A koncert döbbenetesen sok tinilányt és fiatal nőt vonzott a Hermelin nevű szórakozóhelyre. Eredetileg máshol lett volna, de a túl nagy érdeklődés miatt nagyobb területre volt szükség. A Hermelin igazán megfelelő választásnak tűnt. Elegáns asztalai sötét bordó abrosszal voltak leterítve, melyeken kis üvegpoharakba helyezett mécsesek fénye táncolt. A falilámpák hangulatosan szórták a tompa fényt a tágas teremre, ahol körkörösen helyezték el az asztalokat, egy fa évgyűrűit formázva belőlük. A falakon ismeretlen együttesek és zenekarok, önállóan fellépő énekesek és önjelölt művészek fotói lógtak, akiket sosem láttam még azelőtt, némelyiküket azonban felfedeztem a teltházas éttermi részben.

   A pincérlányok fekete miniszoknyát viseltek, és bordó blúzt, ami igencsak felpolcolta a mellüket, a fiúkon sötét nadrág és a lányokéval megegyező színű ing volt, amire felvésték a nevüket. Minden pincér fekete törlőkendőt tartott a karján, és általában volt a kezükben egy hol teli, hol üres tálca.

   Bár lehetett vacsorát rendelni, most nem az étlapról szolgálták fel a különböző fogásokat. Háromféle melegétel közül lehetett választani, és mindegyik könnyű fogás volt. Ez az este a zenéről szólt, nem a lakomákról, és a vendégek sem azért érkeztek, hogy megtömjék a hasukat. A frissítőkből viszont sokkal nagyobb választék állt rendelkezésre. Az alkoholos koktélok és rövidek mellett hideg üdítők, kávék és cappuchinók, sőt, különféle borok szerepeltek a listán, és a ház saját találmánya, egy nagyon ízletes, kékes ital, amiben narancsszínű vízszintes csíkok húzódtak. Én ezt rendeltem, de nem árulták el, mi van benne. Az íze azonban – ahogy a pincér ígérte -, fenséges volt.

   Sammy elkísért, hogy ne legyek egyedül, ezért kettesben ültünk egy kerek asztalnál, és az egyelőre amatőr fellépőket néztük, akik addig melegítették be a közönséget, amíg Nicky és Riley zenekara felkészül.

   Biztos voltam benne, hogy kedvesem ugyanazt a gombócot érzi a torkában, amit én. Most már érettem, miért mondták korábban, hogy egy koncert egészen más, mintha otthon énekelnek nekem. Már most borzasztóan lelkes tömeg verődött össze.

   Az étterem első felében állítottak csak fel asztalokat, ott, ahol mi ültünk, és az úgynevezett VIP vendégek, akiket nem Nickyék hívtak meg, hanem a hely tulajdonosa. Hátrébb, egy fekete szalaggal választották le tőlünk az állóhelyeket, ahonnan bárki megnézhette a koncertet, aki kifizette a belépő árát. Már ha hozzájutott a drága jegyhez, mert úgy hallottam Sammytől, hogy már két napja elfogyott az összes.

   Ha az étterem nem ragaszkodott volna az asztalokkal telerakott VIP részhez, akkor is teltház lett volna, de közel kétszer annyi vendéggel. Ehelyett úgy döntöttek, megismétlik a koncertet, de az időpontról még tárgyaltak a fiúkkal.

   Sammy többet tudott az együttesről, mint én. Sajnos nem volt lehetőségem rá, hogy megismerjem a csapat összes tagját. Eleve nem együtt jöttem a fiúkkal. Riley hazavitt munka után, ahol átöltöztem abba a ruhába, amit most viseltem. Mielőtt még elkészültem volna, megérkezett a bátyám is, aki az előző napi kellemetlen találkozásunk óta nem nagyon bírt a szemembe nézni. Bár köszönt, láttam rajta, hogy zavarban van, igaz, Edward meggyőzött róla, hogy egy-két nap alatt túlteszi majd magát az egészen. Reméltem, hogy így lesz, mert máris hiányzott a társasága.

   Samuel hozzánk jött, miután elkészült, de addigra Nick és Riley már elindultak, hogy találkozzanak az együttes másik három tagjával. Sammy nagyon elegáns volt, fekete öltönynadrágot viselt, sötétkék inget, hozzáillő mintás nyakkendőt, a haját pedig egészen hátranyalta. Amikor kinyitottam az ajtót, és megpillantottam, még a lélegzetem is elakadt. Az egyébként is vonzó fiú most tényleg dögös volt, az arca ragyogott a jókedvtől, és lenyűgözően mosolygott, mikor a kezembe nyomta a hatalmas virágcsokrot. Egy pillanatig jót derültem azon, hogy úgy fest, mintha randira készülnénk, de ő letorkolt, hogy ne legyek ennyire illúzióromboló, és elmagyarázta, hogy nem kell ahhoz randira mennünk, hogy virágot hozzon nekem és kiöltözzön. Szerinte minden nő megérdemli, hogy egy ilyen estén elegáns férfival mutatkozzon, akkor is, ha az illető csak kísérő, és nem a valódi partnere. Sammy tényleg nagyon figyelmes volt, és ha történetesen nem lettem volna foglalt, biztos ráhajtok az este folyamán.

   Bizalmatlanul nézegette a koktélomat, és többször is fölé hajolt, hogy megszagolja. Nem hitte el, hogy finom, de hiába kínáltam neki, fintorogva fordult el, mikor próbáltam bizonyítani az igazamat.

   Miközben egy magas, szőke hajú, kamaszkorú fiú énekelt, akit két nagyon durván kifestett, túlságosan is mű kinézetű lány kísért gitáron, arról beszélgettünk, mennyire megváltoztak a dolgok azóta, hogy megismerkedtünk. Samuel sokat mesélt nekem arról, milyen volt régebben Riley, főleg azelőtt, hogy Annabell balesetet szenvedett és meghalt. Azóta minden más lett. Edward besavanyodott, bár Sammy szerint szemlátomást küzdött azért, hogy a felszínen maradjon.

– Ez olyan, mint a hínár – magyarázta elgondolkozva.

– Nem értem – vetettem közbe, miközben ujjaim között forgattam a szívószálat. Sam felsóhajtott.

– Próbált a felszínen maradni, de a bokája beleakadt a hínárba a víztükör alatt, és minél jobban kapálózott, annál lejjebb húzta. Éveken át ment ez így, és mind azt hittük, hogy neki vége. Persze tette a dolgát, és élte az életét, de olyan üres volt, mint ez az üvegkehely – mutatott a mogyorós tálkára, amiben már csak morzsák maradtak. – Nem hittük, hogy még van visszaút számára.

– De lett – jegyeztem meg, bár inkább kicsit kérdőn, mint kijelentve.

– Egy nap kiderült, hogy Nick húga a városba jön, hogy egy időre velük éljen. Ez a nap olyan fordulópont volt a mi üveges tekintetű kishercegünk számára, ami senki figyelmét nem kerülte el. Kivirágzott, azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Nagyon várt téged. Jóformán a fellegekben járt, és állandóan úgy tűnt, hogy elvarázsolta valami jóságos tündér. Nem ismertünk rá!

   Somolyogva pillantottam a színpadra vezető lépcső felé, amitől néhány lépésre állt az ajtó, amin majd kilép Edward, kezében a gitárjával, lelkében pedig az irántam érzett szerelmével. Nem találtam szavakat, amivel kifejezhettem volna, milyen elragadó érzés, hogy már azelőtt megőrült értem, hogy megtudtam volna a nevét.

   Még mindig furcsa volt belegondolnom, hogy elfelejtettem őt. A videó és a fényképek meggyőző bizonyítékként állítják, hogy valaha ismertem, de nekem egyetlen emlékem sem maradt róla. Egykor ő jelentette a kis világom középpontját, és én mégis száműztem a szívemből! Vajon miért tettem?

   A fiú abbahagyta az éneklést, és két kísérőjével elhagyták a dobogót. Morajlás futott végig az asztalok között, majd mögöttünk is az állni kényszerülő közönségen, aztán kinyílt az ajtó, ami alig, hogy elnyelte a távozókat, útjára engedte az érkezőket.

   Az első két fiú nem tűnt ismerősnek, de mögöttük megpillantottam Nicolas koromfekete haját és keskeny szemeit, amikkel engem kutatott a tömegben. Amint megpillantott, hamiskás mosoly terült szét az arcán, és tudtam, hogy ez volt az a pillanat, amikor megtört a jég, és végre újra képes tartani a szemkontaktust. A boldogságtól szinte a föld felett lebegtem, miközben lenyűgözött a hanyagul magára vett lógós pulóverével, a csapzott, csillogó hajával és a bőszárú, oldalzsebes farmerjával. Még sosem láttam ilyen cuccban, és egyszerűen szóhoz sem jutottam. Felderengett, hogy a koncertes képeken már viselt hasonló szerelést, de így élőben mégiscsak más hatást keltett. Ha nem a bátyám lenne, most belezúgtam volna!

   Nickyt egy alacsony fiú követte, aki nem takarhatta el előlem az utolsóként kilépő Edwardot. Riley nem nézett fel, láthatóan ideges volt. Most is ugyanolyan imádni valóan festett, mint mindig. Kusza haja rendezetlenül állt a fején, sötét pulóvere izgatóan simult a felsőtestéhez, farmerja pont annyira tapadt a combjaihoz, hogy nehezemre essen a lélegzés. Mintha először látnám, olyan erővel borított be a tűz, lángra kapott a szívem, és még a lelkem is narancs-kéken lobogott. Őrjítő ellentétet alkotott a bátyámmal. A hanyag lazaság, és a kimért elegancia találkozott a dobogón, és én fel sem fogtam, a másik három fiú mit visel. Nem is láttam őket, mintha ott sem lettek volna.

   Riley és Nicolas megálltak egymás mellett, és kezükben a gitárokkal elhelyezkedtek a mikrofonok előtt. Az alacsony srác a dobok mögé ült, a másik kettőnél basszusgitár volt. Ők vagy nyolc-tíz lépéssel a bátyám és kedvesem mögött állapodtak meg. Nekik is volt mikrofonjuk, de még a dobos szája mellett is láttam a fülére akasztott mikrofont, ami azt jelentette, hogy mindenki fog énekelni.

   Annyira lenyűgözött már a színpadon való megjelenésük is, hogy észre sem vettem a kántáló fiatalokat, akik a zenekar és a tagok nevét ismételgették. Én semmit sem hallottam ebből a zűrzavarból, csak meredtem magam elé, és vadul kalapáló szívvel bámultam őket.

   Nicolas megszólalt, köszöntötte az egybegyűlteket, és néhány mondatban elmondta, mennyire jól esik nekik, hogy ekkora érdeklődés van a zenéjük iránt. Azt persze nem tette hozzá, hogy és irántuk, fiúk iránt is. Gyorsan vázolta az este tervezett menetét, aztán nem húzva tovább az időt, rákezdtek az első dalra, amit újabbak követtek. Edward vagy maga elé meredt, vagy lehunyta a szemét – leginkább akkor, ha énekelt, bár legtöbbször csak Nick hangját kísérve, abszolút háttérénekesként -, de a negyedik szám végéig egyszer sem nézett fel. Nicolas ezzel szemben sokszor pillantott felénk, és valahányszor egybe kapcsolódott a tekintetünk, elégedett, ugyanakkor boldog vigyor foglalt helyet az arcán.

   Sammy megérintette a kezemet, mire meglepetten felé fordultam. El is felejtettem, hogy nem vagyok egyedül. Megkérdezte, hogy tetszik a koncert, én pedig összefüggéstelenül dobáltam egymás mögé a szavakat, mert még mindig nem sikerült feldolgoznom az élményt. Nem elég, hogy a bátyám menő autóversenyző, a barátom pedig egy rendezvényszervező iroda egyik legfontosabb embere, mind a ketten olyan dögös és népszerű előadók, hogy a főleg – de nem kizárólag – lányokból álló közönség úgy őrjöng a számaik közben, mintha a nyolcvanas években volnánk egy Beatles koncerten. Most már felfogtam a hangzavart, a sikolyokat, a szerelmem nevét, ami mindenhonnan hullámzott körülöttünk, mint egy háborgó tenger, és persze Nicolasét, ami szintén a fejünk felett lebegett, beborítva minket az egyedülálló sármmal, ami a gitárral a kezében álló fiúból áradt, aki most nem tűnt a testvéremnek.

   Sammy szemlátomást élvezte az arcomra kiülő hitetlenkedést, és újra végigsimított a kézfejemen. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy támogatni akar, vagy csak bíztatni. Egyszerűen érezte, hogy most jól esik egy olyan érzés, amit valóságosnak könyvelhetek el, mert az előttem énekelő, és őrjítően dögös fiúk távolról sem tűntek eviláginak.

   A negyedik szám végén Edward végre fel mert nézni, és szinte azonnal felém pillantott, mintha a szíve megsúgta volna, hol talál. Nem mosolygott, nem próbált tekintetével levenni a lábamról, csak bámult rám, miközben ajkai a szám szövegéhez igazodva formálták a szavakat, de én láttam rajta, hogy elméje már nem a színpadon van, hanem velem. Láttam rajta, milyen nehezére esik, hogy a helyén maradjon, és bár úgy látszott, rutinból képes követni a zenét és dalszöveget, szinte sütött a szeméből a vágy, hogy hozzám rohanjon, és a karjaiba zárjon. Először még azt hittem, hogy egyszerűen zavarban van. Folyamatosan lesütötte a tekintetét, aztán újra rám nézett, mintha más nem is lenne a szórakozóhelyen, aztán rájöttem, hogy valósággal szenved.

   Már azt hittem, nem képes majd végigcsinálni a koncertet, mikor a hatodik szám felcsendülő dallamait felismerve hatalmas dobbanás rázta meg a mellkasomat. Ezt a számot hallottam tőle először, az első közös éjszakánkon, amikor kimerülten énekelt nekem, mert könyörögve kérleltem, mutassa meg a hangját. Azonnal libabőrös lettem, még a fejem búbján is végigáramlott egy borzongató érzés, és szinte megremegtem a kéjtől, amit ez a dal okozott. Pulzált bennem a vágy és a beteljesülés kettőse, és jóformán levegő után kapkodva fogadtam be a hangját, ami most egészen más volt, mint akkor. Egyedül énekelte a számot, és bár a többiek a színpadon maradtak, én nem láttam őket, még a bátyám is eltűnt a szemeim elől, és csakis Edward csodás alakját üdvözölte elmém. Orgánuma betöltötte a teret, szavai lágyan kúsztak be a fülekbe, lehunyt szemei meg-megrezzentek, ahogy beleremegett a fájdalomba. Még emlékeztem a szomorú szöveg lényegére, a lányra, aki képtelen elviselni a kínt, amit az élet helyez a vállára. Edward úgy énekelte, mintha a saját szenvedését osztaná meg velünk, mintha most élné át a borzalmakat, és most keresné kétségbeesetten a helyét a világban. Szinte kézzel fogható volt a magánya, a félelmei és elkeseredése. Megborzongva figyeltem az arcát, és bármibe lefogadtam volna, hogy könnyek csillognak a szeme sarkában.

   Nem vettem észre, hogy Sammy eltűnt mellőlem, sem azt, hogy valaki más ült a helyére. Egyszerre összerándultam, amikor egy meleg, puha kéz érintette meg a karomat. Rémülten nyitottam ki a szememet, és belebámultam a rikító kék szempárba, ami rám szegeződött.

– Helló, Jas! – hallottam a nagyon is ismerős, mély, reszelős, egykor rajongva imádott hangot, ami most rossz érzéseket keltett bennem.

– Henry? Te meg mit keresel itt? – kérdeztem kiábrándultan, megfeledkezve Rileyról és a dalról.

– Beszélhetnénk, Jasmin? – sóhajtotta félig-meddig türelmetlenül.

– De én most… ez egy koncert… és én… az ott a bátyám! – mutattam a dobogó felé. Henry finoman megfogta kinyújtott kezemet, és magához húzta.

– Csak néhány perc az egész. Kérlek, Jas! Átutaztam a fél világot, hogy lássalak. Csak van rám egy perced!

– Hát persze – nyögtem zavartan, bár nem akaródzott felállnom. Végül mégis felemelkedtem, hagytam, hogy Henry kivezessen a teremből. Nem szólaltam meg, csak amikor már az étterem előtti szűk utcában álltunk.

– Hogy kerültél az asztalomhoz? Nem engednek be csak úgy akárkit! – jegyeztem meg kissé háborogva. Henry elmosolyodott, azzal a kihívó, elégedett, ellenállhatatlan mosollyal, amivel mindig is levett a lábamról. Ezért a mosolyért szerettem bele annak idején, és emiatt voltak rémálmaim, mikor szakítottunk.

– Adtam kétszáz dollárt az egyik biztonságisnak, és megmondtam neki, hogy két percig maradok csak. Megígértem, hogy kivághat, és megtarthatja a pénzt, ha nem állok fel az asztalodtól két percen belül.

– Gondolhattam volna! Mindig is így intézted a dolgaidat – jegyeztem meg szinte neheztelően.

– Azelőtt tetszett, hogy bármit elérek – közölte felhúzott szemöldökkel.

– Azelőtt, mielőtt lefeküdtél Marissával. Azelőtt, hogy megcsaltál és megaláztál! Azelőtt, hogy darabokra törted a szívemet! – harsogtam bele a néma éjszakába. Nem érdekelt, ha meghallja valaki.

   Henry elkomolyodott. Bűnbánóan nyúlt a kezem felé, de én lesöpörtem az ujjait.

– Már ezerszer bocsánatot kértem.

– És szerinted ezzel minden el van intézve? – hápogtam felháborodva.

– Ezt nem mondtam. Nézd, Jas, én megértem, hogy még mindig haragszol, és hidd el, ha lehetne, meg nem történtté tenném, de részeg voltam, ami nem mentség, és nem is akarok emögé bújni, csak nem tudom már megváltoztatni. Nem tudok úgy tenni, mintha nem követtem volna el életem legnagyobb hibáját. Nem tudok megmásítani dolgokat, amik már a múlt részét képezik.

– Akkor minek jöttél, ide? Egyáltalán, hogy a fenébe találtál meg?

– Anyád mondta, hogy Greenfieldben vagy, az apádnál. Megadta a címedet, hát odamentem…

   Nem akartam elhinni, hogy anyu azok után, hogy mennyit sírtam Henry miatt, még képes volt utánam küldeni. Fel nem foghattam, miért tette, mikor látta, hogy Edwarddal van közöttünk valami. Persze előtte titkoltuk a kapcsolatunkat, de csak nem vak, hogy ne vette volna észre… Végül is ez egy anya dolga, nem? Hogy olvasson a gyermeke gondolatai között, hogy meglássa azt, ami nyilvánvaló!

– Apád mondta, hogy idejöttél, mert a bátyád itt lép fel a zenekarával. Muszáj volt megtalálnom téged, hogy beszéljünk.

– És nem ért rá holnap, mi? – kérdeztem vádlón. – Ez olyan jellemző rád, Henry! Csak te számítasz, csak te vagy a fontos! Soha az életben nem láttam még fellépni a testvéremet, és neked volt képed kirángatni onnan, hogy mentségeket keress arra, amiről tudod, hogy nem bocsátom meg neked. Olyan rohadtul önző vagy, Henry!

– Nem értesz te semmit! – morogta maga elé kissé sértetten. – Besoroztak, Jas! Azért vagyok itt, mert kivisznek külföldre. Nem beszéltél velem, így nem tudtam elmondani. Már vége a kiképzésnek, most az utolsó eltávon vagyok. Egy hét múlva egy különleges osztaggal Afganisztánba megyek, és nem tudom, hazajövök-e még valaha. De mielőtt itthagyom ezt az országot, muszáj volt tisztáznom a köztünk lévő helyzetet. Szeretlek, Jasmin! Tudom, hogy joggal gyűlölsz, de szemen tudnám köpni magam azért, amit veled tettem. Ez egy háború Jas, ahol a katonák egy része meghal, és én félek úgy odamenni, hogy senki sem vár rám idehaza. Ismered a szüleimet, totál nem érdekli őket, mi van velem. Ha bármi nyűgöm van, a kezembe nyomnak egy csomó lóvét, és ezzel le is tudták a gyerek-szülő viszonyt. Szükségem van rád, Jasmin, mert te vagy az egyetlen ember, akit mindig is érdekelt, mi van velem. Hülye voltam, de ne büntess ezért egész hátralévő életemben. Bármit megteszek, hogy kárpótoljalak azért a napért! Akármit! Azt akarom, hogy odakint az tartsa bennem a lelket, hogy te vársz rám idehaza!

– Henry… Én nem is tudom, mit mondjak…

   Megrémültem. Ez az igazság. Tény, hogy Henry egy seggfej volt, amikor félrelépett, de megbánta. Akkor is látszott rajta, és azóta is tisztában voltam vele. Azzal váltak el egymástól az útjaink, hogy tartunk egy jó hosszú szünetet, és én eldöntöm, hogy akarok-e még valaha tőle bármit is. Mindez nem volt olyan régen, de nekem most iszonyatosan távolinak tűnt. Számára semmi sem változott, de nekem ott van Riley! Mégis, mit vár tőlem? Majd egy év telt el, és most azt kéri, hogy menjek vissza hozzá, és kezdjük előröl?

– Nincs megoldás rá, hogy ne vigyenek oda? – kérdeztem elmorzsolva a szemem sarkában egy könnycseppet. Mégis csak Henry volt az egyetlen igazán tartós kapcsolatom. Soha nem szerettem egyetlen fiút sem úgy, mint őt, legalábbis addig az ominózus napig, amíg rájuk nem nyitottam a fürdőszobában, miközben a zuhany alatt kényeztették egymást, az én méregdrága tusfürdőmmel. Még mindig kirázott a hideg, ahogy felidéztem a pillanatot. De mindez most olyan volt, mintha meg sem történt volna.

   Ha Henryt elviszik, és kint meghal, hogyan fogok tükörbe nézni, ha elküldöm? De hogyan néznék a tükörbe, ha elárulnám Edwardot? Talán hazudhatnék Henrynek! Csak addig, amíg odakint van… Csak a remény kedvéért, hogy legyen, ami tartja benne a lelket, amíg egy idegen világban idegen emberek idegen érdekei miatt harcol idegen katonák ellen, egy számára teljesen érdektelen háborúban.

   Ezt nem tehetem! Ez rosszabb lenne, mintha elhajtanám. Odakint csak arra gondolna, hogy ha visszatér, újra kezdjük, aztán hazatérve az arcába vágnám, hogy bocs, de már akkor is foglalt voltam, amikor te kimentél? Amikor azt mondtam Rileynak, hogy azért nem lehetek vele, mert foglalt vagyok, valószínűleg azt hitte, csak kifogásokat keresek. Valójában azonban magam sem tudtam, hányadán állunk Henryvel. Nem szakítottam vele nyíltan, csak annyit mondtam neki, hogy egy darabig képtelen leszek a szemébe nézni. Henry ennek ellenére nem úgy jött ide, hogy a jussát követeli. Nem úgy tért hozzám vissza, hogy lejárt az időm, és hozzak egy döntést. Henry tőle szokatlan módon félretolta a birtoklási vágyát, és arra kér, kezdjük újra, de úgy beszél, mintha elhagytam volna. Ezúttal tényleg megpróbálja más irányból megközelíteni a dolgokat. Számtalan hibája ellenére Henry mindig is alkalmazkodó típus volt, és értem bizonyára képes volna azokon a dolgokon változtatni, amik szétszakítottak minket.

   Nem találtam a szavakat, és majd megszakadt a szívem a gondolatra, hogy pont egy ilyen helyzetben hagyom cserben. A pokolba volt jegye, és csak annyit kért, ha visszatér – ha egyáltalán ez megtörténik -, legyek itt, és várjak rá.

– Vannak dolgok, amiket még az apám sem tud pénzzel megoldani.

– De hát miért soroztak be? Egyszerűen nem értem – mondtam még mindig a könnyeimmel küszködve.

– Minden férfi katona volt a családban, az apámat leszámítva. Az ükapáim, a dédapáim, a nagyapáim, a nagybátyáim, még az egyik nagynéném is. Az összes unokatesóm és mindkét bátyám. Katonacsalád tagjaként nem meglepő, ha megcsapott a háború szele.

– De te sosem akartál katona lenni! – mutattam rá, mire szomorúan felsóhajtott.

– Megcsalni sem akartalak! De mindez nem számít! Nem fordíthatok hátat a hazámnak, még akkor sem, ha nem értek egyet az egésszel. Ez a kötelességem, harcolnom kell, hogy megvédjem a családom becsületét, amit apám semmibe vett egész életében. Nem félek attól, hogy szembenézzek a sorsommal, de attól igen, hogy egyedül kelljen ezt megtennem.

   Éreztem, hogy a kezei az enyémek után kutatnak. Ujjaink összefonódtak, és ő közelebb húzódott hozzám. Egyfolytában Edward arca lebegett a szemem előtt, de imádott vonásai közé folyamatosan beúszott Herny szétlyuggatott, egyenruhába bújtatott testének látványa.

   Életem legnehezebb döntése előtt álltam.

Edward

   Valahányszor találkozott a tekintetünk, beleborzongtam, átjárt a kellemes, de kínzó bizsergés, ami szinte felemésztette a lelkemet. Mikor énekelni kezdtem a számot, amit korábban a szobámban adtam neki elő, belém mart valami kibírhatatlan fájdalom, amit a tőle való leküzdhetetlennek tűnő távolság tudata okozott. Karnyújtásnyira voltunk egymástól, de mégsem ölelhettem magamhoz, nem súghattam a fülébe, és nem ízlelhettem a csókját.

   Ez a fajta beteges ragaszkodás az elmúlt napokban alakult ki nálam, és magam is értetlenül álltam a jelenség előtt. Rossz előérzet gyötört, napok óta éreztem valami szokatlan, kellemetlen hideget a tarkómon, és folyamatosan ismétlődött füleimben az elhagyatottság és magány ismerős sikolya. Szinte hallottam a fejemben a veszteség gyötrelmet okozó hangját, az üresség kongó harmóniáját, az űr végtelen sustorgását. Ez a megmagyarázhatatlan érzelmi hatás váltotta ki a már engem is idegesítő ragaszkodásomat.

   Megpróbáltam kizárni a fejemből minden negatív gondolatot, és lehunytam a szemem, nehogy elvesszek a tekintetében, és kizökkenjek az egyetlen szóló számomból, amit ma estére beütemeztünk számomra.

   Amúgy sem szerettem egyedül énekelni, de most előre tudtam, hogy gondot okoz majd. Nicolas ragaszkodott hozzá, hogy legalább egyetlen egyedül énekelt dalom legyen, hogy Jasmin kiélvezhesse a hangom nyújtotta élményt. Tisztában voltam azzal, hogy igenis szép hangom van. Nem túl férfias, de tiszta és fülbemászó, olyan, amiért sok férfi énekes a lelkét is eladná. Nicolas mélyebben énekelt, erőteljesebb, markánsabb hangon, és olyan tökéletesen egészítettük ki egymást, hogy sikerünk megkérdőjelezhetetlen volt már a kezdetek kezdetén is.

   Nick szeretett volna országos szinten is ringbe szállni, sőt, arról álmodozott, hogy világhírű lesz a zenekar, de kizárólag ő dédelgette ezt az ábrándot. A többiek nem vágytak arra, hogy életüket a zene töltse ki. Mindenkinek volt egy másik terve, és a zene nem az „A”, hanem a „B” megjelölést kapta, csakúgy, mint nálam. A gitárom volt a kutyám és Nicky utáni legjobb barátom, a hangom a szeretőm, a zongorám pedig a szerelmem, de a zenéért nem adtam volna fel a rendezvényszervezést. Nem, ez így nem igazán pontos. A zenéért bármit feladtam volna – Jasmint, az anyámat, Dantét és Lestátot, illetve a barátaimat leszámítva -, de a népszerűséget ki nem állhattam. Azért léptem fel a zenekarral, mert annak idején, amikor az apám rendszeresen porrá zúzta az önbecsülésemet, szükségem volt valamire, ami bebizonyítja számomra, hogy nem vagyok egy senki, aki csak elszívja a levegőt az értékes emberek elől. Később már elég igazságtalan lett volna tőlem, ha cserbenhagyom a többieket. A zenekar egy olyan pluszt jelentett mindenki számára a csapatból, amiről nem akartak lemondani, mert már szerves részét képezte az életüknek.

   Mikor az utolsó szó is kisiklott a fogaim között, és a szám véget ért, megkockáztattam egy pillantást Jasmin felé. Tudnom kellett, hogy csalódott, vagy elkápráztatott arcot vág. Hallottam, ahogy a tömeg a nevemet ismételgeti, a lányok extázisban kiabáltak, sikítoztak és őrjöngtek, de legnagyobb meglepetésemre Jasminék asztalánál csak Sammyt láttam, aki aggódva nézett körbe a teremben.

   Felemeltem a kezemet Nicolas felé, és jeleztem, hogy tartsunk szünetet. A mozdulatot, ha látta is valaki a közönség soraiból, biztosan nem értette. Egyezményes jelünk volt ez, amit bárki alkalmazhatott a csapatból, ha valamilyen okból fogva nem akart újabb számba kezdeni. Nicky kicsit meglepődött, mert még túl korán volt az első szünethez, de azért a mikrofonhoz lépett, és mosolyogva közölte a hírt a rajongókkal. Igazából nem követte felháborodás a bejelentést, főleg, mert akik álltak, csak a szünet során juthattak frissítőkhöz anélkül, hogy lemaradnának. Bizonyára sokan szomjasak voltak, mert fülledt meleg telepedett a teremre, valószínűleg a túlzsúfoltság és a reflektorok miatt.

– Hol van Jasmin? – hajoltam a fivéréhez, miközben leengedtem a földre a gitáromat, ahogy ő is tette. Mind a ketten a dobnak támasztottuk imádott hangszerünket. Nick megvonta a vállát.

– Azt hiszem, kiment egy sráccal. Nem tudom, ki volt az, sosem láttam még. Leült az asztalához, de csak egy pár pillanatra, aztán távoztak. Talán egy kollégátok… Úgy tűnt, ismerik egymást, úgyhogy a helyedben nem aggódnék.

– Ismerik egymást? Nem hiszem, hogy kollégánk lenne! Miért Jas-zel beszélne, ha egyszer itt van Sam? Nem tetszik ez nekem – csóváltam a fejemet, és zaklatottan elindultam a színpad széle felé.

– Sam a mosdóban volt, mikor bejött a srác – szólt utánam Nicky, bár alig hallottam a hangját, mert még mindig a nevünktől volt hangos a rajongók gyűrűje.

   Nem mehettem oda Sammyhez, mert megtiltották, hogy a koncert során vegyüljünk a vendégekkel. A saját biztonságunk érdekében óvatosnak kellett lennünk. Igaz, hogy nem vagyunk világsztárok, de a koncerteken pont olyan veszélynek vagyunk kitéve, mint az egész világon ismert előadók. Greenfield környékéről sokan verődnek össze minden fellépésünkre, és már előfordult, hogy úgy kellett minket kimenteni a tömegből egy-egy előadás után. Bár országosan senkik voltunk, errefelé épp olyan rajongó táborral rendelkeztünk, mint a híres zenekarok.

   Intettem Sammynek, aki azonnal átvágott az asztalok között, és megállt előttem. Láttam az első sorokban ülők arcán a féltékenységet. Úgy néztek barátomra, mint a véres rongyra, amiért ő beszélhet velem, míg ők kénytelenek távolról szemmel tartani. Nem törődtem velük, és Sammy sem figyelt rájuk.

– Nem láttad Jasmint? – guggoltam le, hogy nagyjából egy vonalba kerüljön az arcunk. Még mindig a dobogón álltam, de a legszélén. Ő nem ment a lépcsőkhöz, csak közel jött.

– Nem tudom, hová lett. Mikor kimentem a mosdóba, még itt volt. Úgy bámult téged, mint egy félistent, gondoltam, bizonyára észre sem veszi, ha lelépek egy percre. Nem akartam megzavarni.

– Talán téged keres – jegyeztem meg aggódva.

– Jah, mert biztos attól fél, hogy ha elengedi a kezem, akkor el fogok veszni – gúnyolódott Sammy, bár inkább csak azért, hogy felnyissa a szemem. Igaza volt, nem láttam értelmét annak, hogy őt keresné. Jas helyében, ha hirtelen nem láttam volna magam mellett Samuelt, az első ötletem az lett volna, hogy kiment könnyíteni magán. Na, meg ott a tény, hogy egy sráccal távozott, aki nem azért ült az asztalához, hogy közölje vele, hogy Sam éppen pisil, és megmutassa az utat a mellékhelyiségig. Jas egyébként sem az illemhelyek felé ment, hanem a kijárathoz, legalábbis Nicolas állítása szerint.

   Ismét éreztem azt a baljós borzongást.

– Nincs nálam a telefonom. Felhívnád? – pillantottam újra batárom felé.
Szomjas voltam, de nem ittam, mint a többiek. Idegesen tördeltem az ujjaimat, mert iszonyatosan féltettem a kedvesemet. A koncert egy pillanatig sem érdekel, amíg elő nem kerül.

   Sammy engedelmesen előhalászta a telefonját, és megcsörgette Jasmint, de hiába.

– Ki van kapcsolva. Gondolom, nem akarta, hogy a koncert közepén megszólaljon. Én lenémítok ilyenkor, de nem vagyunk egyformák.

– Francba! – morogtam magam elé mérgesen, és leugrottam a színpadról. Egy pillanattal később már Sammy mellett álltam, és egyformán tanácstalanul néztünk egymásra. – Ma már másodszor… Minek van telefonja, ha sosem veszi fel? – kérdeztem bosszúsan, miközben Nicolas lépett elénk, és ezúttal ő guggolt le, hogy halljuk egymást.

– Mi a helyzet? Sikerült felhívni?

– Nem veszi fel – csóválta a fejét Samuel. – Akarod, hogy megnézzem odakint? – fordult újra felém. Egy pillanatig elgondolkozva néztem rá, aztán a fejemet ingatva felsóhajtottam.

– Inkább majd én. Mindjárt jövök – szóltam fel Nickynek, aki bólintott, bár láthatóan közel sem volt olyan zaklatott, mint én.

   Végigsiettem a színpad mentén, ügyelve rá, hogy minél távolabb maradjak az asztaloknál ülő vendégektől. Nem tartottam valószínűnek, hogy elállnák az utamat, mégis csak VIP részlegről beszélünk, ahová nem könnyű bejutni, és ahová többet nem engedik be az embert, ha zaklatja a fellépőket, de jobbnak láttam nem kockáztatni.

   Amint kiléptem a szórakozóhely épületéből, és megálltam a Hermelin előtt, megcsapott a csípős levegő. Néhányszor magamba szívtam az éjszaka illatát, és hagytam, hogy átjárja a tüdőmet, aztán elindultam az épület nyugati vége felé. Alig pár lépés után hangokat hallottam, ezért szaporázni kezdtem a lépteimet.

   Alighogy elértem a Hermelin sarkát, megtorpantam. A keresztutcában ott állt Jasmin, de nem volt egyedül. Lélegzetvisszafojtva néztem a derekát átölelő karokat, és öklendezni kezdtem az ajkára tapadt ajkakat látva.

   Elfordultam, és nekitámaszkodtam az épület oldalának, mert hirtelen szédülni kezdtem. Egy utcai lámpa alatt álltak, nem volt annyira sötét, hogy kétségeim lehessenek. Tudtam, minek voltam a szemtanúja. Összeszedtem az erőmet, és újra kinéztem. Még mindig ugyanabban a pózban álltak. Ez nem egy kósza csók, egy hirtelen elcsattant, meggondolatlan valami. Ez egy igazi, szenvedélyes… Képtelen voltam elismételni magamban újra azt a szót.

   Levegő után kapkodva vetettem hátamat a falnak, és erőtlenül csúsztam le a földre. Az nem lehet! Nem történhet meg! Olyan átkozottul boldog voltam vele!

   Most már értettem a napok óta tartó rossz előérzet okát. Hát ennyi volt! Ismeri a fiút, bizonyára egykor összetartoztak, és most újra eljött érte, ő pedig nem engem választott! Felderengett, hogy korábban egyszer azt mondta, hogy nem lehetünk együtt, mert van valakije. Akkor olyan kifogás szagú volt az egész. Mintha csak ezzel akarna magától távol tartani. Ezért nem akart engem! Ez volt az oka annak, hogy mindvégig harcolt ellenem. A rohadt életbe, ezt nem lehet kibírni!

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.5/10 (16 votes cast)
Edward Riley 42. rész, 9.5 out of 10 based on 16 ratings