Lihegve emeltem meg a fenekem, hogy utat engedjek mohó kezeinek. Szemében vadul táncolt a tűz, miközben patakokban folyt az izzadtság a testéről. Már csak alsónadrágot viselt, a többi ruhája szanaszét hevert a bátyám szobájában.
Az ágyon feküdtünk, és Nicky egyik CD-jét hallgattuk, miközben igyekeztünk minden takaróját a padlóra száműzni. Miközben Riley nyelvét hozzáérintette a köldökömhöz, felnevettem, és egy ügyes mozdulattal kiszabadítottam magam a toppomból.
Amint a melltartómban ringó kebleim betöltötték a látóterét, megfeledkezett a hasamról. Először megpuszilgatta őket, aztán az orrát dörgölte hozzájuk, amin újfent felkacagtam. Széles mosollyal nézett rám, szeméből áradt a szeretet és odaadás. Beharapva alsó ajkát félrebiccentette a fejét, egy pillanatig elgondolkozva meredt a melleimre, aztán a tekintetembe fúrta a sajátját.

– Elnevezhetném őket! – tűnődött tettetett komolysággal, és olyan képet vágott, mintha a tulajdon gyermekei nevén töprengene. – Ő lehetne Te quiero* – mutatott a bal cicimre -, ő pedig Te amo* – puszilta meg a jobbat.

– Idővel össze fogod őket téveszteni – mosolyogtam hallva a névválasztást. Elvigyorodott, és újra megcsókolta mind a kettőt.

– Az nem létezik! – csóválta a fejét meggyőződéssel a hangjában. – Ő semmiképpen nem lehetne Te quiero, neki olyan Te amós a fizimiskája.

– Ó, értem már! – kuncogtam, és finoman az álla alá nyúltam, hogy közelebb húzzam a fejét.

Ajkaink egy hosszú percig összeforrtak, miközben éreztem, hogy egyre inkább rám nehezedik a teste, végül már annyira elmerültem a boldogságban, hogy nem is hallottam a zenét, vagy önnön nyögdécselésemet. Az övé azonban tisztán visszhangzott a fejemben. A legédesebb hang, a legkéjesebb élvezet, amit el tudtam képzelni, és elmém semmi mást nem volt hajlandó befogadni.

Riley egy csoda, és minél több időt töltök vele – és persze eperízű ajkai között -, annál inkább bizonyossá válik számomra, hogy egy földre szállt angyal akadt a horgomra. Ha maradunk a pecás hasonlatnál, remélem, egy aranyhal lakozik benne, és teljesíti egy kívánságomat. Ha ebben a pillanatban tennék fel a nagy kérdést, hogy mire vágyom a legjobban, azt mondanám, hogy arra, hogy egy külön dimenzió szippantson minket magába, ahol nincs semmi és senki rajtunk kívül, ahol álló nap lubickolhatunk egymás varázsában, és ahol semmi és senki sem zavarja meg mérhetetlen, pofátlanul tökéletes boldogságunkat.

Máskor megrémített volna ez a fajta katarzisszerű mámor, az eufóriás érzés, ami a közelében egyre többször kerít hatalmába. Amikor az ember tapasztalja a földön túli fantasztikumot – márpedig ő maga volt a mindenség legkülönlegesebb, legegyedibb és legistenibb teremtménye -, önkéntelenül is felmerül a gondolat, hogy mindez túl jó ahhoz, hogy örökké tartson. A boldogság nincs ingyen, ahogy semmi sem. Egy napon meg kell fizetnünk a végeláthatatlan öröm árát, és én tudtam, hogy magas lesz a költsége. Ám, ha a nyelve éppen az enyémmel birkózik, az ujjai kíváncsian köröznek a melleim körül, miközben a térde finoman dörzsöli a lábam közét, igen nehéz filozófiai találgatásokba és elmélkedésekbe bocsátkozni. Momentán annyira ködös volt az agyam, hogy bizonyára a saját nevem felidézése is komoly problémákat vetett volna fel számomra. Az övé érdekes módon egyfolytában ott motoszkált a gondolataim mögött, mintegy beragyogva őket a háttérből, mint egy sajátos sarki fény, vagy egy különbejáratú napocska, ami csak az én egemen hajlandó trónolni.
Amikor éreztem, hogy egyik ujja besiklik a fehérneműm alá, és megérint ott, ahol még egyszer sem azelőtt, megakadt a levegő a torkomban. Úgy feszült ívbe a hátam, mintha szűz volnék, és soha férfi nem fedezte volna fel a tájat, amit most készült bebarangolni. Úgy játszadozott velem odalent, mintha a zongora billentyűit akarná hangra bírni, de helyette engem szólaltatott meg, és az én hangszálaim adták az általa előcsalni kívánt szólamokat.

Tántoríthatatlanul ostromolta az ajkaimat, és szinte már megőrjített folyamatosan mocorgó ujjaival. Éppen önkéntelen sikoltozásom közepette tartottam, amikor hirtelen nem mozdult, hosszú ujjai megmerevedtek, és teste sem rezdült többet. Lihegve nyitottam ki a szememet, és kerestem megváltozott viselkedésének okát. Bénultan meredtem az ajtóban álló, döbbenettől kőszoborrá dermedt bátyámra, aki nagyjából olyan színt öltött, mint egy hóember.

– Hoppá! – nyögtem kényszeredetten, miközben kedvesem nagyon lassan és óvatosan elhúzta a kezét. Nicky elkerekedett szemekkel állt, és láthatóan képtelen volt megszólalni, vagy legalább megmozdítani elnehezült végtagjait.

– Bocs, tesó, de nem mennél ki, legalább amíg a húgod felvesz valamit? – kérdezte Edward, bár ugyanolyan zavarban volt, mint mindannyian. Nicolas sokkosan végignézett rajtam, mint aki fel sem fogja, hol van, és mit lát, aztán szétváltak ajkai, és barátja tekintetébe mélyesztette a sajátját, láthatóan még mindig öntudatlanul.

– Ó, Jézus! – hörögte végül, és hirtelen nagyobbra nyíltak a szemei. – Ó, JÉZUS! – ismételte még fakóbb arccal, és megperdült. A következő pillanatban eltűnt a szemünk elől. Edward csak ezután kászálódott le rólam, és én rájöttem, azért maradt eddig rajtam, hogy testével takarja az enyémet, ugyanis nem volt már a bugyim sehol, legalábbis a látóteremben. Hogy mikor és hogyan szabadított meg tőle, rejtély volt számomra, mert én mindvégig meg voltam győződve róla, hogy magamon viselem.
Riley lehajolt és felvette a földről a hiányolt ruhadarabot, és anélkül nyújtotta felém, hogy lenézett volna az altestemre. Elfordult, megvárta, míg rendbe szedem magam, és valamelyest felöltözöm, aztán rám emelte tekintetét, megcsókolt, és felsóhajtott.
– Két perc múlva gyere csak utánam. Beszélnem kell vele – jegyezte meg tőle szokatlanul határozott, elszánt hangon, aztán felállt, és némán távozott, magával víve a reményt, hogy végre együtt legyünk. Egy újabb kudarc, és a bátyám most szerzett lelki sérülései nem igazán úgy koronázták meg a napot, ahogy terveztem.
Egy darabig néztem az órát, bár azt hittem, megállt, annyira lassan váltott helyzetet a nagymutató. Mivel a másodperceket nem lehetett látni rajta, megőrjített a várakozás, de végül elragadtak a gondolataim, és megfeledkeztem az idő múlásáról.
Régóta vártuk a koncertet, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy eljött a napja. Annyit készültek rá a fiúk, hogy az egészséges izgalom helyét nálam épp úgy az elviselhetetlen lámpaláz vette át, mint náluk. Edward egész nap öntudatlanul járt kelt, szinte fel sem fogta, ha szóltak hozzá. Állandóan kereste a tekintetemet, de pusztán ennyi volt az értékelhető ténykedése. Mivel a kollégáink látták, hogy vele nem mennek túl sokra, inkább Sammyt nyaggatták a kérdéseikkel, aki meg engem nyaggatott, hogy mit tettem csóri Rileyval, ami miatt ennyire kizökkent már megint. Megnyugtattam, hogy csak az esti várva várt fellépés az oka, és végül nem zrikált tovább, sőt, mintha örült volna neki, hogy Edward számára ennyire fontos egy ilyen jelentéktelen dolog is, csak mert kapcsolatba hozható velem.
Az első perctől éreztem, hogy Samuel kedvel engem, de az utóbbi időben mérhetetlenül figyelmes volt, és látszott rajta, milyen boldog attól, hogy Edward rám talált. Ezen a napon még inkább éreztem a felém irányuló szeretetét, bár biztosra vettem, hogy ha nem a főnöke kedvese lennék, közel sem törődne ennyit velem. Persze a személyes szimpátia azonnal megvolt közöttünk, de ez már többről szólt, és szerintem ő is sejtette, hogy rájöttem, mennyire sokat jelentek neki.
Amíg Sammy elrendezett mindent, engem olyan feladatokkal látott el, amik már sokkal komolyabbak voltak a kezdeti dolgaimnál. Hogy kivonjon a Riley-munka-Jasmin képletből, egy fiú mellé osztott be, és elmentünk, hogy beszerezzünk néhány kelléket a két nap múlva rendezendő előadásra, amit már egy hete szerveztünk. Az iroda eddigi legnagyobb megbízása volt ez, ami sok mindent meghatároz a jövőre nézve. Mind tudtuk, mennyire fontos a legjobbat nyújtanunk, mert ha elbukunk, rossz hírünket keltik, és talán csődbe is mehet a vállalkozás. Ám – és itt rejtőzött a lényeg -, ha most tényleg valami különlegeset hozunk ki az egészből, akkor egyszer és mindenkorra bevonulunk a legmenőbb irodák közé, és országos szinten is a lista élére kerülünk. Ez temérdek új megbízást jelentene, lehetőséget, hogy igazán nagy rendezvényekkel foglalkozhassunk. A cég így sem panaszkodhatott, volt munkánk bőven, de azt mindenki belátta, hogy nem mindegy, mennyiért végezzük ugyanazt a feladatkört. A nagy megbízók nyilván többet fizetnek, és jobb reklámot csinálnak nekünk. Greenfield kis közösség, a környező városok megrendeléseivel együtt sem elég meghatározó, bár az irodánk a legtöbb konkurenst már kiszorította a mezőnyből. Azonban, ha már országos szinten működhetnénk, esetleg több kirendeltséget létrehozva, egészen másképp hangzana a cégnek dolgozni. Mindannyiunk érdeke volt, hogy kitűnő referenciát teremtsünk magunknak, hiszen sokkal könnyebb egy általunk felvirágoztatott vállakozás alkalmazottjának lenni, mint bejutni egy már eleve neves irodához. Ez nem csak a tulajdonosok számára különleges lehetőség, nekünk is megváltoztatja az ajánlólevelünket, bármi is történjék. A kérdés az volt, hogy jó, vagy rossz irányba mozdul a mérleg nyelve.
Hogy Edward valamelyest képes legyen a munkájára figyelni, útnak indultam a nagyfülű Greg Hollowitz-cal – aki pösze volt, és olyan szeplős, hogy a apró pöttyök még a fülét is ellepték -, és nyakunkba vettük a várost. Először Rosie esküvői szalonjába mentünk, de nem menyegzőre való dolgokért.
A jótékonysági vacsora egy ismert emberek előadásaival tuningolt esti rendezvény lesz, amin beteg gyermekek számára gyűjtenek adományokat, és amin az összes szomszédos település és város tehetős rétege tiszteletét teszi majd. Ilyen kaliberű estélyt még sosem rendeztek errefelé, így ezért is fontos, hogy ez olyan jól sikerüljön, hogy hagyománnyá válhasson a következő évek során.
A rendezvényt megrendelő alapítvány tulajdonosai úgy vélik, hogy időszerű végre a környék tehetős lakosságának is kivenni a zsebéből a sok felesleges zöldhasút, amit ők úgysem tudnának elkölteni. Nos, ebben egyet értettem velük. Tényleg itt volt már az ideje! Magam részéről sosem kedveltem a multimilliomosokat, de ellenszenvem csak azoknak szólt, akik Dagobert bácsi módjára ültek a vagyonukon, minden centet a fogukhoz verve, ahelyett, hogy megosztották volna a mérhetetlen gazdagságukat más, kevésbé szerencsés embertársaikkal.
Greggel még sosem dolgoztam együtt, bár sokszor voltunk egy műszakban. Ő rendszerint kijárós volt, terepen tevékenykedett, beszerezte a szükséges dolgokat, és mindenféle szállításokat intézett, amikhez nekem eddig semmi közöm sem lehetett. Most, hogy végre lehetőségem nyílt vele megismerkedni, nagyon hálás voltam Sammynek. Hollowitz csodálatos fiú volt, akit méltánytalanul nem vettek tudomásul a lányok előnytelen külseje miatt. A humora azonnal levett a lábamról, imádtam csiszolatlan poénjait, mindig mosolyra húzódó száját, és lapát füleit, amit még mozgatni is tudott. A nap folyamán főleg ezzel szórakoztatott, mert valahányszor mondott egy poént, megmozgatta a füleit, amiről a Hófehérke Kuka nevű törpéje jutott eszembe. Megállás nélkül nevettem, és észre sem vettem, mennyi mindent árultam el magamról, miközben fel-alá furikáztunk.
Délután értünk vissza a céges épülethez. Riley már tűkön ült, és borzasztóan dühös volt Samuelre, amiért kiszakított a látóteréből. Amint kiszálltam a kocsiból, szinte fellökte szegény Gregoryt, és úgy kapott az ölébe, mintha megmenteni készülne. Mogorva pillantást vetett a szeplős fiúra, aki értetlenül nézett rá, majd rám emelte aggódó, izzó tekintetét, és fejét a vállamra hajtotta.
– Úgy hiányoztál – dorombolta a fülembe, és máris enyhült a feszültség a testtartásában. – Csodálatosan nézel ki. Gyönyörű vagy, és én mindennél jobban szeretlek – suttogta, majd elhelyezett néhány puszit a fülcimpámon.
– Valami baj van, kicsim? – kérdeztem meglepetten. Amikor találkozott a tekintetünk, értetlenül nézett rám.
– Csak nem tudtam, merre vagy. Nem vetted fel a telefonodat, és ez a lüke sem! – mordult Greg felé lövellve egy számon kérő pillantást.
Hollowitz elővette a mobilját, és bánatosan felsóhajtott. – Lemerült – jegyezte meg mintegy mentegetőzésképpen, és gyorsan eliszkolt, úgy téve, mintha a töltőért menne. Nyilván érezte, hogy nincs jó passzban a főnök, jobb nem maradni a közelében. Sammy elnézően mosolygott, miközben kedvesem rám pillantott, és felhúzta a szemöldökét. Először nem értettem, mit akar, aztán rájöttem, hogy ez egy kérdés arról, miért nem vettem fel a telefonomat, mikor keresett. Keresni kezdtem a zsebeimben, de nem találtam. Már éppen szóra nyílt a szám, hogy közöljem, bizonyára elhagytam, mikor a homlokomhoz csaptam, és bűnbánóan elmosolyodtam.
– Az öltözőben hagytam reggel! Úgy sajnálom!

Samuel az égre emelte tekintetét, Riley megkönnyebbült kicsit, hogy nem arról van szó, hogy nem kívántam vele szóba állni. Elkísért az öltözőbe, szinte szigorúan várva, hogy magamhoz vegyem a készüléket, amin keresztül bármikor meggyőződhet arról, hogy még nem darabolt fel egyetlen sorozatgyilkos sem. Amikor beléptem a nem fogadott hívásokhoz, tátva maradt a szám.

– Négy órát voltam el – villantottam felé egy mosolyt. Zavartan nézett rám, nem értette, miért mondom ezt.

– Negyvenkétszer hívtál! – nyújtottam felé a telefont.

– Hmm… Az csak óránként tíz… többnek gondoltam – vont vállat, aztán kicsit szégyellősen felemelte a tekintetét, hogy megnézze, mennyire akasztott ki a túlaggódása.

– Csak dolgoztunk, Edward! Nem a kísértethegyen jártam, csak Greenfieldben! Miért voltál ennyire ideges?

Nem szólt semmit, csak lerogyott az egyik padra, lábát átvetette felette, hogy lovagló ülésben helyezkedhessen el rajta. Kinyújtotta a kezét, és gyengéden lehúzott magához. Először megcsókolt, aztán félszegen odabújt hozzám, fejét a kulcscsontomra hajtva.

– Utálom, ha nem látlak! Tudom, hogy beteges, és biztosan elmúlik majd… idővel – tette hozzá jelezve, hogy nem úgy gondolja, hogy két napon belül -, de most… Sajnálom, tudom, hogy ostobán viselkedem. Ne haragudj! Úgy festhetek, mint egy féltékeny őrült, pedig nem az volt a bajom, hogy Hollal vagy, csak hogy nem tudom, merre jársz. Vagyis, persze, nem kell elszámolnod minden perceddel, és én tudom, hogy…
Befejezte volna, ha nem ragadom meg a fejét, és tapasztom be a száját egy hosszú, szenvedélyes csókkal. Azonnal átkarolt, szorosan ölelt magához, és reszketve préselte hozzám a mellkasát.

– Bocsáss meg! Olyan vagyok, mint egy nagy gyerek – mentegetőzött, mikor levegőhöz jutott.

– Szeretem a gyerekeket – viccelődtem, mire bátortalanul elmosolyodott.

– Megpróbálok leszokni erről! Igazán!

– Majd szólok, ha már az agyamra mész – ígértem incselkedően megrebbentve a pilláimat. Olyan fájdalmas sóhajt hallatott, mintha egy kést forgattam volna meg a szívében. Elöntötte a pír az arcát, és én tudtam, milyen hatással vagyok rá. Kamasz módjára reagált minden apró kedvességemre, és ugyanúgy szégyellte természetes reakcióit, mint egy éretlen kiskölyök. Hogyan érthette volna meg, hogy mennyit jelent nekem, hogy a puszta szavaimmal is képes vagyok őt bármikor harcra kész állapotba hozni.

Beletúrtam sűrű hajába, aztán nyomtam egy puszit az orrára.

– Megvettünk mindent, ami kell. Egyedül a szalvétákkal volt némi kavarodás. Legyártották a rendelt emblémával, de a szöveget rosszul írták rá. Az alapítvány nevében felcseréltek két betűt. Azt mondták, még három nap, én meg tisztáztam velük, hogy három nap múlva már nem lesz szükségünk rá. Most egy másik nyomdával készíttetik el, akik vállalták utolsó pillanatban is a felkérést. Az emiatt keletkező többlet kiadást a hibázó nyomda veszi magára, köszönhetően annak, hogy kilátásba helyeztem egy esetleges pert a szerződés megszegése miatt. Megbeszéltem velük, hogy nem kérünk brutális kártérítést, ha időben leszállítják a szalvétákat ahhoz, hogy még a rendezvény kezdete előtt tudjuk őket kirakni az asztalokra.
Elmélázva hallgatott, nagyokat sóhajtozva közben, végül közelebb húzott magához.

– Olyan ügyesen intézted ezt – jegyezte meg elismerősen, ugyanakkor szinte csodálattal a hangjában. – Alábecsültünk téged Sammyvel, mert elhitetted velem, hogy semmihez sem értesz, ami a hasznunkra lehetne. Ha ennyire jól megy neked a tárgyalás, máskor is vannak problémás ügyeink, amiket rád bízhatunk. Persze, csak ha van kedved az ilyesmihez.

Meglepetten néztem rá. Nem akármilyen ajánlat volt ez, és ezzel én is tisztában voltam. Előléptetés, ha nem is feltétlenül anyagi vonzatú, de mindenképpen óriási lépés, amit nem azzal vívtam ki, hogy a szerelme vagyok, hanem a talpraesettségemmel – itt megjegyeztem magamnak, milyen klassz, hogy van nekem olyan. Lelkesen jutalmaztam meg eme remek ajánlatot egy hosszú és gonoszan heves csókkal, aztán kivettem a zacskóba készített ruhámat a szekrényből, és a vállam fölött visszapillantottam a most már reménytelenül felizgatott fiúra.

– Lezuhanyozok, mielőtt indulunk a koncertre!

Mielőtt beléptem volna a női zuhanyzóba, még hallottam az elkínzott sóhaját, és azt, hogy kimerülten borul a padra. Gyalázatos volt a káröröm, amit éreztem, de valahogy nehezemre esett szégyenkeznem miatta. Hiába, én is nőből vagyok, és melyik lány ne élvezné, hogy megőrjíti a pasiját…

* Mindkét kifejezés spanyolul azt jelenti, szeretlek.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.9/10 (10 votes cast)
Edward Riley 41. rész, 9.9 out of 10 based on 10 ratings