Eljutott hozzám a hangja, és a látvány is. Ott térdelt a barátja teste mellett, és kétségbeesetten kereste a pulzusát. Dante türelmetlenül megragadta Riley pulóverének ujját, és húzni kezdte, próbálta reakcióra kényszeríteni imádott gazdáját, de már késő volt! Az alkohol és dohány bűzébe a halál összetéveszthetetlen szaga is belevegyült. 

Emlékeztem még arra a napra, amikor a szomszéd Reggie Leonard túllőtte magát. Vasárnap délután volt, odakint verőfényes napsütés, a madarak csivitelése és a gyermekek kacaja úszott a levegőben, a frissensült grillcsirke illatával keveredve.

Vidáman tértem haza, gondtalanul, mintha tökéletes lenne a világ, melyben élnem kell. És akkor velőtrázó sikoltás törte meg az amúgy kellemes csendet, amit olykor megédesített a közeli játszótér bájos zúgolódása. Sietősen vágtam át az utca szemközti oldalára, ahol Frida Dublin zokogott, vigasztalhatatlanul, kezével az arcát takargatva, mintha szégyen volna a könnyeit ontani egy ilyen csodás napon.

Reggie! – rikácsolta lemondó hangon, és az ajtóra mutatott, amit a kora őszi szél hívott táncba, neki-nekiverve a gumi ütközőnek, amit azért szereltek fel, mert rendszeresen odacsapta a szél a falhoz, és többször is megsérült emiatt Dolly nevű vén macskájuk, aki nem tudott időben elugrani.

Beléptem a ház komor előterébe, és azonnal éreztem… Akkor még nem sikerült azonosítani, de tudtam, hogy rossz, ez a szag nem evilági, nem tartozik a mi dimenziónkhoz. Nem több napos halottról volt szó, nem egy oszladozó testről, de mégis, a halál bűzös lehelete mindenre rátelepedett, a bútorokra, függönyökre és a ruhákra a fogason.

Életem egyik legrémesebb napja volt, ahogy a fürdőben rátaláltam a fiatal férfire, akivel úgy-ahogy barátok voltunk. Tudtam persze, hogy anyagozik, senki előtt nem volt titok a környéken, de ennek ellenére nem volt tipikus drogos, aki az anyját is eladná a szerért. Soha nem használt kemény anyagokat, és tartott szüneteket két betépős este között. Olykor akár két hetet is. Szóval inkább amolyan alkalmi drogos volt, aki majd tíz év óta ellenállt a kísértésnek, hogy napi szintű használó váljék belőle.

Hogy aznap miért nyúlt tűért, mikor korábban egyszer sem szúrta magát, sosem tudtuk meg. Talán ki akarta próbálni, vagy be akarta magának bizonyítani, hogy még a vénás szereknek is ellen tud állni, ha akar. Bármi is volt az oka, a vécé mellett fekve már nem számított. Aki a halállal vált forró csókot, nem tűnődik a miérten. A kaszás ölelésében valahogy lényegtelenné válik minden, és csak az számít, hogy az utolsó pillanatban elmúljon a fájdalom és a félelem. Reggie soha többé nem érezte egyiket sem.

Edward Riley soha többé nem érzi majd egyiket sem!

Nicolas nem akarta elhinni, hogy így ér véget a történetünk. Nem merte elfogadni azt, ami nyilvánvalónak tűnt. Az alkohol, a gyógyszeres tégely, a hamutálban halmozódó csikk hegyek… és a levél… a búcsúja…

– Jasmin, az Isten szerelmére, hívd a 911-et! – förmedt rám újból sírós hangon, miközben elhúzta a faltól Edwardot, és lefektette a földre. – Gyerünk! – kiabálta magából kikelve, és elkezdte a szívmasszázst.

Már úgysem számít, túl késő… Persze egy próbát megér, de a halál aligha vonul vissza, mikor az én Rileym csókját ízlelte. Neeem, az túl édes ahhoz, hogy lemondjon róla. A helyében én sem tenném. Örökké a karomban tartanám, és az idők végezetéig csókolgatnám kihűlt ajkait…

Észbe kaptam, bár a tekintetem úgy vonzotta a szürke bőr és a két örökre lehunyt szempár, hogy képtelen voltam elfordítani a fejemet. Előkerestem a mobilomat a zsebemből, és kitapogattam a számjegyeket. Nicolas újra és újra levegőt fújt Edward szájába, amitől meg-megemelkedett a mellkasa, mintha lélegezne. De még így sem tűnt elevenebbnek egy darab kőnél, vagy egy szobornál a parkban.

Nem! Az én kicsi hercegem már másnak ajánlotta fel a szívét, és a sötét szerető kalitkába zárta őt, nem hagyja visszaszökni hozzám. Bár minden jel szerint Riley már nem is akar többé velem lenni. Egy hideg, de biztonságos helyet választott, ami kiszámítható és változatlan, ahol nincs többé gyötrelem és kínzó őrület.

Reszketve hallgattam a telefon búgását. Egy… kettő… három… négy csörgés, aztán egy fiatal nő hangja.

– Segélyhívó, mit tehetek önért?

– Egy mentőt szeretnék kérni – kezdtem félig meddig réveteg hangon, majd bediktáltam apa címét.

Dante, mintha csak tudta volna, mi történik, a telefonhívás idejére elhallgatott, és könyörgő szemeit rám emelve várakozott. Amint leengedtem a kezemet, és könnyeimtől fátyolos tekintetemet rá szegeztem nyüszögve sietett hozzám, hogy elpanaszolja, micsoda veszteség érte őt.

– Ne csináld ezt velem, tesó! – nyögdécselte Nick, miközben tovább folytatta a szívmasszázst. Meglepő nyugalommal léptem oda hozzá, megfordult a fejemben, hogy sokkot kaptam, más értelmes magyarázatot nem találtam a viselkedésemre. Persze éreztem a fájdalmat, a szívemet szorongató vasmarkot, a gyász fekete sóhaját és a bűzős halálszagot, de valami megdermedt a mellkasomban. A szívem kihagyott egy-egy ütemet, és ahelyett, hogy kalapálni kezdett volna, mintha meg akarna állni, lelassult.

– Majd én! – húztam el Nicket Edward arcától. Mégsem akarhatom, hogy a bátyám ajka legyen az utolsó, ami az én hősöm ajkait érinti…

Levegővétel, majd befújás, Nick számol, újra és újra rányomja tenyerét a mozdulatlan mellkasra, nem törődve azzal, hogy esetleg bordákat tör. Aztán levegővétel, befújás, számolás…

Dante megérdemelt volna egy érdemrendet azért, ahogy viselkedett. Persze be nem állt a szája, fel-alá járkált, mint egy tigris a ketrecében, prüszkölt, vinnyogott, néha odabújt hozzám, olykor Nickyhez simította a fejét, majd ha elérte, megnyalta gazdija merev ujjait. Nem akart lemondani róla, ahogy mi sem. De a legborzasztóbb, ami egy ilyen helyzetben történhet – az, hogy az ember nem érzi, hogy amit csinál, az bármit is érne -, bekövetkezett.

Nem hagytam abba a levegő befújását, annak ellenére sem, hogy kicsit már szédültem. Fikarcnyi reménysugár sem ragyogta be életem egét, de akkor is csináltam volna, ha nincs ott Nicolas, hogy felnőtt módjára kézben tartsa a dolgokat. Nem volt könnyű lélegezni a füstben, noha már nyitva volt az ablak, és némi friss fuvallat is vegyült a tömény, fehér függönybe, én mégis szüntelenül szívtam magamba a levegőt, hogy reményvesztett sóhajaimat a tüdejébe engedjem, hátha ezzel felébresztem alvó szívét.

A szirénák hangja ugyan közeledett, mégis pokolian távolinak tűnt. Mintha a világ végéről jönnének, és soha nem akarnának minket elérni. Talán csak köröznek körülöttünk, mint keselyűk a tetem felett, gondoltam eltűnődve. Tisztában voltam vele, hogy most csak rá kéne összpontosítanom, csak Edwardon szabadna töprengenem, de az ember nem tudja irányítani a gondolatait. Most, hogy belenéztem fakó arcába, hogy figyeltem mozdulatlan vonásait, idegennek éreztem, mintha nem is lakozott volna a testében életem nagy szerelme, mintha az énem másik fele még csak vendégként sem fordult volna meg e tökéletes szállodában…

Nick hangja is távolodott, és látóterem ezzel egy időben kezdett beszűkülni. Egy… kettő… három… négy… Befújás… Kínzó lassúságú mozdulatok, megbolondult percek, melyek elaludtak a dimenzióban, ahová csöppentem. Csak lebegtem a semmiben, hallva a sziréna hangját, hallva a bátyámat, de burok mögül tekintve mindenre, ami nem Edward.

Egy… kettő… három… Hangok, egészen közelről. Aztán egy kar, mely az enyém alá nyúl, hogy felemeljen a földről. Éreztem, hogy távolodom a kiürült testtől – melyet már elhagyott a lélek -, mely most nem volt több mint hús, csont és vér, mely még most, ilyen elhagyatottan is vonzóbb helynek tűnt, mint a világ legcsodálatosabb szeglete.

Hogyan lehet valami egyszerre idegen és ismerős? Hogyan lehet valami riasztó, miközben olyan kibírhatatlanul vonzó is? Hogyan érezhetünk valami iránt gyűlöletet, miközben fájdalmasan szeretjük…

– Ne bántsák! – jött egy zavart hang valahonnan. Körülnéztem, hogy megkeressem, kitől származik.

– Segíteni akarnak rajta, Jasmin! – érkezett a válasz mellőlem. Meglepetten néztem a bátyámra. Miért nekem mondja, hiszen nem is én kérdeztem! Vagy mégis?

Valaki mondott valamit egy kutyáról, meg hogy ne legyen láb alatt, és aztán Nick is beszélt, miközben én szédelegve kutattam a jóképű áruló után. Még mindig ott feküdt, a szőnyegen, szétnyitott ingében, maszatos arccal, egyetlen megnyugtató sóhaj nélkül.

Tudtam, hogy beszélnek körülöttem, hogy Nicolas válaszolgat, és hogy nekem is tesznek fel kérdéseket, de én nem feleltem rájuk, mert bár hallottam hangokat, láttam az ajkakat elnyílni és bezárulni, az én világomban nem volt értelme mindannak, ami körülöttem történt.

– Miért nem félek? – kérdeztem végül ügyet sem vetve a hangyabolyként nyüzsgő piros ruhásokra. – Nem félek, Nicky… Miért?

Átölelt, és reszketve szorított magához, de nem felelt. Ugyan mit is mondhatna erre? Hogy szívtelen, érzéketlen és gonosz vagyok? Az lennék?

Egy maszk került az árulóra, és két tappancsot helyeztek a mellkasára. Bumm! Bumm! Aztán újra csak bumm!

Éreztem, hogy kifelé vonszolnak, ki az ajtón, el az áruló elhagyatott testétől, el a biztonságos zónából, ahol még talán jelen van a lelke.

– Dante, azonnal gyere ide!

Nicky hangja dühös és elkeseredett volt, de indulatai nem hatottak a nagy szőrmókra. A kutya csak állt, meredten bámulta a fiút, aki ezúttal nem nézett vissza rá. Miközben a szívem egy nagyot dobbant, keresve az összhangot a harminc kilónyi kétségbeeséssel, megláttam a macskát. Nem tudom, mikor slisszolt be az ajtón, de most az ágy alól szemlélte az eseményeket. Furcsán festett, lesunyta a füleit, és szinte támadónak tűnt, ahogy felhúzott ajkakkal, kimeredő szemekkel nézett. Erről eszembe jutott valami. A macskák átjárót képeznek a két világ között!

– Lestát – motyogtam zavartan, mire Nick felém kapta a fejét.

– Mi az? – kérdezte, próbálva úgy állni, hogy lássa Edwardot, de ne legyen útban a mentősöknek, akik még mindig körülzsongták Riley testét, mint méhek a kaptárt.

– Lestát – ismételtem kiszáradt torokkal. Először nem értette, miről zagyválok, mert nem figyelt rám, de megszorítottam a kezét, és végre megkereste tekintetével a pontot, amit bámultam.

– Dante, hozd ide a macskát! – jelentette ki erős, határozott hangon Nicky. A kutya tétovázott, ezért újra rászólt: – Hozd ide a macskát!

Döbbenten néztem a kutyát, aki nem szívesen, de végre elfordult gazdájától, és a levegőbe szagolt. Hamar rájött, hol rejtőzik a kis szerencsétlen, és összehúzta magát kicsire, hogy lelapulva be tudjon kúszni az ágy alá. A macska nem tiltakozott, hagyta, hogy elkapja a grabancát. Az egyik mentős meglepetten nézte a hatalmas állat ténykedését, és hitetlenül figyelte, ahogy a kutya odakocogott hozzánk a zsákmánnyal.

Elvettem a reszkető macskát. Lestát azon mód befúrta magát a karom alá. Ő is érezte! Tudta, mit történik éppen…

Dante vissza akart menni gazdijához, de Nick rászólt, hogy üljön le, és kelletlenül, de végül engedelmesen letette a fenekét, bár nyújtogatta a nyakát. Mindez talán néhány perc leforgása alatt történt, de nem zártam ki a lehetőségét annak, hogy sokkal több idő telt el. Nem volt most jelentősége a percek múlásának…

Felemelték Edwardot, és felrakták a testét egy hordágyra, aztán az egyik férfi odajött hozzánk. Nick letörölte folyamatosan előbukkanó könnyeit, és szinte sóvárogva, könyörögve nézett a férfire.

Szerző: Audry

 

A fejezet letöltése ekönyv olvasókra:

PDF
EPUB
MOBI

Az ekönyveket csak a bejelentkezett VIP tagok tudják letölteni. Legyél te is VIP tag!

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (8 votes cast)
Edward Riley 47. rész, 10.0 out of 10 based on 8 ratings