Visszamentem az autóhoz. Nick a motorháztetőn ült, és az eget bámulta. Bár már lement a nap, még nem látszottak teljes fényükben a csillagok. A hold alakja elősejlett egy magas gyárépület mögül, körülötte pettyes volt az ég a még alig látható fényes égitestektől. A levegő friss volt, tele az eljövendő eső illatával, noha egyelőre még száraznak látszott az út. Ennek ellenére szemerkélt kissé, a szélvédőn lévő apró vízcseppek felderítőkként előzték meg az égi seregeket.
– Szóval, lekéstük? – kérdezte Nick félig meddig gyanakvón.

– Nem jelentkezett ki, de jelenleg nincs itt. Három napra foglalta le a szobát, ami azt jelenti, hogy holnap éjjel valószínűleg még itt akar maradni.

– Csak kerüljön elő, majd én jól ellátom a baját! – közölte félkomolyan, miközben hátradőlt, és valósággal elfeküdt a motorháztetőn.

– Szállj le róla! Majd én beszélek vele. Minden rendben lesz. Végül is ez csak egy félreértés volt, amit rosszul értelmezett. Nem lesz semmi gond – vontam meg a vállamat, és nekitámaszkodtam a kocsi oldalának.

Nem beszélgettünk, hangtalanul várakoztunk, míg meg nem pillantottam Edwardot, aki Dantéval a nyomában közeledett felénk, bár nem vett minket észre. Egy üres sörös dobozt rugdosott maga előtt, és láthatóan szédelegve haladt.

Dante farkcsóválva vetette magát elém, és boldogságtól mámorosan dörgölőzött a lábamhoz. Hatalmas fejét a térdemhez feszítette, és hangosan magyarázott a tőle már megszokott intenzitással.

Miközben meggyömöszöltem az ebet, lélegzetvisszafojtva néztem Rileyt, aki bizonytalan léptekkel közeledett felénk, míg szívem hangos dübörgése közepette oda nem rohantam hozzá, hogy üdvözöljem.

– Edward! Hála az égnek! – tártam ki a karomat, hogy a nyakába vessem magam. Mielőtt megtehettem volna, döbbenten nézett fel, és hátrált néhány lépést.

– Mi a faszt keresel itt? – kérdezte olyan hangon, amilyet még sosem hallottam tőle. Durva fogalmazásmódja egy szempillantás alatt kimosta fejemből a megkönnyebbülés ismétlődő hullámait, és sötét ködbe vonta az agyamat.

– Napok óta téged keresünk – hebegtem.

Ahogy rám szegezte tekintetét, mely könnyes és homályos volt, megéreztem a tömény alkoholszagot, ami úgy lebegett körülötte, mint egy túlvilági pajzs. Megvetés és mélységes gyűlölet áradt a szeméből, ami annyira nem illett hozzá, hogy úgy éreztem, csak egy rémálom részese vagyok. A valóságban ő képtelen lenne ilyen lenéző arckifejezést magára ölteni!

– Király! Hát most megtaláltatok, úgyhogy akár el is húzhattok a francba! – morogta, és próbált megkerülni, de olyan ingatagon állt a lábán, hogy megbotlott, és majdnem hasra esett. Szerencsére időben elkaptam, és megfékeztem a testét, de amint visszanyerte az egyensúlyát, ellökte a kezemet. – Ne érj hozzám! – vicsorogta dühös undorral az arcán.

– Edward, kicsim, mi ütött beléd? Amit láttál… az tévedés volt! Félre érted az egészet!

– Hát persze! Minden csak félreértés volt… Az is, hogy majdnem  megdugtalak… – hörögte, és ismét elindult.

Megdugtalak?! – ismételtem magamban elképedve. Soha nem hittem volna, hogy valaha elhagyhatja ez a szó a száját, főleg nem velem kapcsolatban. Mintha egy idegen férfivel találtam volna szembe magamat, aki még annyira sem méltatott, hogy ne fordítson nekem hátat, miközben egy párbeszéd közepén tartunk.

Néma csendben álltam, letaglózottan, és hirtelen fogalmam sem volt, mit kéne magammal kezdenem.

– Neked meg mi bajod van, tesó? Legalább hallgasd meg, mielőtt ítélkezel – szólt a kocsi felől Nicky. Nem láttam, hogy még a motorháztetőn ül-e, vagy már leugrott onnan, mert képtelen voltam elszakítani a tekintetemet Edwardról. Az azonban bizonyos volt, hogy a viszontlátás örömét egy perc alatt semmissé tette számára az, ahogyan Riley beszélt velem.

– Mit akarsz még tőlem, Jasmin?! – fordult meg Edward, és rám szegezte tekintetét. Nicolas már mögöttem állt, és aggódva ölelt magához. – Nem okoztál nekem még elég fájdalmat? Megbíztam benned, mert elhitetted velem, hogy érzel irántam valamit, de most…

– Bármit is hiszel, hűséges voltam hozzád! Henry megcsókolt, de én nem akartam azt a csókot. Tudom, hogy láttad, de félre értetted. Én téged szeretlek, és megígértem neked, hogy veled maradok…

Edward felhúzta a szemöldökét. Olyan képet vágott, mintha citromra harapott volna.

– Oh, még véletlenül se erőltesd meg magad! Nem kell kegyet gyakorolnod felém! Nagyfiú vagyok már, elviselem, ha felszarvaznak, de azt nem, hogy szánalomból legyen velem a kedvesem.

– Mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve. Az egész olyan szürreális volt. Mintha meg sem hallotta volna a szavaimat. Csak mondta a magáét, könyörtelenül, szívtelenül rideg hangon, és közben fagyosan méregetett, mint egy ellenséget.

– Unom már, hogy mindenki úgy tesz, mintha a tavaszi szellőtől is engem kéne óvni. Unom, hogy még a saját anyám is gyerekként kezel, hogy a fiú, akit a legjobb barátomnak tartok, állandóan atyáskodik fölöttem, míg a lány, akivel az életemet terveztem összekötni, minden jött-menttel összebújik nyilvános helyen, miközben alig néhány méterre vagyok tőle. Elegem van abból, ahogy mindenki bánik velem! Ezennel befejeztem veletek! Hagyjatok engem békén, ne keressetek, ne járjatok a nyakamra! Azt akarom, hogy végre mindenki szálljon le rólam!

Képtelen voltam elhinni, hogy így beszél. Az is felmerült bennem, hogy drog hatása alatt áll, mert azt elfogadni, hogy „józanul” gondolkozik így rólunk, túlságosan fájdalmas lett volna. Persze ráfoghattam volna az alkoholra, de valahogy éreztem, hogy ha egy kortyot sem ivott volna, akkor is ugyanezeket mondaná, csak talán kevésbé fogalmazna nyersen. Nyilván folyamatosan hergelte magát, mióta lelépett, és mostanra már annyi harag gyűlt a szívében irántam és a szerettei iránt, hogy teljesen megfertőzte a lelkét. Nem Nickre haragudott, és nem is az édesanyjára. A világot vetette meg, mert úgy érezte, mindenki összeesküdött ellene.

Mindig azt gondoltam, a szerelem valami olyan betegség, ami elhiteti az emberrel, hogy minden rendben, miközben a felszín alatt lassan felemészti, mint egy burjánzó rákos sejt. Ezen a napon, most, hogy az általam olyan nagyon imádott fiú ilyen hűvösen viselkedett velem, bizonyosságot nyert számomra eme feltevésem. A szerelem illúzió, ami hamis képet fest a szem elé, majd egy rántással feltárja a valóságot, kétségbeesésbe taszítva a rózsaszín ködtől megvakult áldozatait.

Könnyes szemekkel vártam, mit vág még a fejünkhöz. Nicky elengedett, és megkerült. Tett néhány lépést barátja felé, és barátságos hangon megszólalt.

– Sokat ittál, és össze vagy zavarodva. Láttál valamit, amit rosszul értelmeztél, emiatt bebeszéltél magadnak egy csomó hülyeséget. De ezek a problémák csak a te fejedben léteznek, tesó. Gyere, menjünk haza, aludd ki magad szépen, és holnap térjünk vissza erre a témára, mikor már tiszta lesz a fejed, és felszáll az agyadról az alkohol gőze.

– Hát ezt szeretnéd? – kérdezte gunyoros hangon Edward. – Miért is vagyok meglepve?! Hát persze… A kis hülye Riley majd kialussza magát, és újra irányíthatóvá és befolyásolhatóvá válik, amilyen mindig is volt, amilyenné az apja tette… Újra csak az a megszeppent kiskölyök lesz, aki az ágy alatt reszketve figyeli az ajtót, reménykedve, hogy ha kinyílik, nem tomboló dühvel találja magát szembe, hanem egy ismerős, de kedves arccal. Csakhogy ezúttal nem így lesz, Nick! Ezúttal nem fogom hagyni, hogy megmondjátok nekem, hogyan éljem az életemet! Elmegyek! Reggel elhúzok ebből a rohadt városból, és még az államba sem jövök vissza többé. Új életet kezdek, olyat, amiben nem a fájdalom és csalódás, a rettegés és szomorúság lebeg a fejem felett, hanem a béke és nyugalom. Ezen a helyen soha nem lelhetek békére, mert mind azt hiszitek, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak. De tudod mit, Nick? Ti tesztek szánalmas hisztérikává! Ti mind! Mert azt sugalljátok nekem, hogy a segítségetek nélkül nem létezhetek. De most már kinyílt a szemem! Ezúttal nem fog senki dróton rángatni!

– Hallod magad egyáltalán? – emelte fel Nicolas is a hangját. Reszketve meredtem az idegen fiúra, aki Edward arca mögé bújt, de semmiben sem hasonlított rá. – Meghülyültél, vagy mi van? Beszívtál, Riley?

– Oh, hát persze… Biztosan betéptem, és ezért veszem észre azt, amit eddig nem láttam – fröcsögte dühösen Edward.

– Nem tudom, mi bajod, de ha majd észhez tértél, keress meg. Tudod, hol találsz minket!

Nicky megragadta a karomat, hogy a kocsi felé húzzon, de én nem akartam elmenni, és itt hagyni Edwardot ebben az állapotban. Látszott rajta, hogy alig van magánál, annyira részeg, és a benne lakozó gyűlölködő idegent csak táplálta a sértettség duzzadó óceánja.

– Szeretlek – motyogtam a zokogás határán, remélve, hogy hangom elér hozzá a bástyán keresztül is, amit maga köré emelt.

– Kímélj meg az efféle szeretettől – borzongott meg, aztán újra elindult az épület felé.

– Hát tényleg nem érzed? Tényleg azt hiszed, hogy képes volnék téged bántani? – kiabáltam utána.

– Hagyd, Jas! Tök felesleges… Totál kiütötte magát, képtelen gondolkodni. Időt kell adnunk neki, hogy felszálljon az agyáról a köd – vonszolt tovább Nick, és már nyitotta is nekem a kocsiajtót, de én még mindig reménykedve meredtem a férfire, aki válaszra sem méltatva belépett az épületbe. Dante zavartan téblábolt közte és köztünk.

– Gyere ide, vagy itt hagylak! – dörrent rá Edward. A kutya vinnyogva húzta be a farkát, és láthatóan feszengve szaladt be a nyitva tartott ajtón, amit Edward azonnal elengedett, amikor az eb már az előcsarnokban volt. Az ajtó néma csendben csukódott be, és kattant a helyére, szakadékként választva el engem a boldogságtól.

– Majd megjön az esze, ne félj! – csókolt homlokon Nick, és átölelt. Gyengéden simogatta a hátamat, láthatóan tudomást sem véve barátja sértő szavairól.

* * *

Egész hazaúton zokogtam. Nick nem próbálkozott vigasztaló szavakkal, hasztalan lett volna, és erre magától is rájött. Egyszerűen csak megsimogatta néha a combom, miközben úgy tett, mintha neki nem fájt volna mindaz, ami történt.
Kivehettünk volna egy szobát a szállodában, ahol Riley is megszállt, de nem lett volna értelme. Ha szedi a sátorfáját, úgysem találjuk meg. Képes eltűnni, csak az államot kell elhagynia. Mind a ketten úgy véltük, a legtöbb esély arra, hogy vissza kapjuk akkor van, ha hagyjuk lehiggadni. Ha kicsit oldódik a haragja, a gyűlölete is elpárolog majd, és lassan ráébred arra, hogy milyen alaptalan mindaz, ami eddig táplálta a negatív érzéseit. Ha őszintén szeret – márpedig efelől nem volt kétségem -, végül már annyira hiányozni fogok neki, hogy rohanni fog hozzám.

Tudtam, hogy így lesz, csak azt nem, mennyi idő kell neki ehhez. Talán csak néhány nap? Jobban hittem azt, hogy hetek, esetleg akár egy hónap is eltelik majd, mire belátja, hogy tévedett. Addig meg mind a ketten megzakkanunk…

* * *

Másnap bementem dolgozni, egyrészt, mert be voltam osztva, másrészt, mert nem akartam egyedül maradni otthon. Sammy örült, hogy megtaláltuk Edwardot, és megígérte, hogy néhány nap múlva beszél vele, hogy legalább dolgozni járjon be. Ha nem akar velem találkozni, akkor én boldogan felmondok, de ne hagyja veszni az állását. Edward imádta a munkáját, és úgy véltük, ha kirúgnák, később sosem bocsátaná meg magának.

Örültem, hogy Samuel Greg Hollowitz-cal osztott be, mert a fiú most is jó hatással volt rám. Bár megnevettetni nem tudott, kedvessége valamelyest enyhítette lelkem forrongását, míg állandó csacsogása elterelte a figyelmemet arról, milyen pokolian hiányzik Edward. Nem az a hotelbeli idegen, hanem az a fiú, aki zihálva ölel magához, akinek minden mozdulatából a gyengédség és szerelem süt, aki mosolyával nem csak a jéghegyeket volna képes felolvasztani, de az Antarktiszból is trópusi övezetet tudna varázsolni.

  Egész nap rohangáltunk, bankban voltunk, esküvői kellékesnél, beugrottunk egy virágoshoz, majd találkoztunk a menyasszonnyal, aki a soron következő esküvőink egyikén tervezett hozzámenni a vőlegényéhez. Miközben elmesélte, hogyan ismerkedtek meg a főorvossal, hogyan lett az orvos-beteg kapcsolatból szerelem, és miként küzdöttek meg a férfi családjának előítéleteivel, amik a tanulatlan, de mégis okos menyasszonnyal szemben alakultak ki, kiválasztottuk a majdani esküvőhöz az étkészletet, a tortát, a menyasszony ruháját és néhány kiegészítőt.

  Egész gyorsan elrohant a nap, szinte észre sem vettem. Akkor eszméltem fel, amikor fél ötkor, visszaérkezve a központi helyünkre Nicolasba botlottam, aki a büfében ült Sammyvel és két másik sráccal. Meglepetten nyomtam két puszit kipirult pofijára, és megkérdeztem, mi járatban felénk. Végtelen boldogság öntött el – indokolatlanul katartikus érzés -, mikor kiderült, hogy értem jött. Azt akarta, hogy együtt vacsizzunk, mert apa telefonált, hogy benn kell maradnia. Örömmel vettem az ötletét, most igazán szükségem volt a testvéri szeretetére, ezért azonnal búcsút vettünk a többiektől, és egy közeli arab étterembe mentünk, ahol sosem jártam még azelőtt.

  Az Ezeregyéjszaka nem csak igényes és kellemes hely volt, de az ételt is pompásnak találtam, noha a tányéromon elég sok olyan dolgot fedeztem fel, amit nem tudtam azonosítani. Mintha kínaiban ennék, panaszkodtam Nicknek, de végül szinte minden ízlett.

  Szándékosan nem beszéltünk Edwardról, sem a történtekről, még túl korai lett volna. Túlnyomó részt Nick következő versenye volt a téma, mert éppen aznap tudta meg, hogy újra volán mögé ülhet. Említette, hogy az utóbbi időben nem vezetett annyit, mint szokott, így a következő hétre kénytelen szabadságot kivenni, hogy kicsit felpörgesse magát. Szerencsére a főnöke jó fej, és mindig elengedi szabadságra, bár ilyenkor nem kap fizetést, de mint mondta, a pénz nem számít annyit, mint az élete, ami veszélyben volna, ha felkészületlenül kezdene száguldozni egy tucatnyi másik autó között.

  Még sosem említette, hogy azért kezdett versenyezni, hogy felhívja magára anya figyelmét. Végül az ellenkezőjét érte el vele, mint szerette volna. Anya kiborult, mikor megtudta, hogy milyen hobbit talált magának, és ezért is apát vádolta. Nick elmondta, hogy anya felhívta apát, és közölte vele, hogy az ilyen ostoba húzásai miatt tiltott el engem tőle. Szerinte őrültség volt engednie, hogy a fia az életét kockáztassa a pályán.

  Nem csak ez volt újdonság számomra, az is, hogy amikor tíz évvel ezelőtt Nicky felhívta anyut, hogy szeretné, ha velem karácsonyozhatna, anyu azt felelte neki, hogy tudomásul kell vennie, hogy a családunk két részre szakadt, és hogy szerinte rossz hatással lenne rám, ha túl sok időt töltenék Nicky közelében, még akkor is, ha vele lennénk, nem apával.

  Sosem hittem volna, hogy anya azért nem erőltette a fiával való kapcsolatot, mert úgy érezte, Nicket elrontotta apa. Miközben a bátyám megállás nélkül olyan dolgokat mesélt, amik meglepetésként hatottak rám, rájöttem, hogy anyának valószínűleg egy sokkal nyomósabb indoka is volt arra, hogy szétválasszon minket Nickkel.

  Bár már egy ideje Greenfieldben éltem, eddig túl gyorsan változtak körülöttem a dolgok ahhoz, hogy észrevegyem, a testvérem mennyire emlékeztet apára. Nem csak az arca és a mozdulatai, de még a hangja is, nem beszélve a hanghordozásáról. Nick olyan volt, amilyen apa lehetett az ő korában, és már sejtettem, hogy anya emiatt nem merte magához közel engedni. Túlságosan emlékeztette a volt férjére, a boldogtalan időszakra és arra, hogy hiába próbálta megmenteni a házasságát, végül mégis örökké tartó harag maradt csak utána, szép emlékek helyett.

  Most, hogy ráébredtem, hogy milyen okok állhattak amögött, hogy a bátyám és apám nélkül kellett felnőnöm, úgy éreztem, több mint egy évtizedet lopott el tőlem az anyám. Megértettem bizonyos fokig az indokait, de ettől még nem tudtam elfogadni őket.

  Nick éppen arról mesélt, hogy egy alkalommal azért állt le az edzés, mert egy sirály folyton beszállt a pálya közepére, és nem tudták kiebrudalni onnan. Hiába látta a madár a száguldó autókat, hiába leselkedett rá folyamatos veszély, valamiért mindenáron az út közepén kívánt tartózkodni, így végül, hogy elkerüljenek egy esetleges balesetet, leállították az időmérő edzést. Nick szerint hívni kellett egy állatvédő szervezetet, akik kijöttek, és elvitték a madarat, hogy valahol máshol elengedjék. Azt is említette, hogy néhány nap múlva a madár újra visszatért, de akkor már a pálya helyett a közvetítő toronyra telepedett, és máig szívesen üldögél ott, és nézi a futamokat.

  Bár a történet szórakoztató volt, engem a stílusa ragadott magával, az, ahogy beszélt, a közben folyton előkerülő mosolya, a jó kedélyű kacagása, az, ahogy látványosan gesztikulálva próbálta szemléltetni, hogyan futkosott mindenki a rémültnek épp nem mondható hatalmas szárnyas után, ami jóformán gúnyt űzött belőlük.

  Ha nem lett volna a bátyám, ha nem láttam volna meg benne valamit anyából, ami eddig elkerülte a figyelmemet, talán beleszeretek a muris történet alatt. Még soha nem éreztem magamhoz olyan közel, mint most, mikor eme jelentéktelennek tűnő délutánon végre igazán testvérekként viselkedtünk. Hihetetlenül természetes volt ott ülni vele az étteremben, mintha mindig is része lett volna a hétköznapi rutinunknak. Először éreztem úgy, hogy ismerem őt, hogy valójában mindig is ismertem, mert nem csak a vérem köt hozzá, hanem valami láthatatlan kötelék is, amit csak le kellett porolni, de igazából mindvégig ott feszült kettőnk között.

  Hogy ő mennyit vett észre ebből a bennem lezajló változásból, azt nem tudhattam, mindenesetre nem adta jelét annak, hogy osztaná furcsa, de kellemes érzéseimet. Valahogy olyan volt, mintha számára semmi meglepő nem lenne abban, hogy ilyen magától értetődő megértésben ücsörgünk egy étteremben, és olyan felszabadultak vagyunk egymás társaságában, mintha együtt nőttünk volna fel. Lenyűgözött, hogy látványos könnyedséggel vette azt, ami nekem őszinte döbbentet okozott.

* * *

Már egészen besötétedett, mikor Nicolas rendezte a számlát, és elindultunk hazafelé. Sokkal jobb kedvem volt, mint napközben, pedig Greg mellett sem unatkoztam túlságosan. A kocsiban kényelmesen hátradöntöttem az ülést, és hallgattam a Depeche mode CD-t, amit a kesztyűtartóban találtam. Nick gonosz vigyorral szurkálódott, mint egy rossz gyerek. Folyton a térdemet fogta meg „véletlenül” a sebváltó helyett, állandóan megbökött a könyökével, és ha éppen egy lámpánál álltunk, és evett az étteremből hozott mogyoróból, valahogy mindig „kipattant” egy darab, ami engem talált el.

Módfelett jól szórakozott saját galádságán, és bár folyamatosan nyafogtam, hogy hagyjon békén, tulajdonképpen nagyon is élveztem a helyzetet. Belegondoltam abba, mit éreznék, ha mindig is mellettem lett volna. Akkor nyilván idegesítene ez a fajta viselkedés, de így arra emlékeztetett, mi mindenről maradtam le.

  Annyi éven át fogalmam sem volt arról, mit jelent valaki testvérének lenni. Tudtam, hogy van egy bátyám, találkoztam is vele évi két hétre, de gőzöm sem volt róla, milyen fantasztikus érezni a belőle áradó szeretetet, hogy milyen csodálatos, amikor felnézve olyasvalakin pihentethetem a szememet, akinek az arcán szeretett édesanyám és hiányolt édesapám vonásait is meglelem. Nem tudtam, milyen az, amikor valaki hangja is beindítja bennem azt a különös ragaszkodás utáni vágyat, a késztetést, hogy csak úgy, minden ok nélkül megöleljem, és nyomjak egy puszit az arcára. Ilyet eddigi életem során még soha nem éreztem, bár Rileyval voltak egészen hasonló élményeim, de még azokat sem tudtam volna ehhez hasonlítani.

  Egyszerűen csak megnyugtató volt a tudat, hogy most már nem is vagyok olyan egyedül a korom idézte problémáimmal, a félelmeimmel és szorongató aggodalmaimmal. Most már mindig itt lesz nekem, évek múltán is, és vigyázni fog rám, mert igazából egész életében ezután áhítozott.

Amikor a kocsi befordult a ház elé, azonnal megdermedtünk. Nicolas leparkolt a felhajtón, Edward Mazdája mögött. Úgy ugrott ki a járműből, mintha eddig egy kaktuszon kellett volna megülnie. Követtem a példáját, és futni kezdtem a bejárati ajtó felé.

– Istenem, hát visszajött! – kiáltottam boldogan, bár felmerült bennem annak lehetősége is, hogy csak a cuccait szedi össze, mielőtt újra tovább áll. Végül is sietve távozott, ki tudja, nem felejtett-e valamit itt, amire még szüksége lehet. De ez nem számított, mert ha Edward visszatért, van egy sanszunk rá, hogy beszéljünk a fejével. Az optimisták lelkesedésével elhatároztam, hogy nem aggódok, amíg nem muszáj…

  Nick tépte fel a tömörfa ajtót, és miután valósággal berontott rajta, szó szerint átesett a macskán. Lestát vinnyogva suhant át az előszobán, és felrohant az emeletre, ahonnan éktelen nyüszítés és kaparászás hallatszott. Nem volt időnk töprengeni azon, mi történik odafent. Gondolkozás nélkül vágtattunk fel a lépcsőn, elől én, mögöttem a térdét fájlaló bátyám.

Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy odébb vonszoljam a hatalmas, legalább harminc kilós kutyát. Dante őrjöngve próbált visszajutni a szoba bejáratához, amin nélkülünk nem tudott átvergődni.

Most is Nicky vette kezébe a dolgokat. Amint kinyitotta az ajtót, a kutya kislisszolt a lábam között – csak azért nem estem hanyatt, mert megtartott a fal. Tömény füst ömlött ki a szobából, mint a filmekben, mikor a főgonosz kiemelkedik a földből, és körülötte gomolyog a Pokol bugyraiból feltörekvő füstrengeteg.

– Jézus! – próbálta elhessegetni a füstöt, miközben bement. Rögtön éreztem, hogy nem a szobám ég, ez tipikus dohányos szag volt. Követtem Nickyt, bár megálltam az ajtóban, nem mertem beljebb lépni. Figyeltem, ahogy kitárja az ablakot, és köhécselve megfordul.

Lélegzet visszafojtva meredtem rá, várva, hogy mondjon valamit Rileynak, aki nyilvánvalóan odabent tartózkodott, immár hűséges kutyájával együtt.

Amikor Nicolas szembefordult velem, tekintete megállapodott tőlem jobbra. Nem láttam, mit néz, az ajtó eltakarta előlem, de hallottam a kutya nyivákolását, és észrevettem a testvérem vonásain végbement változást. Azonnal falfehér lett, és bénultan kapaszkodott a mellette álló íróasztalba.

– Mi az? – kérdeztem óvatosan, próbálva köhögés nélkül levegőt venni.

Kiléptem az ajtó takarásából, hogy végre én is lássam azt, amit ő. Tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Csak Dante sírását hallottam, Edward hangja nem tört utat magának a nikotin felhőben. Ahogy megpillantottam a kutyát, földbe gyökerezett a lábam.

Dante vadul nyalta földön fekvő gazdája arcát, de Edward szeme meg sem rebbent. A falnál ült, hátát nekivetve, lehunyt szemekkel, egyik keze mellett egy üveg Jack Daniels, – tartalma eláztatta a szőnyeget -, a másik keze tenyérrel felfelé, egy toll fordult ki belőle. A toll alatt gyűrött papír hevert, amit majdnem teljesen kitakart a keze. Nem messze Rileytól megláttam a kis tégelyt, üresen hevert a földön. A csavaros tetejét valamivel messzebb, az ágy lábánál pillantottam meg. Szüksége volt az agyamnak néhány pillanatra, hogy összerakja a látott képet a valószínűsíthető történéssel. Nick előbb kapcsolt, és felkiáltott:

– Azonnal hívd a 911-et!

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (8 votes cast)
Edward Riley 46. rész, 10.0 out of 10 based on 8 ratings