Letöröltem a könnyeimet, feltápászkodtam, és futni kezdtem. Bemehettem volna az épületbe, hogy elmondjam a többieknek, mi történt, de túl megalázó lett volna. Jasmin hamarosan úgyis visszamegy, és bizonyára bemutatja a fiút Nickynek. Elmondja neki, mennyire sajnálja, hogy így alakult, és engem keres majd, hogy… Nem vagyok képes rá! Egyszerűen nem tudom végighallgatni, nem tudom elviselni, ahogy rám néz majd a szánakozó tekintetével…

Majdnem orra estem a saját lábamban, de sikerült felegyenesednem, bár csupán néhány méterig, aztán ismét megbotlottam. Tenyérrel előre estem, iszonyatosan bevertem a térdemet, és lehorzsoltam a bőrt a kezemről. Nem érdekelt a fájdalom, mert meg sem közelítette azt, amit a bensőmben éreztem. Még mindig nem kaptam levegőt, a mellkasom olyan erősen szorult össze, hogy féltem, kilapítja majd a szívemet. Nem mintha nem lenne mindegy már… többé úgysem dobban…

Erőlködve feltornáztam magam, és ismét futásnak eredtem, bár könnyeimen keresztül nem igazán láttam, hová lépek. Örültem, hogy két kocsival érkeztünk, mert így nem kell hazáig rohannom.

Szerencsére a zsebemben hagytam az autó kulcsát, így most semmi sem akadályozott meg benne, hogy azzal menjek. Nekiestem az oldalának, mert nem tudtam időben lefékezni. Fájdalom nyilallt a csípőmbe, és úgy éreztem, menten megfulladok. Egy percig álltam, és igyekeztem lélegzethez jutni, aztán megláttam a lányokat. Hárman, vagy négyen lehettek, túl közel hozzám. Felismertek, és elindultak felém. Talán abból a távolságból nem látták, milyen állapotban vagyok, vagy éppen azért tartottak felém, hogy felajánlják a segítségüket, minden esetre eszem ágában sem volt megvárni őket.

Sokadszorra sikerült csak a kulcsot a zárba erőltetnem, és csak akkor jöttem rá, hogy nem vettem le a riasztót, amikor megszólalt. A lányok felgyorsítottak, én pedig kétségbeesetten próbáltam benyomni újra a gombot, hogy elhallgasson az agytépő vijjogás. Végre csend lett, már-már fülsiketítő, én pedig nagy nehezen berámoltam hosszú lábaimat az ülés és a pedálok közé. Azelőtt sosem tűnt ez ilyen nehéz feladatnak…

A lányok alig fél méterre lehettek, miközben képtelen voltam a kulcsot beilleszteni a kormány alatti résbe. Már majdnem elsírtam magam a dühtől és feszültségtől, amikor végre siker koronázta próbálkozásomat. Azonnal gázt adtam, de a járgány hátrafelé indult el. Nekitolattam a mögöttem álló konténernek. Hangos csattanással horpadt be az oldala, a Mazda hátuljával egyetemben. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről, miközben őrjítő kínt éreztem a gyönyörű kocsi miatt. Újra nekiveselkedtem, ezúttal azonban figyeltem rá, hogy előre lóduljon meg, ne hátra.

Elhajtottam a négy lány mellett – most már láttam, hogy nem hárman vannak -, és ráfordultam arra a mellékutcára, ami a főútba fut. Tisztában voltam vele, hogy túl gyorsan hajtok, de képtelen voltam elvenni a lábam a pedálról. Görcsösen szorítottam a kormányt, és imádkoztam, hogy ne fussak össze egy éjszakai járőrrel.

Hamarabb hazaértem, mint számítottam rá. Kivágódtam a kocsiból, és rohanni kezdtem a ház felé. Michael Rovere nem állt a feljárón, és anya Buickját sem láttam sehol, bár akár a garázsba is beállhatott vele. Tudtam, hogy anyám egy rendezvényre volt hivatalos, de arra számítottam, hogy Michael már hazaért. Örültem, hogy mikor nagy nehezen bejutottam a házba, csak Lestát és Dante fogadott.

Éppen az emelet felé tartottam, mikor megszólalt a telefonom. Észrevették, hogy eltűntem. Nincs sok időm! Kapkodva rángattam ki a sporttáskámat a szekrényből, és gyorsan beledobáltam mindent, amit értem. Nem is néztem, milyen ruhákat rakok el, össze sem hajtottam őket. Még mindig potyogtak a könnyeim, és úgy fájt a mellkasom, mintha nekivágtak volna egy kamion elejének. Dante és Lestát értetlenül figyelte ténykedésemet. Szőrös cimborám tudta, hogy baj van. Szipogásom hallatán felállt a hátán a szőr, busa fejét az oldalamhoz préselte, de nem volt tolakodó. Szomorúan lendített néhányat a farkán, és csendben nyöszörögve adta tudtomra, hogy rá számíthatok.

Felkaptam az ágyról Lestát szállító kosarát. Amint észrevette, milyen merényletre készülök ellene, beslisszolt az ágyam alá. Bosszankodva vágtam magam hasra, amitől újra bevertem a térdemet. Próbáltam elérni, de egészen a falig húzódott, és felháborodva fújt a kezemre, miközben megvillantotta előttem borotvaéles karmait.

– Ne csináld! Ne most! – könyörögtem, de tovább küzdött, hogy ne érjem el. Már majdnem sikerült, amikor belém vájta a karmát. Nyüszítve rántottam ki a kezemet, és azonnal szívni kezdtem a mély sebet. Nem akartam itt hagyni, mert tudtam, hogy soha többé nem jövök vissza. Csalódottan néztem Dantéra, majd ép kezemmel megveregettem az oldalát. – Hozd ide a macskát! – adtam ki az utasítást, amire már rég nem volt példa. Dante azóta ismerte ezt a parancsot, mióta csak kamaszkutya vált belőle, és azóta is rendszeresen szükség volt rá. Lestát gyűlölte a szállító dobozát, így valahányszor orvoshoz kellett vinnem, Dante segítségére szorultam. A kutya bekúszott az ágy és a szekrény közé, miközben én megragadtam a keretet, és nagyot rántottam rajta. Ahogy az ágy és a fal között rés támadt, cimborám előre nyomakodott. Lestát őrjöngve fújtatott, mancsával fenyegetően csapott előre, de Dante nem törődött a pofáját ért ütésekkel.

Mialatt a macska tovább tolatott, most már egészen a sarokba préselődve, Dante kinyitotta a száját, hogy a fogai közé vegye. Lestát felugrott, és tiszta erőből belecsapott a pofájába. Dante felvisított, ahogy az éles karmok végigszántották az orra fölötti területet, aztán mordult egyet, és elkapta az ágyra ugró Lestát nyakát. Éppen időben emelte fel a fejét, így a macska már nem tudott kibújni a szorításából. Gyorsan odatartottam a dobozt, cimborám pedig finoman belehelyezte a tiltakozó szőrcsomót, majd mielőtt Lestát kiugorhatott volna, lezártam a fedelet. Miközben sánta barátom a dobozban nyivákolt, tájékoztatva engem arról, hogy most mennyire haragszik ránk Dantéval, megragadtam a szállítót, és a táskámat a vállamra vettem.

Dante és én lesiettünk a földszintre, ahol még elővettem egy csomag ragtapaszt, de nem mertem még ezzel is vesződni, így csak zsebre raktam. Eszem ágában sem volt megvárni, hogy valaki hazaérkezzen, és megpróbáljon feltartani. Nem volt többé maradásom Greenfieldben.

Beraktam a macskát az anyósülésre, és felnyitottam a Mazda hátulját, hogy cimborám is elfoglalhassa a helyét, közben beletöröltem a vért a nadrágomba. Egyre jobban elvörösödött a pulóverem sötét ujja, éreztem, hogy a seb mélyebb annál, mint amit figyelmen kívül hagyhatok, de egyelőre nem volt időm ezzel foglalkozni. Szerencsére az elvérzés lehetősége nem állt fenn, legfeljebb a seb elfertőződésétől tarthattam.

Bekapcsoltam az övemet, és ráléptem a gázpedálra. Ezúttal nem hátrafelé indultunk el, hanem kilőttünk előre. Fogalmam sem volt, hová tartok, de elkerültem a főutakat, nehogy összefussak egy ismerős autóval. Michael és anyám bármikor haza érkezhetnek, és Nicolas is valószínűleg otthon keres majd először, ha rájön, miért jöttem el. Túl kockázatos volna összetalálkozni vele. Nem akartam, hogy kövessen.

Húsz percen keresztül csak a mellékutakat jártam, aztán ráfordultam végre a főútra, mert itt már nem kellett tartanom ismerős kocsi felbukkanásától. Úgy döntöttem, hogy Greendale-ben szállok meg, mert túl fáradt és ideges voltam ahhoz, hogy egész éjjel vezessek. Ismertem ott egy szállodát, ahol szívesen látják szőrös barátaimat is.

Amint megérkeztem, igyekeztem rendezni az arcvonásaimat. Még mindig vérző kezemet újfent a nadrágomba töröltem, aztán kiszálltam a kocsiból, de egyelőre egyedül. Dantét figyelmeztettem, hogy viselkedjen jól, Lestátnak hiába mondtam volna, hogy hagyja abba a panaszkodást, ezért nem is törtem magam, hogy elhallgattassam.

Tíz perccel később már cimboráimmal együtt tartottam az első emeleti szoba felé, miközben örültem, hogy nem felejtettem el megkérni a recepción a szálloda munkatársait, hogy tagadják le, hogy náluk vettem ki szobát. Ez nem volt tőlem meglepő kérés, máskor a rajongó kislányok miatt is előfordult már hasonló igény részemről.

Amint beléptem a 117-es lakosztályba, lepakoltam a holmimat az ágyra, Lestátot dobozostul leraktam a földre, és elmentem a fürdőszobába, hogy rendbe tegyem a kezemet. Még mindig csorogtak a könnyeim, de már nem olyan hevesen. A tükörbe nézve elcsodálkoztam maszatos arcomat látva, a szemem tele volt vörös erekkel, amik miatt úgy néztem ki, mint egy zombi. Úgy is éreztem magam, de ez más kérdés.

Megnyitottam a csapot, hogy lemossam a vért, és szemügyre vegyem Lestát karmolásának nyomát, miközben Dante a fürdőszoba küszöbön állva toporgott, és halkan méltatlankodott. Ilyen hirtelen még sosem lapátoltam fel szegényt, és most teljesen összezavarodott. Lestát életében volt már példa ilyen gyors távozásra, mikor apám még velünk élt. Akkoriban azonban minden más volt, és azok az idők macska években mérve olyan soknak számítottak, hogy már biztosan elfelejtette szegénykém.

Egy ideig hagytam, hogy a vízsugár segítségével tisztuljon a seb, amiből most vörös tócsa keletkezett a lefolyóban. Figyeltem egy darabig a tekergő véráramot, aztán elzártam a csapot, és letéptem egy kis vécépapírt. Nem állt szándékomban összekenni a fehér törölközőket, amik a szálloda tulajdonát képezték, ezért nem azokat használtam. Miután a lehető legtöbb vért felitattam, gyorsan leragasztottam a sebet, bár aggasztott, hogy nincs semmi fertőtlenítőm. Reméltem, ennyi áztatás kimosta a bacilusok jó részét.

Épp csak végeztem, amikor kopogtattak az ajtón. Odamentem, és kinyitottam. Fiatal, csinos lány állt előttem, tipikus szobalány ruhát viselt, köténykével és szoknyával. Egy tálaló kocsit tolt be a lakosztályba, amin a vacsorám mellett az állatoknak rendelt étel és tej is ott volt. Megköszöntem, és jó nagy borravalót adtam. A lány figyelmét nem kerülte el kisírt szemem látványa, sem a kezemen a friss ragasztó, amit máris átvéreztem.

– Az nem fest túl jól, Mr. Riley! – sóhajtotta, és lassan közelebb lépett, majd óvatosan a kezemért nyúlt, várva, elhúzom-e. Nem tettem. Igazából egyáltalán nem érdekelt, ha megérint, bár máskor nem szerettem, ha idegenek nyúlnak hozzám.

Nem először találkoztunk, emlékeztem kellemes vonásaira, korábban többször is volt szerencsém hozzá, de valószínűleg akkor is felismert volna, ha először lát. Ezen a helyen én a megbecsült vendégek közé tartoztam, akiket bármikor szívesen látnak.

Lehúzta a tapaszt a sebről, és fejét csóválva nézett fel.

– Ezt nem elég sima ragasztóval elintézni. Ki kell tisztítani, és gézzel lefedni. Megengedi, Mr. Riley?

Unottan vontam meg a vállamat, és hagytam, hogy az ágyhoz vezessen. Megkért rá, hogy várjam meg, addig is a kezembe nyomott egy rakat szalvétát, hogy itassam fel vele a vért. Öt perc múlva tért vissza, kezében egy egészségügyi dobozt lóbálva. Leült velem szemben az ágyra, és néma csendben kötözte be a sérülésemet. Lestát egyfolytában mondta a magáét, de csak akkor fordult a macska felé, mikor velem már végzett.

– Ezt te művelted a gazdival? – kérdezte, miközben leguggolt az állat előtt. Lestát olyan pofával nyomta ki a mancsát, mintha évek óta odabent raboskodna a rácsok mögötti szűkös helyén. A lány elmosolyodott, és megfogta a felkínált fehér-szürke bársonytalpacskát. – Régen nem láttalak már erre, Lestát – nyúlt be a rácsok között, és megcirógatta a macska fejét. Lestát még nagyobb hangerőre kapcsolt, bár rendszerint nem kedvelte az idegeneket, most azonban végre talált valakit, akinek drámázhat, és ez tetszett neki. – Szüksége van még valamire, Mr. Riley? – pillantott újra rám a lány felegyenesedve. Dante kíváncsian szagolgatta, de nem közelített hozzá.

– Hozna nekem egy üveg konyakot? Valami jó márkát – sóhajtottam, tudva, hogy reggel úgysem indulok útnak. Muszáj kipihenem magam, és amilyen állapotban most vagyok, az nem két perc lesz…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 8.7/10 (14 votes cast)
Edward Riley 43. rész, 8.7 out of 10 based on 14 ratings