Hajnali fél hatkor a temető előtt parkoltunk le. Sammy már ott volt két kollégánkkal, és Nicky is éppen megérkezett, néhány barátja már várt rá. Összegyűltek apa Rovere körül, és mindenki elmondta, merre járt. Sajnos senki sem tudott meg semmi használhatót. Sehol nem látták Rileyt, sem a Mazdáját.

– Valószínűleg alszik valahol, egy hotelben vagy panzióban. Rengeteg helyet ismer a környéken – jegyezte meg Sammy csalódottan.

Apa mögöttem állt meg, és hátulról átkarolt, hogy melegen tartson. Mindannyian fáztunk, éhesek voltunk és kimerültünk, de egyelőre senki nem szólt, hogy menne haza aludni.

– A fiúk azt mondták, még jó húsz perc, mire ideérnek. Elég messzire elkeveredtek, de ők sem találtak semmit – szólalt meg Nick összehúzva a dzsekijét.

– Pár srácot még én is várok, de eredményt senki sem tud felmutatni – sóhajtott Samuel.

Apa egy pillanatig végignézett a fáradt társaságon, az ismerős és idegen arcokon, mindenkin, aki feláldozta az ágya melegét azért, hogy Edwardot kutassa az éjszakában.

– Akkor hogyan tovább? – kérdezte végül a bátyám türelmetlenül. Tettre készen szorongatta a telefonját, és idegesen járt a lába, ahogy nekitámaszkodott a kocsijának.

– Nézzétek, srácok, én is aggódom miatta, de mára megtettük, amit lehetett. Ha tovább kóvályogtok a városban, előbb-utóbb valakinek még baja esik. Egész éjjel nem aludtatok, éhesek vagytok, csábít benneteket az ágy…

– Engem nem! Nem tudnék aludni, amíg nem találtuk meg – tiltakozott Nicolas.

– Egyet értek! Ráadásul egy-két napig még falazhatunk neki, de ha nem kerül elő sürgősen… Már így is dühös rá a főnök, amiért a múltkor megzakkant. Nem engedheti meg magának, hogy ismét úgy tegyen, mintha nem lenne szüksége rá az irodának. El fogja veszíteni az állását, ami nem csak neki szívás! Nála jobb főnöke egyikünknek sem volt még, és gyanítom, nem is lesz. Muszáj előkerítenünk, akár a föld alól is…

– Sam, én megértem a problémát, hidd el, de nézz végig magatokon, kölyök! Két lehetőség van. Vagy egész éjjel vezetett, és akkor már ki tudja, merre jár, vagy kivett valahol egy szobát, és segg részegre itta magát. Bármelyik is a kettő közül, a lényeg az, hogy egyelőre nem fogjuk megtalálni, ha nem akarja. Ezzel nem azt mondom, hogy adjuk fel, félre ne értsetek, fiúk! Csak arra próbálok rávilágítani, hogy pihennetek kell, aztán friss fejjel összeülünk, és kitaláljuk, hogyan találjunk rá arra az átkozott kölyökre. De minél fáradtabbak vagytok, annál biztosabb, hogy valaki egy fának ütközik, vagy balesetet okoz. Bármennyire bírom a kölköt, nem ér annyit a felkutatása, hogy valaki esetleg meghaljon miatta egy balesetben.

Tudtam, hogy apának igaza van, de Sam és Nick nem akarta belátni. Feszengve tanakodtak, mitévők legyenek, amíg apa megköszönte a többiek segítségét, és megkérte őket arra, hogy aki másnap délután ráér, keresse fel. Megígérte, hogy majd ő koordinálja a keresést, és kézben tartja a dolgokat.

Húsz perccel később hazafelé tartottunk, nyomunkban Nicolasszal, aki végül elfogadta, hogy nem tehetünk mást. A visszapillantó tükrön keresztül figyeltem a kocsiját, amíg apa a rádiót hallgatta. A várható időjárásról beszéltek, arról, hogy milyen a közlekedés, és beszámoltak egy karambolról is, ami a város túlsó végében történt. Bár hallottam a bemondó szavait, túl kusza volt az agyam, hogy felfogjam, miről beszél. Csak Edward járt a fejemben, és az, vajon mi lehet vele.

Otthon főztem egy teát, amíg a fiúk leültek a nappaliban, és bár fáradtak voltak, átbeszélték, miként képzelik Riley következő napi keresését. Szerencsére szombat reggel volt, így legalább a munka nem nehezítette meg egyikünk számára sem az előttünk álló napot.

A három bögre gőzölgő teát letettem a dohányzóasztalra, és a kiterített térképre meredtem, amin színes tollal voltak behúzva különböző vonalak. Kék, zöld, piros, fekete és lila színek futottak mindenfelé, ráadásul be is voltak számozva a vonalak, minden színből volt egytől ötig sorszám.

– Mi ez a sok vonal? – kérdeztem letelepedve Nicolas mellé, aki automatikusan magához húzott, és átkarolt.

– Itt a lista a nevekről – tolt elém egy papírt, amin azok névsora szerepelt, akik az éjszaka folyamán részt vettek a keresésben. Minden név mellett volt egy szám, és az öt szín valamelyikével íródtak. – Jobbnak láttuk, ha valahogy beazonosítjuk az embereket. A térképen látod, ki merre járt, és milyen hoteleket keresett fel. Ezenkívül a kiadó szobák és panziók, mindenféle bérelhető szállások jegyzékét. Sajnos azokat, ahol nem ismerik Edwardot személyesen, újra fel kell majd keresnünk, akkor már a képével. Bármilyen nevet használhat, hotelekben sokszor ad meg álnevet a rajongók miatt, legalábbis a környező településeken, ahol ismernek minket.

– És mik ezek a piros karikák? – mutattam a filctollal bekarikázott pontokra a térképen.

– Ezeken a részeken vannak megfigyelők, akik vállalták, hogy minden, az övéhez hasonló Mazdát leellenőriznek, emellett szemmel tartják a német juhászt sétáltató fiúkat. Nem minden ellenőrzési ponton ismerjük személyesen a megfigyelőket, de holnap körbe küldjük nekik Riley képét – magyarázta apa.

– Miért nem ma? Semmiből sem állna még elküldeni néhány emailt – jegyeztem meg fellelkesülve.

– Azért, mert sokaknak még nem tudjuk a címét sem. Voltak, akikkel ma reggel már sikerült felvenni a kapcsolatot, de a legtöbb ajánlkozót nem ismerem, ezért majd ők dobnak egy mailt. Vannak, akik majd Sammyt keresik meg, vannak, akik engem, attól függően, ki szervezte be őket. Sam vállalta, hogy tartja velünk a kapcsolatot, így tudjuk koordinálni a keresést úgy, hogy ne menjen mindenki összevissza, mégse kelljen egész nap a telefonon lógnunk. Viszek magammal holnap laptopot, és Samuel is, így bármikor tudunk infót cserélni. Sam ismer egy programot, amin lekérhető egy terület térképe, és aminél megjegyzéseket lehet írni a helyiségekhez, sőt minden egyes ponthoz, így könnyű lesz majd követnünk, ki merre járt már, és hol nem volt még senki. Sam azt mondta, hogy mivel neki munkanapja van ma, a szabadnaposokat kiküldi délelőttre keresőknek, már aki ráér, ő pedig megpróbál kicsit aludni meló közben valahol. A többiek majd fedezik, és felkeltik, ha szükséges. Ha tud pihenni, akkor meló után csatlakozik hozzánk, ha nem, akkor csak kiosztja a terepet azoknak, akik vele együtt végeznek, és alszik egyet.

– Ne aggódj, kincsem! Meg fogjuk találni! Az angol királynőt sem keresnék annyian, ha eltűnne, mint ahányan Edward nyomába erednek ma. És nem csak Greenfieldben – mosolygott rám bátorítóan apa.

– Később fellépek majd Riley blogjára, és ott is kiírom, hogy aki látja őt, azonnal hívjon fel – szorongatott meg finoman Nick, majd megitta a maradék teáját. – Most viszont menjünk pihenni. Szükségünk lesz az erőnkre.

– Rendben – sóhajtottam keserűen. Túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy érezzem a fáradtságot, legalábbis addig, amíg végig nem nyúltam az ágyamon, amiben nem is olyan régen még együtt feküdtünk. Nem akartam elhinni, hogy egyetlen este alatt fenekestül fordult fel az életünk. „Bárhol is vagy, Edward, ne csinálj semmi hülyeséget!” – suttogtam magam elé, mielőtt engedtem álomország katonáinak, hogy leigázzák elmémet.

Délután három órakor a bevásárlóközpont előtt álltam, kezemben egy pohár kávéval, miközben a bátyám a térképet tanulmányozta, amit Sammyvel együtt jelölgettek be a keresési útvonalakkal. Nekitámaszkodtam a kocsi oldalának, és a nyitott ajtón keresztül hallgattam őket. Nick telefonja ki volt hangosítva, így tökéletesen hallottam Samuel hangját.

– A golfpálya, a golfklub és a suli kilőve, az acélgyár és környéke is tiszta, és egy srác felkereste a buszvégállomást is. Kérdezősködtek az Arany Cseresznyében és a Csillag Palotában is. Egyikben sem látták. A Hársfa kávézó környezetét is bejárták. Semmi. Holly most indul el a Kék csiga óvodához, Rebecka és Luke a gumikereskedésbe mennek, ott is kérdezősködnek majd, Armand és Max pedig beültek az Óceán étterembe, és felhívnak mindenkit, akit Riley csak ismerhet. Ha tudtok még telefonszámokat, akkor dobd át őket egy mailben, és továbbítom nekik. Rokonok, ismerősök, volt haverok, bármi jöhet… Akár olyan rajongók is, akikkel esetleg közelebbi viszonyt alakítottatok ki.

Nick felsóhajtott.

– Tudok néhány számot. A közértes csajét, egy volt majdnem barátnőt, a dokiját, a fodrász csajt, akihez jár, aztán ott a patikus, a pékség, a hentes és az állatorvos. Esetleg meg lehetne kérdezni a fogdokit is, és a nagybátyját, de azt majd én intézem.

– Kétlem, hogy éppen most menne fogászatra vagy orvoshoz – jegyezte meg Sam kétkedve.

– De talán kitehetnének róla egy plakátot, hogy keressük. Hátha meglátja valaki, és felismeri. Sosem lehet tudni – vélekedtem, csak hogy én is mondjak valami potenciálisan hasznos ötletet.

– Nyomtatok pár plakátot. Máshová is ki lehetne őket rakni. Illetve a helyedben riadóztatnám a rajongókat is. Több szem többet lát…

– Erre én is gondoltam, Sam. Már írtam a blogjára, és szétküldtem pár mailt. A lányok majd szólnak egymásnak, néhányan be is segítenek. Szétnéznek a parkokban és más nyilvános helyeken. Valahol csak kell lennie, nem szívódhatott fel!

– Meg fogjuk találni, haver, ne aggódj! De egy biztos, ezek után kénytelenek lesztek az ágyához bilincselni, mert ha még egyszer ekkora felhajtást kell miatta csinálnom, kinyuvasztom.

– Én majd lefogom, amíg kitöröd a nyakát – ajánlotta Nick, mire oldalba vágtam.

– Ez nem vicces! – közöltem felháborodva.

– Nem is poénból mondtam, ami engem illet – jegyezte meg Sam a vonal túlvégén. – Na jó, egyelőre ennyi. Ha majd változik valami, jelzem a térképen. Ha megtudok bármit…

– Én is hívlak, ha lesz valami. Sok szerencsét, Sam!

– Nektek is, haver! Fel a fejjel, Jas, mindent megteszünk érte, hogy megtaláljuk!

– Hálás vagyok, Sammy. Egy napon ő is az lesz.

– Nem a háláért csináljuk, Jasmin, csak azért, mert szeretjük őt. Olyannak, amilyen, mégha néha nem is könnyű vele.

Nem jártunk sikerrel, hiába reménykedtünk. Néhányan már sötétedéskor feladták, megvolt a saját életük, a saját problémáikkal, de akadtak olyanok, akik csak fél egy-egy körül köszöntek el. Samuel kettőkor búcsúzott, mert vasárnap is dolgoznia kellett, így negyed háromkor mi is úgy döntöttünk, hogy értelmetlen tovább keresgélni őt.

Apa készített nekünk egy gyümölcstálat, mire hazaértünk, és fagyit is vett, hogy kicsit kárpótoljon minket a hosszú, fárasztó nap miatt. Ugyan későre járt, egyikünk sem bírt volna aludni, ezért megnéztünk néhány rövid, de kedves mesefilmet, közben összebújva kucorogtunk az ágyon. Annak ellenére, hogy ment a fűtés, majd megfagytunk, bár nyilván csak a kimerültségtől.

Tíz előtt keltem, apa már a nappaliban ült, és telefonon beszélt egy ismerősével. Nick még aludt, bizonyára az egész napos vezetés teljesen leszívta az energiáit.

Miközben kekszet ropogtattam, és kortyolgattam a kakaómat, felhívtam Sammyt. Megkérdeztem, hogy bemenjek-e segíteni, de azt mondta, inkább maradjak otthon, hátha Edward hazajön mégis. Nem hittem, hogy ez bekövetkezhet, és azt hiszem, ő sem, de jobbnak látta, ha a bátyám közelében maradok. Talán azt gondolta, Nick tud megfelelő támaszt nyújtani nekem egy ilyen helyzetben, de valójában senki sem segíthetett. A bűntudat mélyen beette magát a szívembe. Az én hibám volt, ami történt, és hiába akartam jóvátenni, egyszerűen nem jutottunk egyről a kettőre.

Miután letettem a telefont, belevetettem magam a kádba, és hosszasan áztattam a mocskot, ami szinte ellepett, de a víz nem moshatta le rólam, mert nem a bőrömet borította be, hanem a lelkemet.

Amikor Henry megcsókolt, csak álltam, bénultan hagytam, hogy átöleljen, és hosszasan tapassza ajkait az enyémekre. Annyira megdöbbentett a dolog, olyan váratlanul ért, hogy időm sem volt felfogni, ami történik. Aztán hirtelen megjelent előttem Riley sápadt arca, megviselt vonásai, majd észveszejtően vonzó mosolya is, és azonnal ellöktem magamtól Henryt. Lekevertem neki egy pofont, és dühösen kértem számon rajta a történeteket. Megkértem, hogy ne keressen többé, legalábbis az elkövetkező években, és arra is, hogy ne írjon nekem.

Fájt neki, hogy elutasítom, hogy azok után, amin együtt mentünk keresztül, még levelet sem akarok tőle kapni, és az sem érdekel, hogy él-e, vagy ottmarad a fronton. Valójában megszakadt a szívem, ha arra gondoltam, hogy talán soha többé nem jön vissza, hogy csak a halálhíre jut el hozzám, vagy még az sem. De tudtam, hogy egyetlen férfihez köthetem az életemet, és én már olyan erős csomóval kötődtem Edwardhoz, amit semmi sem választhat szét. Megesküdtem neki, hogy sosem fogom elhagyni őt, és komolyan is gondoltam. A halálos ágyamon az ő szemébe akarok nézni, és utolsó leheletemmel a csókját akarom magamba szívni, a szerelmét és a lelke egy darabkáját, hogy odaát, a magányos és rideg világegyetemben ne legyek teljesen egyedül.

Henry csalódottan ugyan, de távozott, és én boldogan tértem vissza az épületbe, hogy újra lássam a fiút, akit immáron minden értelemben sajátomnak tekintettem.

Most, hogy a víz gyengéden ölelt körül, hogy a fürdőolaj illata átjárta az egész bensőmet, eleredtek a könnyeim, és zokogva fogtam át a térdemet remegő karjaimmal.

Miért kell mindig valami rossznak történnie? Miért nem lehet egyszerűen csak boldog az életünk? Mit tettünk, amiért a sors így büntet minket?

Nem mentem Nicolasszal, amikor útnak indult, hogy ismét felkeressen néhány helyet, ahol Edward meghúzhatta magát. Már rég elhagyta a várost, biztos voltam benne, hogy túl sok időt veszítettünk. Akármerre mehetett, és hiába is forgattuk fel érte a várost és környékét, már nem találhattunk rá.

Ezzel a gondolattal dőltem be az ágyamba, magamhoz öleltem a párnámat, amin még mindig éreztem a hajának illatát, és csendesen sírtam magam álomba. Olyan nagyon hiányzott a hangja, a bőrének puha érintése, az a kedves és huncut mosoly az arcán… még Dante is, a nagy és szőrös fejével, az örömtáncával és a folyamatos dumálásával… Úgy éreztem, a családomat veszítettem el, pedig momentán kettő is rendelkezésemre állt belőle.

Fél hétkor arra ébredtem, hogy Nicolas valósággal rám törte az ajtót. Pislogva próbáltam megszabadulni az álmom utolsó darabkáitól is, miközben egyfolytában beszélt, de nem értettem szavait.

– Várj egy percet! – dörgöltem meg a szememet, hogy végre tisztán lássam izgatott arcát. – Most akkor még egyszer és lassabban – ásítottam kábán.

Nicky leült mellém, magához ölelt, és akkora puszit nyomott az arcomra, hogy szerintem még Arizónában is hallották, ahogy cuppant.

– Megvan! Megtalálták! Két csaj látta őt a Kék Lagúna Hotelben, innen százhúsz kilométerre. Vele volt Dante is. Éppen akkor ért vissza a hotelbe. Azt mondták, ijesztően sápadt volt…

– Istenem! – pattantak ki a szemeim, és azonnal a bátyám nyakába vetettem magamat. Nicolas türelmetlenül húzta le rólam a takarót.

– Öltözz, hugi, minél előbb indulunk, annál több esélyünk van arra, hogy még ott találjuk. Megkértem a lányokat, hogy ha tehetik, tartsák szemmel a hotelt, és értesítsenek, ha netán tovább áll. Azt mondták, nem tudnak túl sokáig maradni, szóval sietnünk kell!

– Máris kész vagyok, csak menj ki! – lökdöstem le az ágyamról. Felállt, még egyszer lehajolt, hogy homlokon csókoljon – amit most időpazarlásnak éreztem -, aztán sietve magamra hagyott.

Azt sem tudtam, hová kapjak izgalmamban. Kinyitottam a ruhásszekrényemet, és egymásra halmoztam a cuccaimat. Végül egy szürke topra és egy olajzöld pulcsira esett a választásom, és a kedvenc fekete farmeromra, aminek egy „J” betű volt a zsebére hímezve.

Nem bajlódtam sokat a fürdőszobai teendőkkel. Fogat mostam, néhány mozdulattal rendbe szedtem a fejem, és megmostam az arcomat. Miután egyéb dolgaimat is elintéztem, kirontottam a szobámból, és mivel Nickyt nem találtam az emeleten, lerobogtam a lépcsőn.

A konyhában leltem rá. Éppen egy répát majszolgatott, miközben derűsen dudorászott. Az arcára volt írva, milyen boldog és felszabadult a gondolattól, hogy hamarosan Edwardnál leszünk. Magam is éreztem valami megkönnyebbülés féleséget, de még nem volt kedvem dúdolgatni. Előbb legyünk ott, tuszkoljuk be a kocsiba, láncoljuk az üléshez, és dobjuk el messzire a kulcsot. Utána akár pezsgőzhetünk is!

Hamarosan már az országúton repesztettünk a Kék Lagúna Hotel felé, miközben Jazz-t hallgattunk, és szotyit ropogtattam. Kellett valami, amivel levezethetem a feszültséget, mert én korántsem nyugodtam még meg. Nick azonban igazán vidámnak látszott, megállás nélkül fülig ért a szája, és többször is megszorította a combomat vezetés közben, hogy belém is átsugározzon kicsit a saját boldogságából.

Mire megérkeztünk, már egészen besötétedett. Beszaladtam a recepcióra, ahol közölte velem az egyenruhás férfi, hogy bár valóban náluk szállt meg Edward, jelenleg házon kívül van, és nem tudják, mikor jön vissza. Azt hazudtam neki, hogy a testvére vagyok, és hogy azért keresem, mert meghalt egy közeli hozzátartozónk, de sajnos telefonon nem tudom őt elérni. Szerencsére a pult mögött álló középkorú úriember együtt érzőnek bizonyult, és komolyan elhitte, hogy borzalmasan el vagyok keseredve a gyász pokoli súlya miatt, amit nem bírok egyedül elviselni.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.5/10 (8 votes cast)
Edward Riley 45. rész, 9.5 out of 10 based on 8 ratings