fölött, és földbe gyökerezett a lábam. Edward ágya üres volt!

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Jasmin és Mar háttal álltak nekem, így apa tekintete után kutattam. Lehajtotta a fejét.

Az nem lehet!

Egy percre megállt velem a világ, és mintha a feje tetejére állt volna minden. Azért jöttünk, mert Edward kinyitotta a szemét. Most meg… Most meg nincs az ágyában… Ráadásul bevetették… Nem szokták bevetni két vizsgálat között…

Nem mertem felnézni, mert féltem, hogy ha meghallom a rossz hírt, képtelen leszek felnőttként elviselni. Jen végig fogja nézni, ahogy térdre rogyok, és bőgni kezdek, mint egy ötéves kis pisis. De kit érdekel mindez?

– Megszólalt – húzott apa közelebb magához, és istenesen meglapogatta a hátamat. Értetlenül pillantottam fel, miközben éreztem, hogy néhány könnycsepp kibuggyan a szememből, és versenyfutásba kezd az állam felé.

– Kicsoda? – préseltem ki fájón a szót.

– Edward. Azt mondta… Jasmin… Őt hívta – motyogta apa feszülten.

– Ezt mondta, mielőtt… mielőtt… meghalt? – kérdeztem összeszorítva a szememet.

– Hogy mi? Jesszus, dehogy! – csodálkozott apa. Újra magához ölelt. – Elvitték néhány vizsgálatra, de már… már magához tért. Jól van – mondta félig sírós, félig nevetős hangon. Most először engedett meg magának igazi érzelmeket. Végre nem kellett megjátszania magát, hiszen nem volt szükség a kemény férfi támogatására többé.

Hitetlenkedve néztem fel, és akaratom ellenére potyogni kezdtek a könnyeim. Magamban már a temetőt láttam, és egy sírt barátom nevével és születési-halálozási dátumával, sok koszorúval és zokogó emberekkel. Váratlanul ért, hogy nem csak életben van, de… vissza is tért.

– Úgy érted… tényleg jól? – Olyan volt a hangom, mintha útközben kiheréltek volna. Engem is meglepett, mennyire magas és erőtlen. Apa újfent magához húzott, és olyan erősen szorított meg, hogy majd bennem akadt a szusz. Aztán eleresztett, és immár ő is sírt, akárcsak én. Még soha nem láttam sírni – leszámítva azt a napot, amikor anyu elvitte a húgomat, és kisétált az életünkből.

Mindig tudtam, hogy szereti Edwardot, hogy tényleg a fiaként tekint rá, és közel érzi a szívéhez. De apa mostani reakciója ennél többről tanúskodott. Igazán odavolt érte, úgy, ahogy a húgom és én, és persze Marry-Ann, aki végre megfordult. Ő is sírt, de eddig azt hittem, a gyász miatt. Most azonban láttam az arcán a lemoshatatlan mosolyt, miközben zokogott, ömlöttek a könnyei, és rázkódott a teste. Már-már hisztérikus nevetésszerű hangokat hallatott. Jasmin vele tartott, nedves arcán csak úgy peregtek a könnyek, és olyan felszabadultnak látszott, mintha húsz év várbörtön után engedték volna útjára.

Eszembe jutott Jennifer, akinek még mindig szorongattam a kezét, ráadásul túl erősen. Összeszorított fogakkal állt, mert nem akart megzavarni. Nyilván mostanra nagyon fájhattak a csontjai.

– Ó, Jézus! Ne haragudj, nem akartam – lazítottam gyorsan a tenyeremen, majd magam mellé húztam, és apára néztem. – Nem a legmegfelelőbb alkalom, de… Még nem találkoztatok. Apa, bemutatom Jennifert, a… a… – ránéztem a zavart lányra, aki hirtelen teljesen elvörösödött. – A barátnőmet – nyögtem ki olyan határozottan, hogy még én is meglepődtem. Apa letörölte a könnyeit, és úgy nézett a csoki szépségre. Megfogta Jen kinyújtott kezét, és csókot lehelt rá.

– Hogy képes egy ilyen szép hölgy a fiammal randevúzni? – kérdezte ahelyett, hogy bemutatkozott volna. Azonnal durcás lett a tekintetem, de Jenny felszabadult kacaja elmosta minden sértettségemet. – Jó ízlésed van, kölyök! – veregette meg a vállam, aztán szemét Jenre szegezte. – Michael Anderson vagyok!

– Jennifer Browen – mosolygott fülig pirult kedvesem. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Anderson.

 

* * *

 

A várakozás idegőrlő volt, de semmi sem szeghette jó kedvemet. A folyosóról bevittük a két fotelt a kórterembe, de csak azután, hogy a főnővér engedélyt adott rá. Apa Marry-Ann mellett ült, ölében a húgommal, én pedig Jenniferrel a pótágyon, szemben velük.

Az összes helyet elfoglaltuk a szobában, de nem bántam. Még sosem voltunk így együtt, legalábbis Jennyvel, aki olyan gyorsan alkalmazkodott a váratlan helyzethez, mintha mindig a család része lett volna. Mindenki őt faggatta, én pedig örültem, mert nekem is tetszettek a válaszai. Kiderült, hogy a modellkedés nem életcél számára. Keményen tanult, mert antropológusnak készült, bár az utóbbi időben vonzotta a teológia is.

Nem feltételeztem róla, hogy buta, ostoba kirakati bábú, de ledöbbentett, hogy mennyivel intelligensebb nálam. Én díszlettervezőnek készültem, de végül díszletépítő lettem egy közösségi házban, ahol folyamatosan váltották egymást a rendezvények. Színdaraboktól kezdve koncerteken át mindenféle előadásokig terjedt a skála, még állatkiállítások és tárlatok is szerepeltek az állandó repertoárban. Nem volt túl nagy szellemi kihívás, de én szerettem, főleg, mert az előcsapatban dolgoztam, tehát legtöbbször a fő attrakción nem kellett ott lennem, legfeljebb, mint ingyen látogató.

Nem zavart, hogy Jenny túltesz rajtam. Soha nem jártam ostoba nőkkel, és bár nem kerestem halálra magamat, a nők sosem néztek le az állásom miatt. A legtöbbjük még érdekesnek is tartotta, na, nem annyira, mint mondjuk egy boncnok, vagy feltaláló munkáját, de az átlagosnál jobban. Egyszer-kétszer még filmekhez is építettünk díszletet. Akkoriban Edward is rendszeresen besegített, ha túl sok volt a meló.

Megállás nélkül az ajtót bámultam, remélve, hogy mielőbb betolják. Annyi átvirrasztott éjszaka után, annyi kimerülten, fáradtan végigszenvedett munkanap után lemaradtunk az ébredéséről. Főleg Jasmin lehetett emiatt elkeseredve, hiszen ő végig mellette volt. De most mégis vidámnak tűnt. Persze utólag majd jól beolvas nekem, efelől nem voltak kétségeim, de valójában nem bántam, és örültem, hogy ez a legnagyobb problémánk hirtelen.

Mikor Jenny elnézést kért, mert szólította a természet, Jasmin és Marry-Ann egyszerre álltak fel, mintha összebeszéltek volna. Úgy döntöttek, hogy lemennek egy kis kávéért – mert nekik sem volt rá idejük otthon -, de megvárták Jent, hogy velük mehessen. Úgy láttam, megkedvelték, bár azt hiszem, amilyen kedvük volt, most mindenkit szimpatikusnak találtak volna, még Tom Cruise-t is.

Miután kiürült a kórterem, és kettesben maradtunk apával, végre kikérdezhettem Edwardról, mert a lányok sokkal többet tudtak, mint én.

– Felismert? – kezdtem az első kérdéssel, ami eszembe jutott.

– Igen, bár arra nem emlékezett, hogy került ide.

– Beszéltél vele? – folytattam a faggatózást.

– Jasmin után érdeklődött, de csak a nevét ismételgette. Kicsit zavart volt, de tudta, ki vagyok, bár nem mondta ki a nevemet. Nem tudom, arra emlékszik-e, de a tekintetén láttam, hogy képes azonosítani. Azonnal hívtam a nővéreket, egy perc múlva pedig már orvos is volt a kórteremben, igaz, nem Dr. Donovan, hanem az ügyeletes, Dr. Potter. Nagyon kedves nő. Azt mondta, most már minden a legjobb úton halad. Egyelőre az agyi tevékenységét vizsgálják. Nem tudni, hogy… Egy darabig vártak vele, mind itt voltunk a kórteremben, nővérek, az orvos és én, de Edward csak Jasmint szólongatta, az orvos pedig úgy vélte, a sok beszéd nem tesz jót neki.

Olyan boldog voltam, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Ha szenvedett is agykárosodást – amit most mindenképpen igyekeztem elutasítani -, apát felismerte, és a húgomra is emlékszik. Ez már valami, több, mint amire az elmúlt egy-két napban számítottam.

Egy darabig még üldögéltünk, mikor végre belépett egy kékruhás a szobába, és kitárta az ajtót, hogy be tudják tolni a hordágyat, amin Edward feküdt, nyitott szemmel, kissé értetlenül szemlélve az eseményeket.

Szerző: Audry

A fejezet letöltése ekönyv olvasókra:

PDF
EPUB
MOBI

Az ekönyveket csak a bejelentkezett VIP tagok tudják letölteni. Legyél te is VIP tag!

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (8 votes cast)
Edward Riley 52. rész, 10.0 out of 10 based on 8 ratings