Íztelen kávé, üres gondolatok, egy folyton síró asszony, egy közelben tartózkodó, de messze járó lány és egy férfi, aki nem tudja eldönteni, hogy együtt érző apa, vigasztaló férj vagy aggódó mostoha legyen. Leginkább ezzel jellemezhetném az elmúlt mintegy másfél hetet.

De persze ennél mélyebbre is merülhetünk. Mindannyiunkban ott éltek az émelyítő fogalmak, mint a kórház, a nővérek és orvosok, a kórtermek, a fertőtlenítő nyugtalanító szaga és a rettegés, hogy ez sosem fog véget érni. Volt azonban egy szó, ami egy ideje tabuvá vált közöttünk; kóma.

Senki sem beszélt róla, mintha ezzel bizony elűzhetnénk, meg nem történtté tehetnénk, tudomást sem vennénk róla. Pedig a napok minden percét áthatotta az érzés, hogy velünk van, nem hagy el minket, és örökké ragaszkodni fog majd hozzánk. Ám e szó kiejtése, és a gondolat, hogy most már soha nem szabadulunk tőle, még mindig elviselhetőbb volt, mint a halál szele.

Miközben álló nap a betegágy mellett tartózkodott valamelyikünk, titokban ugyanattól rettegtünk. A félelem, hogy utoljára látjuk őt, hogy holnap már nem virrad nap számára, és mi nélküle leszünk kénytelenek leélni hátralévő életünket, egyszerűen nem tartozott az elviselhető dolgok közé.

Jasmin azon az ágyon aludt, amit Edward új, külön kórtermébe helyeztek el. Mivel egyikünk sem akart úgy hazamenni, hogy senkit sem hagy mellette, a megfelelő támogatás fejében az intézmény vezetősége engedélyezte, hogy állandó díszei legyünk barátom szobájának, amit igyekeztünk kicsit otthonosabbá tenni.

Edward édesanyja behozott néhány fényképet, melyeket kinagyíttatott, és keretbe foglaltatott. Az egyik képen Riley szobája volt látható, egy másikon a zongorája, amin egy szál rózsával a kezében ült alig egy évvel ezelőtt. Aztán volt egy fotó a kocsijáról, egy a bandáról, egy a kollégáiról, egy Marry-Annről és róla, amint Dantéval a kertben állnak egy bükkfa alatt, és végül ott volt az, amin apa és én karoltuk át a házunk teraszán. Csak Jasmin maradt ki a szórásból, de róla felesleges lett volna portrét keríteni, mert egy percre sem mozdult el szerelme mellől. Hol apa maradt vele, hol Marry-Ann, de persze legtöbbször én.

Amikor vele voltam, rendszerint aludt egy keveset, aztán csendben beszélgettünk, kielemeztük minden gyermekkori emlékünket – időnk volt rá bőven -, és olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy most először tényleg éreztem azt a fajta kötődést, amit elszakíthatatlannak tartanak, és ami csak két olyan ember között jöhet létre, akik valami módon spirituálisan is egymáshoz illeszkednek.

Ahogy múltak a hosszú, fárasztó napok, mágnesként kezdtük vonzani a másikat. Ha nem volt velem, folyton rám gondolt, és ahányszor tehettem, én is felhívtam a melóhelyről. Ha otthon aludtam, akkor is felriadtam, és valahányszor kimentem egy pohár vizet inni, meglátogatni a mosdót, vagy kiszellőztetni a fejem a teraszon Dantéval – aki közben meglocsolta a kertben a virágágyásokat -, mindig küldtem neki egy üzenetet, vagy egyszerűen rácsörögtem, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e. A válasz azonban soha nem változott. „Akkor volna rendben, ha én volnék most ott, ahol ő raboskodik.”

Egy ideig próbáltam Jasmint meggyőzni róla, hogy mindaz, ami történt, korántsem az ő hibája volt. Hamarosan azonban beláttam, hogy értelmetlen szélmalomharcra adtam a fejem, és ha az életem múlna rajta, akkor sem sikerülne megváltoztatnom a véleményét. Felelősnek érezte magát, ahogy valamennyien.

Marry-Ann azt állította, hogy ha nem utazott volna el, időben észrevette volna, hogy Edward kibillent a megszokott kerékvágásból. Michael máig úgy érezte, hogy vissza kellett volna küldenie hozzá a Hotelba. Sammy azt hajtogatta, hogy neki kellett volna beszélnie a fejével. Jasmin nyilvánvalóan mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy ha Henryvel másképpen alakulnak a dolgok…

Nem mondtam el nekik az igazat. Azt, hogy az egyetlen ember, aki vétett Edward ellen, én magam voltam. Egyszerűen nem fogtam fel, min megy keresztül. Egyedül hagytam, holott soha, de soha nem tettem volna ilyet azelőtt. Ha valakit nem szabadott a gondjaival magára hagyni, az ő volt, és én pontosan tudtam ezt. De az, hogy a húgom mellett lehetek, hogy hősként lelki támaszt nyújthatok neki a nehéz időkben, valahogy fontosabbnak tűnt, mint Riley problémái. Nem is értem, hogy lehetettem ennyire idióta.

Csak azért nem hoztam ezt fel, mert úgysem hittek volna nekem, de nem volt szükségem igazolásra. Vannak dolgok, melyek legbelül, az ember szívében nyílnak ki, ott, ahová senki sem érhet el. Az én bűntudatom virága pedig olyan hatalmasra nőtt Edward ostoba akciója miatt, hogy lassan minden mást kiszorított belőle.

Miközben a gondolataim úgy csapongtak, mint méhecske a virágmezőn, észre sem vettem, hogy kihűlt a kávém. Amikor belekóstoltam, grimaszolva tettem le a kisszekrényre az ágy mellett, mert hidegen még borzasztóbb volt, mint forrón.

Jasmin a pótágyon ült, karjaival átfogva felhúzott lábait, és eltűnődve meredt szerelmére, aki mozdulatlanul feküdt, mint mindig. Nehezemre esett elfojtani azt a nyomorult könnycseppet, ami folyamatosan ostromolta a szemhéjamat, ha a kórteremben voltam. Nem értettem, más pasik hogy képesek megőrizni a hidegvérüket ilyen helyzetekben is. Én konkrétan majd beleőrültem a látványba – a húgom keserű vonásaiba, a reménytelenségbe, ami még a testtartásából is sütött, és a barátom dermedtségébe, ami Csipkerózsika történetét juttatta eszembe. Csakhogy nekünk nem volt rá száz évünk, hogy kivárjuk, míg Edward méltóztatik felébredni hosszú álmából, ami valamiért úgy éreztem, semmiképpen sem édes.

Felidéztem apa utolsó látogatását, csakhogy eltereljem a gondolataimat a semmittevés szörnyű érzéséről. Ő olyan más, mint én.

Mindig is példaképként tekintettem rá, hittem, hogy kimondhatatlanul mázlista vagyok, hogy az ő fiaként láttam meg a napvilágot, még akkor is, ha emiatt anya és testvér nélkül kellett felnőnöm. De ilyenkor, mikor valami olyan helyzet adódott, megértettem, hogy sokkal több rejlik benne, mint eddig gondoltam. Tökéletesen helytállt, noha neki volt talán a legnehezebb. Ő tényleg a tragédia középpontjában állt. Érintett volt benne a lánya, akit talán mindenki másnál jobban szeretett a földön – az ember hajlamos ahhoz ragaszkodni a leginkább, amit nélkülöznie kell -, a menyasszonya, akivel éppen készült összekötni az életét, a fia – vagyis én -, aki testvéreként szerette az éppen sztrájkoló csalót, aki hátat fordított mindannyiunknak, és egyszerűen úgy döntött, kiszáll és feladja a küzdelmet. Ha azonban ez még nem lenne elég, ott volt Riley, akit úgy szeretett, mintha a vére csordogálna az ereiben, és akire soha nem tudott igazán haragudni, talán mert az édesanyja kellemes vonásait fedezte fel az arcán, vagy mert ugyanazokat a gesztusokat látta nála, mint a fiánál, vagy azért, mert ez az elveszett kölyök mindig hozzá rohant, ha a világ túl szűknek bizonyult számára.

Tudtam, hogy apa kevesebbet mutat meg nekünk, mint ami benne zajlik. Amellett, hogy minden reggel elment dolgozni, mert a rajzfilmes projekt nem állhatott le, az estéket a kórházban töltötte, sétáltatta és gondozta Dantét, törődött Lestáttal – mert a hatalmas macska melankolikus közömbösséggel védekezett a számára érthetetlen helyzet ellen -, és emellett mindannyiunkban tartotta a lelket. Apa volt az egyetlen, aki soha nem engedett meg magának egy könnycseppet, egy magányosan eltöltött percet a fájdalommal, ami épp úgy emésztette, mint bennünket. Nem, ő aztán soha nem hagyott volna minket magunkra.

Most már egy család voltunk, Marry-Ann, Riley, Jasmin, a két jószág, apa és persze én. Már senki sem hihette azt, hogy csak jószomszédi viszony tart minket a kómában lábadozó fiú ágyánál.

A kórházban az emberek csodálták a családunk elhivatottságát. Mindenki felnézett ránk, és megemelte nem létező kalapját előttünk. Azt azonban nem tudhatták, hogy mi minden történt velünk az elmúlt hónapokban. Nem érthették meg azt, mi tart minket a változatlan állapotú fiú mellett. Bár azt hiszem, valójában nem is érdekelt senkit a dolog.

Rezegni kezdett a telefonom, ezért elengedtem egy bocsánatkérő mosolyt a húgom felé, és csendben kisétáltam a folyosóra. Sammy érdeklődött, és megkérdezte, délután zavarna-e, ha beugrana kicsit meglátogatni Edwardot. Biztosítottam róla, hogy bármikor szívesen látjuk, akár egyedül jön, akár valamelyik kollégájával. Azt mondta, hogy ebben az esetben valakinek megengedi, hogy elkísérje, mert mindenki szívesen tenné tiszteletét a főnöknél, akit iszonyatosan hiányoltak.

Mielőtt visszamehettem volna Jasminhez, felhívtam apát, hogy délután benéz-e. Természetesen mindenképpen tervezte, hogy beugrik. Említette, hogy vacsorára valami kimondhatatlan nevű saláta lesz, nyakon öntve édeskés öntettel, és hoznak hozzá sajtot, sonkát és valami üdítőt is. Hálás voltam nekik azért, hogy ügyeltek Jas egészségére is. Ha nem hoztak volna minden nap kaját, a húgom bizonyára már éhen halt volna, mert neki sosem jut eszébe, hogy az evésnek a napi rutin részét kell képeznie.

Ismét felvetődött bennem, hogy csak én vagyok képtelen a tőlem elvárt módon viselkedni. Ha most nem veszem figyelembe, amit apa nap mint nap produkál, csak hogy nekünk ne kelljen olyan rendíthetetlennek maradni, Marry-Ann akkor is emlékeztet rá, hogy felnőttként milyen erővel kéne rendelkeznem.

Edward édesanyja valami olyan csodát hajtott végre a tragédia óta, amire nem találtam szavakat. Reggelente felkelt, rendbe szedte magát – soha nem lépett az utcára slamposan, smink nélkül és kócosan -, reggelit készített – Jasminnek szendvicseket, amiket munka előtt én vittem be neki -, majd mosott, ellátta az otthoni teendőket, ha kellett, elment dedikálni a könyvét, mert még mindig tartott a promóciós időszak, és folyamatosan hívták – Edward öngyilkossági kísérlete óta négyszer is. Délben főzött, majd délután bejött a kórházba – hozott ebédet a húgomnak, igaz, csak három óra felé – és estig a fia mellett maradt. Ez a teljesítmény egyszerűen érthetetlen volt számomra.

Valahányszor találkoztunk, mindig elsírta magát. Én nem is láttam könnytelen szemekkel az utóbbi időben, de mikor kilépett az intézmény falai közül, bezárta a szívében a fájdalom ládikáját, és könyörtelenül erőltette magára a mindennapok álarcát, ami elfedte a gyötrelmeket az arcán. Este azonban, ha éppen otthon voltam, tisztán hallottam a zokogását, mindegy, hogy éppen a fürdőszobában volt, vagy a hálóban. Ha úgy hitte, egyikünk sem látja, akkor szabadon engedte a benne gyülemlő érzéseket. De ha beléptem, azonnal letörölte nedves szemeit, és mire felém fordult, már ott ült az arcán az a jól ismert műmosoly, amivel magának tette könnyebbé a helyzetet. Én pedig eljátszottam, hogy nem tudok róla, mit csinált egy másodperccel előbb. Apa ugyanígy tett, és láttam a szemén, hogy örül, amiért szavak nélkül is tudom, mit vár el tőlem.

Szerettem volna, ha Jasmin is hazajön néha, de őt hat lóval sem lehetett volna elvonszolni a szerelme ágyától. Amikor azt kérdeztem tőle, mi lesz, ha Riley többé nem ébred fel, egyszerűen közölte, hogy butaságokat beszélek. Ennyi, mást nem fűzött hozzá, nem indokolta meg a kijelentését. Hitt benne, hogy magához tér, vagy szimplán azt tartotta elképzelhetetlennek, hogy én nem értem meg, hogy ő hetven évesen is az ágy mellett fog gubbasztani, ha szükséges. Én nem feszegettem többé a témát, és ő sem hozta fel.

Amikor visszamentem a kórterembe, nem a fotelre ültem, amin korábban kényelembe helyeztem magamat, inkább mellette telepedtem le. Jas felnézett, azzal a szomorú, de kedves tekintetével, és hozzám bújt, miközben átöleltem. Végiggondoltam, hol tartunk a régi emlékek felidézésével.

Érdekes volt számomra a felismerés, hogy Jas mindenre tisztán emlékszik az első családi – válás utáni – vakációból, ám azelőttről szinte egyetlen emléke sincs. A házat még úgy ahogy fel tudta idézni, és a fűzfát is a kertben. Tudta, hogy volt egy hintánk, és hogy sokszor löktem akár órákon át, mert imádtam hallgatni a kacagását, sőt még az is eszébe jutott, mennyit ültünk a fűz alatt az árnyékban. Emellett néhány veszekedés is derengett neki, ez volt minden.

Az utóbbi időben azzal múlattuk az időt, hogy hadjáratot indítottunk az elméje ellen. Az volt a cél, hogy előhívjuk az elveszettnek hitt foszlányokat, hogy valamit visszahozzunk a múltjából. Valamit, aminek nem csak hozzánk van köze, hanem Rileyhoz is. Mindenáron tudni akarta, milyen volt vele lenni, de hiába erőltette az agyát, csak nem sikerült egyetlen képkockát sem kicsikarnunk belőle.

– Emlékszel még a dombra? Tudod, McKenzeiék háza mögött. Az öreg mindig a domb lábánál legeltette a birkáit, egészen addig, míg a tűzbe nem veszett a nyáj. Azóta nem tart már állatokat. Azt mondja, ma is hallja még éjszakánként a birkák keserves bégetését, noha nem volt otthon, amikor mindez történt. Mire hazaért, már porig égett az egész istálló, a lovakkal és a két tehénnel együtt.

– Milyen szörnyű történet – sóhajtotta a húgom, és szorosabban ölelte a lábát, miközben felém fordított fejét a térdére hajtotta.

– Igen, tényleg az, de igazából nem is erről akartam beszélni – ráztam meg a fejemet, hogy arra koncentráljak, ami lényeges a küldetésünk szempontjából. – Na, szóval ott volt a domb, ahol annyira szerettél szaladgálni. Együtt jártunk fel oda, amikor apáék megengedték. Te úgy hat lehettél, én durván tizenegy. Emlékszem, széttárt karokkal forogtál a cseresznyefák alatt, és élvezted a szirmok simogatását, amik ringatóztak és forogtak a levegőben, ahogy a szél terelgette őket. Minden csupa fehér volt, és közben a szellő a szoknyádba is belekapaszkodott, és lobogtatta a hajadat. Még most is hallom a kacagásodat, az egész vidék zengett tőled, majd rákezdtél arra a borzalmas dalra, amit nagyapa talált ki, mikor te még nem is éltél. A kapitány dalára…

– A kapitány dalára? – visszhangozta csodálkozva. Reméltem, legalább erre beindulnak a fejében a kerekek. A sírba tett ezzel a kis énekkel, irtóztam tőle, ha csak meghallottam, és ő pont ezért hozakodott elő vele mindig, mindenhol.

– Igen. Jack Kapitány nótájára… Tényleg erre sem ugrik be semmi sem? – kérdeztem elkeseredetten. Szomorúan csóválta meg a fejét. Kellett egy kis idő, mire elő tudtam varázsolni magamban a szöveget és a bugyuta dallamot.

„Ha kalózhajón hajózok, a világ velem nem forog
Megtaláltam már helyem, és tudom hol áll a fejem
Az ágyú hangja szép zene, a fülem ezzel van tele vele
S tudja azt a fehérnép, Jackkel hálni nagy érték

Kalóznak lenni nem mese, mit mondok, nem igaz a fele se
S ha nyakadon ott feszül a kötél, tudod, most végleg kikötöttél
De valamit ne feledj kis legény, senki sem oly vidám, mint most én
S ha eljön az idő, és vége lesz, rólam majd legendák zengenek
De mi lesz azzal, ki fel lógatott, egy év múlva a nevét sem tudod”

  Jasmin eleinte még komoly arccal bámult rám, a végére azonban már széles mosolyra húzódott a szája. Örültem, hogy legalább egy pillanatig sikerült felvidítanom. Mostanában semmi sem billentette ki a közönyösségéből.

– Micsoda szöveg – szívott be egy nagy adag levegőt, hogy elfojtsa a kitörő nevethetnékjét -, és ez a dallam. Bár emlékeznék nagyapára! Valamikor akkoriban halt meg, nem?

   Elöntött a mindent elsöprő gyász érzése. Kedveltem Anderson nagyapát. Mókás, jó kedélyű férfi volt, aki mulatságos dalocskáival és mondókáival rendszeresen megnevettetett mindenkit. Nagyon szívesen töltötte velünk az idejét. Jasmint a tó istennőjének nevezte, és mindig megkérdezte tőle, hogy vannak a kövér ugrancsok, mire a kishúgom kacarászva fintorgott, mert undorodott a békáktól. Engem vitéz lovagként emlegetett, és állandóan a kardom felől érdeklődött, amit szerinte a kovácsnál hagytam, mert kicsorbult az éle a csatákban, mikor óriásokkal és sárkányokkal vívtam élet-halál harcokat.

   Bár sok éve vettünk búcsút az ősz mókamestertől, még mindig éreztem a hiányát, az évek múlásával egyre inkább. Sajnáltam, hogy a leendő gyermekeim nem hallhatják majd a tréfáit, és nem kucorodhatnak le a lábához, hogy a híres mesemondó csodálatos fantáziájában lebeghessenek. Mi varázslatos világ részeseivé váltunk, valahányszor megszánt minket valamelyik saját meséjével, és ezt az érzést sem ember, sem az idő vasfoga nem vehette el tőlem. Ugyanúgy átjárt az izgalom és lelkesedés, mint akkor. Talán emiatt lett libabőrös a karom, mindenesetre Jasnek nem tűnt fel, hogy megborzongtam.

– Két évvel később temettük el, a nagymama mellé.

– Miért nem látogattuk meg anyuval soha a sírt? – kérdezte Jasmin.

– Talán mert Európában van. A nagyi félig lengyel volt, és büszkén vállalta a származását. Mielőtt meghalt, nyilatkozott róla, hogy a testvérei mellé szeretne temetkezni, akiket Lengyelországban helyeztek örök nyugalomra. Négy évvel később, mikor nagyapa is elhunyt, magától értetődő volt, hogy a felesége mellé helyezzük. Apa így mesélte, de rémlik is, hogy akkoriban anyu nagyon ágált ez ellen, mondván, hogy így nem tudjuk majd rendben tartani a sírt. Szerencsére a nagymama családja minden évben kétszer küld fényképet. Nagyon szerették nagyapát, amiért jobb életet biztosított a nagyinak, mint amilyenre ott lett volna kilátása.

– Fura, nekem anyu sosem mesélt ilyesmiről. Igazából soha semmiről, ami hozzátok kötődik.

Egy darabig szótlanul meredtünk egymásra, aztán szorosabban öleltem magamhoz, végül nyomtam egy puszit a homlokára, mielőtt folytattam.

– A dombon mindig megkergültél – szándékosan tereltem el a szót édesanyánkról. Nem akartam Jasminben rossz érzéseket kelteni vele kapcsolatban. – Az volt a lökött Jas helye. Így hívtad, és úgy tettél, mintha olyankor egy másik kislány venné át a helyed. De sosem győztél meg, mindig elszóltad magad valamivel, amit a másik kislány nem tudhatott. Pedig megesküdtél rá, hogy skizofráziád van – vigyorodtam el, mire felkuncogott.

– Hogy mim van? – kérdezte kétkedve, de élvezve a beszélgetést.

– Skizofráziád. Többször is mondtuk neked, hogy az skizofrénia, de nem sikerült megjegyezned. Még tíz évesen se.

– Kár, hogy nekem ezek a dolgok nincsenek a fejemben.

– Ott vannak azok, Jasmin, csak elő kell hívni őket – simogattam meg a combját együttérzően.

– Mást sem csinálunk, mint ezekről a dolgokról beszélünk, még sincs semmi, de semmi… – motyogta lemondóan.

Szerettem volna megvigasztalni, de nem folytattam a történetet, pedig még korántsem volt vége. Amikor ott forgott a szirmok záporában, és én próbáltam megfogni, észrevettem a furcsa szomszéd fiút az egyik fatörzsnek támaszkodva. Megbabonázottan nézte őt, ahogy mindig, mióta ismertem. Akkoriban még csak így gondoltam Rileyra, a különös fiú a mellettünk lévő házból.

Igazából az első percben megkedveltem őt, ahogy becsöppent az életünkbe. Nyolc, talán kilenc évesek lehettünk, akkoriban az apja még jó fejnek tűnt, az anyja pedig nagyon kedves nő volt. Odaköltöztek a Harris házaspár házába, miután az öreg Harris meghalt, három hónappal a felesége után. A fia nem akart a városban élni, ezért meghirdette a telket, és két nap alatt talált rá vevőt.

Edward apja akkortájt igen jól keresett. Biztosításokkal foglalkozott, és remek szakembernek tartották, legalábbis, amíg nem kezdett viszonyt a whiskys üveggel. Amellett, hogy megvették a házat, maradt keret a felújítására is és egy kertészre, aki a pázsit helyére virágágyásokat csinált, és benépesítette őket a legcifrább növényekkel, amiket el tudtam képzelni.

Mikor először jöttek át hozzánk, bort hoztak apának, bonbont és virágot anyunak, egy készlet legót a húgomnak, és egy távirányítós autót nekem – utóbbit Edwarddal próbáltam ki, akinek volt már egy otthon. Nagyon klassz volt a játék, és az idegen fiú is belopta magát a szívembe. Talán mert folyton olyan dolgokról beszélt, amik érdekesek voltak, de én semmit sem tudtam róluk. Ilyen volt a zene – már akkor tanult gitározni, a zongorán pedig már profin játszott -, a mágia és a tudományos felfedezések.

Talán nem meglepő így utólag, hogy már aznap észrevettem, hogyan bámulja a húgomat. A szülei nem maradtak sokáig, színházba mentek, ezért kérték meg apámékat, hogy vigyázzanak a fiukra. Nem tudhatták, hogy egy életre szóló barátság alapjait fektetik le éppen, ahogy azt sem, hogy talán a fiuk halálos ítéletét is ekkor írják alá.

Mindez olyan régen történt, hogy már csak halvány emlékként kellett volna bennem élnie, de én úgy idéztem fel, mintha tegnap lett volna. Még a szürke kardigánjára is emlékeztem, és a kisautós farmerjára, ami vadonatújnak tűnt, pedig azt mondta, már hónapok óta ebben jár mindenhová. Persze akkor még nem tudtam, hogy mennyire vigyáz minden cuccára, hogy milyen kényes az öltözékére, és milyen sokat jelent számára mindaz, amit a szüleitől kap. Utóbbi később már más okból maradt igaz, hiszen az apja nem szívesen költött semmire, ami a fiának kellett, beleértve a ruházatot, tanszereket és gyógyszereket is.

Ennyi év után nem is igazán értettem, hogy a fa alatt álldogáló kisfiú – aki egyidős volt velem, és mégis úgy nézett a hat éves húgomra, mintha tényleg a tóból lépett volna elő, mint egy tündérkirálynő vagy istennő -, hogy volt képes éppen most feladni, mikor megkapott mindent, ami után annyi éven át sóvárgott. Ez a rejtély felülmúlt bármit, amivel a híres Sherlock Holmes vagy Poirot találkozhatott.

Szerző: Audry

 

A fejezet letöltése ekönyv olvasókra:

PDF
EPUB
MOBI

Az ekönyveket csak a bejelentkezett VIP tagok tudják letölteni. Legyél te is VIP tag!

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (7 votes cast)
Edward Riley 50. rész, 9.7 out of 10 based on 7 ratings