Először apát hívtam fel, hogy tanácsot kérjek azzal kapcsolatban, hogyan közöljem a tragédia hírét Edward édesanyjának. Apa nem csak megdöbbent, de azonnal magát kezdte vádolni amiatt, hogy nem küldött minket vissza Edwardhoz a Hotelben történtek után. Nem az ő hibája volt, talán a szíve mélyén tudta is, de most úgy érezte, hogy felnőttként – mintha mi gyerekek volnánk – az ő felelőssége lett volna Rileyt észhez téríteni.

Szerette volna ő elmondani a kedvesének, mi történt, de nem engedtem. Ha egy ilyen hírt közöl az ember, jó eséllyel romlik a megítélése a hírt kapó szemében. Nem akartam, hogy Marry-Ann mindig erre gondoljon, ha apámra néz. Ez túl nagy feladat volt, és túl sok áldozatot követelt volna tőle.

Persze mikor meghoztam ezt a döntést, nem gondoltam bele abba, mit is vállaltam magamra. Amíg a húgom a szobájában sírt, én remegő kézzel szorongattam a telefonomat, és erőt gyűjtöttem.

Sokszor eltöprengtem azon, mi lehet az életben a legnehezebb egy ember számára. Leginkább bagatell dolgok jutottak eszembe, főleg ahhoz képest, hogy közölnöm kell egy anyával, hogy a fia öngyilkos lett, és egyelőre nem tudni, sikerrel járt-e, és mindezt ráadásul a húgom érdekében tette – legalábbis szerinte. Lehet ennél rosszabb még az élet? Lehet ennél szörnyűbb helyzetbe kerülni?

Hiába meredtem a készülékre, nem volt ötletem, miként adjam ezt elő. Helló, Marr, a fiad épp kórházban haldoklik, és talán sosem ébred fel. Legyen neked is szép napod!

Úgy döntöttem, egy-két perc haladékot engedélyezek magamnak. Kimentem a fürdőszobába, és megmostam az arcomat, majd alaposan megdörzsöltem a törölközővel. A tükörbe nézve elborzasztott a látvány. Most épp olyan halottnak tűntem, mint Edward a hordágyon. Fakó bőr, ködös tekintet, és két tűzrózsa az arccsontomon. Ezek valószínűleg az idegesség következtében gyúltak, vagy a rám váró nehéz megmérettetés előfutáraként. Mindenesetre túlságosan elütöttek hamvas bőröm színétől, és homályos tekintetemtől.

Elfordultam az idegentől, aki épp úgy távolodni kezdett tőlem, mint én tőle, de mikor visszanéztem, még ő is visszafordult felém.

– Riley megtenné értem. Ő képes lenne közölni a hírt az apámmal – vetettem oda a tükörben várakozó fiúnak, aki együtt érzően bámult rám.

Ismét kezembe vettem a kis mobilt, és remegő ujjakkal tárcsáztam leendő mostohám számát, és közben imádkoztam, hogy ne sírjam el magam, amikor megszólalok.

Az ember nem is hiszi, milyen bonyolult feladat férfinak maradni egy tragikus esemény során. Nem bőgni, nem hisztériázni, nem elájulni és legfőképpen nem nyávogni, mikor támaszt kellene nyújtani valaki számára. Azt gondoltam, hogy elég erős vagyok ehhez, egészen addig, amíg Marry-Ann hangján rám nem hallózott a készülék.

– Szia, Marry-Ann! Azért hívtalak, mert történt valami…

* * *

Leparkoltam olyan közel a bejárathoz, amennyire csak lehetett. Közvetlenül az épület elé senki sem állhatott, azt a helyet a mentőautóknak tartották fenn, de amúgy sem láttam értelmét megpróbálkozni vele. Végül is se öregek, se mozgássérültek nem vagyunk, így egy két perces sétába nem haltunk bele.

A kórház épülete inkább emlékeztetett egy múzeumra, vagy drága hotelre, mint egészségügyi intézményre, de nem nyűgözött le. Edward jó néhányszor megfordult  már a kórtermeiben, amikor ilyen-olyan betegségeket szedett össze a vitaminhiánya miatt, így magam is sokszor látogattam el a szenvedés házába.

Valamelyest enyhítette a bennem kialakult szomorú képet a kórház előtt sorakozó rengeteg virágláda, a szépen gondozott sövény, ami az autóutat választotta el a járdától, és a két hatalmas kőszobor, amik védelmezően álltak a bejárathoz vezető magas lépcsősor előtt.

Jasmin utánam bandukolt, mint egy fáradt kísértet, szótlanul, lehajtott fejjel, elmerülve saját kis világában, amivel most nem igazán tudtam kapcsolatot teremteni. De legalább követett, figyelemmel kísért és megállt, ha látta, hogy nem megyek tovább. Ebből azt szűrtem le, hogy kisebb a baj, mint először hittem.

Miközben az információs pulthoz kísértem a húgomat, megpróbáltam összeszedni mindazon betegségek nevét, amikben Edward az elmúlt években szenvedett. Influenza, megfázás, indokolatlan hányás – ami majdnem egy hétig tartott -, mandula gyulladás – háromszor -, agyhártya gyulladás, tüdőgyulladás és vese panaszok. Emellett egyszer a vakbelét is ki akarták venni, de végül kiderült, hogy csak valami fertőzést kapott el. És ezek csak azok a dolgok, amik futtában jutottak az eszembe.

– Miben segíthetek? – kérdezte unottan a pult mögött álló magas, karcsú nő, akit Evelynnek hívtak a névtáblája szerint. Megpróbáltam udvarias hangot megütni, annak ellenére, hogy inkább őt akartam volna megütni azért, ahogy hozzánk szólt.

– Úgy fél órája hozták be a barátomat, Edward Rileyt. Öngyilkossági kísérlet miatt – tettem hozzá, hátha ettől könnyebben visszaemlékszik rá. Jasmin összerándult a szó hallatán, de még a fejét sem emelte fel.

Amíg a fiatal nő gondolkozott, körbejárattam a tekintetemet a díszes aulán. Tényleg otthonosnak próbálták berendezni. A szokásos kórházi közeg érzetét enyhítették a falra festett freskók, a társalgónak berendezett csarnok – bőrhatású fotelekkel, fényes dohányzóasztalokkal és két újságos állvánnyal – és a mindenfelé elhelyezett virágok. Ám a fertőtlenítő jellegzetes szaga emlékeztette az ide látogatót jöttének céljára, arra, hogy bár kellemes környezetben várakozhat, végül nem kerülheti el a kínos vizsgálatokat.

– Jah, igen, a kis szégyenlőske. Sokszor megfordult már nálunk, nem hittem, hogy egyszer majd ilyesmit csinál. Annak ellenére, hogy mindig zavart volt, mikor találkoztunk, okos fiúnak tűnt.

Nagy levegőt vettem, és visszanyeltem a nyelvemen pattogó szitkokat. Hogy jön ahhoz ez a sárkány, hogy burkoltan lehülyézze Rileyt?!

– Meg tudná mondani, hányas kórteremben van?

Elővett egy nagy füzetet, és egy percig elmerült benne, aztán még mindig érzelemmentes arccal felnézett. Kimondhatatlanul idegesített a viselkedése, mégha nem is vártam tőle őszinte együttérzést.

– Próbálják meg a másodikon a kétszáztizenhatosban, de nem biztos, hogy megtalálják ott, mert elképzelhető, hogy elviszik vizsgálatra valahová.

– Az állapotáról nem tud valamit? – kérdeztem, bár szívem szerint mielőbb otthagytam volna, mert egyre dühösebb voltam rá. Megvonta a vállát, és közömbös hangon szólalt meg, miközben láthatóan borzalmasan untatta a beszélgetés.

– Édesem, én itt állok egész nap. Nem rohangálok infók után. Ha tudni akarja, hogy van a barátja, akkor beszéljen az orvosával. Azt hiszem, Dr. Donovant kell keresnie, de nem biztos, ezt is inkább az emeleti nővérektől kéne megtudakolnia.

Akartam erre mondani valamit, de szerencsére megszólalt a telefon a pulton, így visszafojtottam a kikívánkozó mondatot. Azt hiszem, ez mind a kettőnk számára így volt a legjobb.

* * *

Jasmin kifejezéstelen arccal baktatott mellettem a lépcső felé. Egyetlen szót sem szólt, de szemlátomást megrendülten lépdelt. Majd megszakadt a szívem miatta, még ha korábban úgy tűnt is, hogy engem sokkal jobban megráz, ami történik, mint őt. Most, hogy elolvasta a levelet, már nem is volt kérdés, hogy ki érzi magát nyomorultabbul. Lehet, hogy Riley a legjobb barátom, az igazi, a pótolhatatlan, de neki a szerelme. Ezzel nem versenyezhetek, legfeljebb Marry-Ann tehetné, már ha rajtam kívül bárkinek eszébe jutna ilyen ostobaság.

  Megkönnyebbültem, mikor felérve a második szintre azonnal megláttam egy folyosón sétáló nővért. A pultos szőkével ellentétben ez az asszony nyilvánvalóan azért dolgozott itt, mert szívén viselte a betegek sorsát. Amint kérdőre vontam Edwarddal kapcsolatban, karon ragadott minket, és elkísért a kórteremig. Mielőtt beléphettünk volna, elmondta, hogy egyelőre még várják az eredményeket. Edward gyomrát kimosták, és jelenleg infúziót kötöttek be neki, ez minden orvosság, amit kap. A sok vitamin ellenére sem biztos azonban, hogy a gyomrából kiürült vegyi anyagokat sikerült időben eltávolítani. Az sem segített a dolgokon, hogy nem tudtam megmondani a mentősöknek, mennyi bogyót vett be, bár a tégelyt elvitték, amit a szobában találtak. Ráadásul a nővér szerint egy liter alkoholt döntött magába, és ez felgyorsította a szerek hatását. Az orvos mégis úgy vélte, hogy akkortájt veszíthette el az eszméletét, amikor rá találtunk.

  A nővér megígérte, hogy előkeríti Edward orvosát, és megengedte, hogy addig bemenjünk hozzá, bár figyelmeztetett, hogy nem lesz magánál, és megrendítő látványt nyújt majd. Azt is mondta, hogy csak néhány percig maradhatunk, egyelőre. Csak rápillanthatunk, aztán nem sokkal később ki kell jönnünk, hogy pihenhessen.

  Úgy döntöttem, hogy mielőtt a közelébe engedem a húgomat, megnézem, mire kell számítanunk, ezért megkértem Jast, hogy üljön le a folyosón. Meglepett, hogy nem kezd tiltakozni, de aztán rájöttem, hogy jelenleg nincs abban az állapotban, hogy vitázni próbáljon. Bár felfogta a szavaimat, és láthatóan tudatában volt a környezetének, magába zuhant, és még mindig nem tudott felülkerekedni a fájdalmon, amit érzett.

  Kellett egy kis idő, mire összeszedtem a bátorságomat, és benyitottam a kórterembe, ahol barátom feküdt. Az ajtó közelében két másik beteg kapott helyet. Az egyik egy középkorú férfi volt, akinek mind a két lábát begipszelték, és az arca is fel volt duzzadva. Talán balesetet szenvedett, de azt is el tudtam volna képzelni, hogy megverték. A másik, vele szemben alvó fiatalember alig lehetett nálam idősebb. Kopasz betegtársával ellentétben dús, majdnem fekete haja volt, ami erős kontrasztot képezett a hófehér párnahuzattal. Bár semmilyen látványos sérülést nem fedeztem fel rajta, ő is infúziót kapott, az arcán oxigénmaszk volt, és mindenféle csövek álltak ki a testéből. Ramatyul festett, és rossz érzéseket keltett bennem, ezért gyorsan tovább siettem az ablakhoz, ahol Edward ágya állt.

  Barátom arca most is sápadt volt, és őt is mesterségesen lélegeztették. Barna haja a fejéhez tapadt az izzadságtól, noha kifejezetten hűvös volt a kórteremben. Sötét pillái legyezőként terültek szét fakó arcán, szája olyan halovány volt, mintha nem volna elég vére, ami élénkre festhetné. De legjobban mozdulatlansága feszélyezett, bár tudtam, hogy nem tért még magához. Talán soha nem is fog…

  Egy percig figyeltem őt, reménykedtem, hogy legalább az ujjai megrezzennek, vagy a feje billen valamerre, de olyan mereven feküdt, mint egy márványszobor, bár a mellkasa ütemesen emelkedett.

  Megfordultam, hogy kimenjek a húgomért, de egy idegen, fehér köpenyes férfibe botlottam, aki kék műtősruhát viselt a köpeny alatt, és aggasztóan fiatal volt.

– Üdvözlöm. Lawrence nővér szólt, hogy megérkeztek. Azt nem tudta pontosan megmondani, hogy közeli hozzátartozói-e a betegnek – nyújtotta felém a kezét, miközben kíváncsian méregetett, láthatóan azon morfondírozva, hogy szimpatikusnak talál-e.

  Meglepett, hogy beengedtek annak ellenére, hogy megtudakolták volna a jogosultságomat a látogatással kapcsolatban. Eddig ez eszembe sem jutott. Ez azonban kevésbé zavart, mint az orvos feltételezhető kora. Persze tudtam, hogy a fiatalsága nem zárja ki, hogy jó orvos legyen, mégis nyugodtabb lettem volna egy idősebb doktor láttán.

– A szüleink éppen most készülnek összeházasodni – zártam rövidre a témát, nehogy kiküldjön, amiért nincs köztünk valós családi kötelék Edwarddal. Az orvos biccentett, aztán az ablakhoz lépett, és kifelé bámult a nyüzsgő városra, ami karnyújtásnyira tőlünk gondtalanul lüktetett, nem törődve a tragédiával, aminek küszöbén egyensúlyoztunk.

– A nevem Dr. George Donovan. Én vagyok Edward kezelőorvosa. Miután behozták, azonnal a műtőbe vittük, ahol sajnos ki kellett mosnunk a gyomrát – mondta ismét rám szegezve jóindulatú, melegséggel telt tekintetét.

– Ezt már említette a nővér – jegyeztem meg lehangoltan, Riley arcát fürkészve. Az orvos szemébe képtelen voltam néhány másodpercnél tovább nézni, mert valahogy úgy éreztem, mintha a vesémig látna, és a titkaim után kutatna. Persze bizonyára magasról tett a féltve őrzött titkaimra, és csupán én szenvedtem üldözési mániában.

– Jobb lett volna, ha előbb találnak rá. Túl sok tablettát vett be, és nagyon nagy mennyiségű alkohol volt a gyomrában. Igazság szerint megdöbbentő számomra, hogy él még egyáltalán. Csoda történt a műtőben, ebben biztos vagyok.

– Felébred még valaha? – szegeztem neki a kérdést, ami folyamatosan nyugtalanított. Bizonytalanul sóhajtott fel, és ezúttal kerülte, hogy rám kelljen néznie. Újra a várost bámulta, és kissé lemondó hangsúllyal beszélt.

– A következő néhány nap sorsdöntő lesz számára. Egyelőre korai volna esélyeket latolgatni. Nem tudhatjuk, hogy mennyi méreg szívódott fel a szervezetében, sem azt, hogy szenvedett-e oxigénhiányt az eszméletvesztése miatt.

– Akkor mégis mi a teendő most? Meg sem próbálnak segíteni rajta? – kérdeztem félig vádlón, félig meddig szomorúan.

– Most egy dolgot tehetünk, várunk. Néhány nap múlva többet tudunk majd. Ha már minden vegyszer kiürült a szervezetéből, elvégzünk majd egy EEG vizsgálatot, amivel az agyi tevékenységet próbáljuk feltérképezni. De momentán úgy vélem, az a legjobb, ha hagyjuk, hogy pihenjen és regenerálódjon. Bízzunk benne, hogy időben hozták be, és hogy erős és küzdeni fog, bár tekintve, hogy önmagával próbált végezni… – Nem fejezte be, amiért igazán hálás voltam. Újra kinézett az ablakon, mielőtt ismét megszólalt. – Megkaptam a kartonját. Tudom, hogy milyen betegségben szenved. Az immunrendszere nem a legjobb, mégis úgy vélem, hogy még korai lenne végleg lemondani róla. Nem állítom, hogy túl jók az esélyei, mert nem keltek sem önben, sem a többi hozzátartozójában hiú reményeket, de mégis… Hinniük kell a gyógyulásában. Éreztetniük kell vele azt, hogy szükség van rá, hogy a hiánya mindenki számára óriási tragédia. Beszéljenek hozzá, idézzenek fel számára minél több pozitív emléket, segítsenek neki okot találni a maradásra.

– Kómában van, nem is hall minket – vetettem közbe szkeptikusan. Kicsit talán haragos is voltam, bár nem szándékosan.

– Vannak orvosok, akik úgy gondolják, hogy a kóma állapotában a beteg semmit sem érzékel a külvilágból. Én nem osztom ezt a véleményt. Ha megfigyeljük azon betegeket, akiket senki sem látogat, és azokat, akikkel rendszeresen törődnek, sokkal több ébredést láthatunk a család és barátok által körülvett betegek között, mint az elhagyatottaknál. Persze nem állítom, hogy önmagában a szeretet megnyilvánulása elegendő. Neki kell akarnia visszatérni. Ha ő feladja, semmit sem tehetünk. De ha talál valamit, amiben megkapaszkodhat, ami ide köti… Orvosként azt kell mondanom, hogy Isten kezében van a sorsa, mert az orvostudomány tehetetlen az ilyen helyzetekkel szemben. Magánemberként viszont úgy gondolom, hogy kizárólag rajta múlik, hogy visszatér-e.  De ha mégsem ébredne fel, nem az önök hibája, és soha nem érezhetik emiatt felelősnek magukat, mert nem tudhatjuk, mennyit észlel a környezetéből. Valamennyit bizonyosan, ha a személyes véleményemre kíváncsi. A szakmai az, hogy jó eséllyel képes feldolgozni néhány információt.

  Szembe fordult velem, és még utoljára nagy levegőt vett.

– Mindent megteszünk érte, ami tőlünk telik. Reménykedjünk, hogy ez elegendő lesz.

– Köszönöm, doktor úr! – ráztam vele újfent kezet. Együtt hagytuk magára Edwardot. Az orvos bement egy másik kórterembe, én pedig odaléptem a kishúgomhoz. Elég lehangoló látványt nyújtott, de úgy tettem, mintha minden rendben volna. Tisztában voltam azzal, hogy most nekem kell erősnek és határozottnak mutatkoznom, legalábbis addig, amíg apa át nem veszi tőlem ezt a szerepet.

* * *

  Jasmin olyan arccal lépett be a kórterembe, mintha a kivégzésére készülnének odabent. Úgy véltem, bizonyos szempontból tényleg ez történt. Amint megállt az ágy mellett, eleredtek a könnyei, és zokogva kapaszkodott a fém keretbe, hogy ne essen össze. Egy része talán tényleg együtt haldoklott kedvesével.

  Hirtelen minden fájdalom, amit eddig magában tartott, kitört belőle, és lélegzet visszafojtva borult a néma, öntudatlan fiúra. Edward egyetlen arcizma sem rezzent, ami számomra cáfolta a doktor szavait. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ha hallaná Jas keserves sírását, ne akarna visszatérni, hogy megvigasztalja.

  Csak percek voltak hátra apám és Marry-Ann érkezéséig. Azt szerettem volna, ha Jasmin kiengedi a gőzt addigra, mire megjönnek. Egy zokogó nő bőven elég a betegágy mellett egyszerre, márpedig afelől nem voltak kétségeim, hogy Riley édesanyja könnyekben tör ki, ha meglátja ilyen elveszetten és kiszolgáltatottan egyetlen gyermekét, akit alig néhány éve kapott vissza – hiszen amíg a férje velük volt, alig lehetett kapcsolata Edwarddal.

  Odahúztam egy széket az ágyhoz, és segítettem leülni a húgomnak, aki nem merte megérinteni szerelmét. Csak bámulta a könnyfüggönyön keresztül, és szemmel láthatóan imádkozott magában, de hogy azért, hogy szerelme felébredjen, vagy azért, hogy véget érjenek a szenvedései, nem volt világos számomra. Mindenesetre elkínzott vonásait nézve mélységesen megrendültem, annak ellenére is, hogy barátom állapota engem is kétségbeeséssel töltött el. Bármilyen szomorú voltam Edward miatt, jelen pillanatban minden iránta érzett keserűségemet felülírta az a fájdalom, amit a húgomon láttam ebben a percben.

  Bármit megtettem volna azért, hogy könnyebbé váljon számára mindez, de Riley volt az egyetlen, aki segíthetett volna, ő azonban mozdulatlan belenyugvással feküdt, mintha már el is szakadt volna ettől a valóságtól, és egy másik, távoli univerzumban lebegne, ahová nem jut el kedvese elviselhetetlen zokogása.

  Megkérdeztem a kopasz, begipszelt férfitől, hogy elhúzhatom-e az ágya alá tolt hokedlit, amíg nincs látogatója. Azt mondta, senkit sem vár aznapra, úgyhogy nyugodtan elvihetem, majd biztosított róla, hogy együtt érez velünk Riley állapota miatt. Megköszöntem udvariasságát, és leültem Jasmin mellé, miközben megfogtam reszkető kezét. Azt akartam mondani, hogy minden rendben lesz, de valami azt súgta, jobb, ha nem ígérek olyat, aminek betartásával kapcsolatban nincs befolyásom.

  Egyfolytában simogattam a hátát, és suttogtam a fülébe, de csak azt hajtogattam, hogy nyugodjon meg, és hogy nincs egyedül. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még.

  Nem sokkal később belépett egy fiatalember a kórterembe. Talán egyidős lehetett velem, esetleg egy-két évvel idősebb. Hosszú haját copfba kötötte, és fülbevalót viselt, ennek ellenére barátságos külseje volt. Ő is kórházi ruhát viselt, és amikor megállt előttünk, láttam a mellére kitűzött táblát is, amin a neve állt.

– Üdvözlöm! A nevem Breckin Brown. Önök a beteg hozzátartozói? – kérdezte lehalkítva a hangját. Felálltam, és bólintottam. Jasmin tovább sírdogált, anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna az idegen férfire.

– Nicolas Anderson vagyok, Edward mostohatestvére – mondtam, anélkül, hogy elkezdtem volna az esküvőről magyarázkodni. A fiatalember egy papírlapot vett elő a zsebéből, és átnyújtotta nekem.

– Ezt a nadrágja farzsebében találtuk. Az egyik kollégám szerint a tragédia előtt írhatta, mert a betűk formálása szerinte erősen zaklatott lelkiállapotot feltételez. Ő grafológusként dolgozott a múlt év végéig. Akkor jött át hozzánk. Remélem, megbocsát azért, hogy elolvastuk.

  Még egy levél? Döbbenten vettem el a négyrét hajtott papírt. Mikor kinyitottam, azonnal éreztem, hogy ki kell mennem a folyosóra. Elég volt az első néhány sort átfutnom a szememmel, máris sejtettem, hogy mit tartok a kezemben.

  Gyakorlatilag botladozva jutottam ki a hirtelen levegőtlenné váló kis teremből. A folyosón már minden táncot járt körülöttem. Nem olvastam még a búcsú levelet, de a húgom nagyjából öt-hat szóban összefoglalta, bár valószínűleg azt sem tudta, mit beszél. Azóta is arra készültem, hogy megnézzem, milyen szavakkal vett búcsút tőlem a legjobb barátom. Csakhogy ami most került hozzám, többet kifejezett az érzéseiből, mint amit ezer levélben tudott volna leírni. Edward mindig is a zene által fejezete ki önmagát, és egész életében a dalszövegírás szolgált számára mankóként, ha olyasmit akart elmondani, amit szóban képtelen volt.

  Összeszorult gyomorral olvastam a kottához tartozó sorokat, de igazából nem voltam benne biztos, hogy nekem szánta őket. Sokkal inkább tartottam valószínűnek, hogy ez a szívszaggató dal a húgom számára íródott.

“A csend szegődött társamul
A némaság ejtett rabul
Kitörnék, de nem tudok
Mert ébren is csak álmodok

Múló percek, hol vagytok?
Sötét órák… haldoklok…
Kitörnék, de nem tudok
Mert ébren is csak álmodok

Az éjszaka már hívogat
Elnyelte az álmokat
Kitörnék, de nem tudok
Többé sosem álmodok

Elfelejtett emlékek
Kínzó, gyötrő rémképek
Kitörnék, de nem tudok
Többé sosem álmodok

Szerettem s szerettek
Elhagytak és megvetnek
Kitörnék, de nem tudok
Többé sosem álmodok

Kísértet jár nyomomban
Csendes lépte szokatlan
Kitörnék, de nem tudok
Többé sosem álmodok

Magányosan sikoltok
Barátaim, elhagytok?
Kitörnék, de nem tudok
Többé sosem álmodok

Szüntelenül reszketek
Békét többé nem lelek
Kitörnék, de nem tudok
Többé sosem álmodok

Lehunyom a két szemem
Isten veled, életem
Kitörnék, de nem tudok
Ma a halállal táncolok”

Szerző: Audry

 

A fejezet letöltése ekönyv olvasókra:

PDF
EPUB
MOBI

Az ekönyveket csak a bejelentkezett VIP tagok tudják letölteni. Legyél te is VIP tag!

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (7 votes cast)
Edward Riley 49. rész, 9.7 out of 10 based on 7 ratings