Gyorsan teltek a napok, és a heteket is villámsebességgel hagytuk magunk mögött. Egyik rendezvény jött a másik után, és arra sem volt időnk, hogy lélegzetet vegyünk. Nappal megállás nélkül dolgoztunk, esténként összebújva néztük a tévét, vagy a legújabb hobbinknak hódoltunk, amit Riley talált ki. Miközben én bevackoltam magamat az ölébe, ő kezébe vette valamelyik verses kötetet, amit apa polcán találtunk, és felolvasott nekem. Mit felolvasott, egyenesen elszavalta a gyönyörű verseket, én pedig azon tűnődtem, milyen büszkék lennének a költők saját műveikre, ha az ő szájából hallanák.

   Riley bebizonyította nekem, hogy édes ajkai nem csak arra jók, hogy befogadják a nyelvemet, és kényeztessék a nyakamat és a fülemet. Amikor ezt neki is megmondtam, kacarászva vörösödött el, végül próbált meggyőzni róla, hogy mégiscsak a csókolózás és a testem puszilgatása a fő célja annak, hogy Isten megteremtette csodás ajkait.

   Olyan jól éreztem magam vele, hogy lassan abban is kételkedtem, hogy valóságos ez az egész. Kezdett meseszerűvé válni az életem, aminek minden percét vele töltöttem, leszámítva az éjszakákat, amikor ki volt tiltva a szobámból apa miatt.

   Nem csak ezért nem jutottunk el még addig, hogy beteljesítsük szerelmünket. Habár napról-napra nőtt bennünk a vágy – igazából csak bennem, mert az övét már nem lehetett volna fokozni -, ellenálltunk neki, remélve, hogy ez még édesebbé teszi majd a percet, amikor engedünk a kísértésnek.

   Az, hogy még sosem voltam vele együtt úgy, meglepő volt számomra. Felidéztem a legutolsó kapcsolatomat, amiben boldog voltam, amíg kedvesem félre nem lépett, és össze nem törte a szívemet. Nem állítom, hogy szexmániás lennék, de még jól emlékeztem rá, hányszor bújtam hozzá dorombolva, remélve, hogy érti a célzást.
 

   Rileyval minden más volt. Hiába éreztem úgy, hogy megőrülök érte, hiába kívántam mindennél jobban, az önfegyelme, és folyamatos kitérése a dolog elől eltérített a szándékaimtól. Szerettem volna elmélyíteni végre a kapcsolatunkat, de ugyanakkor valóban megédesítette a várakozás a jövendőbeli frenetikus élmény ígéretét. Tudtam, hogy vele csak jó lehet a szeretkezés, és hittem, hogy amint rászánja magát, mind a ketten monumentális élvezetben lubickolunk majd.

   Most is az ágyon feküdtem. A tévé szólt a háttérben, de egyikünk sem foglalkozott vele. Edward mögöttem ült, térdeivel közrefogva a testem, és a hajammal játszadozott. Egyenként fonta be tincseimet, közben újra és újra megszagolta, mélyen beszívta illatát, majd elégedetten felsóhajtott, olykor fel is nyögött.

   Biztos voltam benne, hogy a vágy már sátort vert szívében, és hosszútávra beköltözött, várva, remélve, hogy táptalajául szolgál majd a kéj, amit a velem töltött idő hordozott magával. Valószínűleg ezért hajolt a nyakamhoz, ezért érintette ajkát a tarkómhoz, ezért kezdett zihálni, mikor ágyéka a hátamnak feszült.

   Tudtam, hogy mint mindig, most is igyekszik parancsolni önmagának, küzd a leküzdhetetlennel, és próbál jól viselkedni. Elmosolyodtam, mikor elképzeltem, milyen arcot vág mögöttem. Szinte hallottam a szívverését – sőt, kalapálását, dübörgését -, ami bizonyára egy száz szerelvényes vonat hangját is felülmúlta volna.
 

   Észrevettem, hogy már nem a hajammal van elfoglalva. Egyik keze a vállamat simogatta, a másik elindult a karomon lefelé, majd gyengéden megszorított. Közelebb húzódott hozzám, bár már szinte eggyé váltunk, valósággal az enyémhez préselte testét, és légzése zihálássá erősödött. Újabb mosoly szaladt az arcomra. Imádtam, hogy ilyen hatással vagyok rá.

   Hamarosan már teljesen az ölébe borított. Alulról láttam karakteres arcát, szemügyre vettem minden vonását, minden apró részletét, és elégedetten sóhajtottam fel, amikor meggyőztem magamat arról, hogy tényleg nem álmodom. Ez a csodaszép, édes, imádnivaló srác tényleg az enyém, nem egy plázacicáé, sem egy szőke manökené. Hogyan lehetséges ezt?

   Bár örültem volna valami válasznak, egy sugallatnak, ami megmagyarázza ezt a képtelenséget, nemsokára már nem állt módomban értelmes gondolatokat kreálni elmémben, mert a színtiszta öröm kisöpört minden mást az agyamból. Ahogy ujjai végigjártak a pólóm alatt, apró köröket rajzolva a hasamra és a melleim közé, valahogy lehetetlennek tűnt elmélkedni.

   Soha nem éreztem még olyat, ami ezután következett. A mellkasomból indult az a különös, szorító, mégis kellemes érzés, ami kissé görcsösnek tűnt. Végighaladt a vállam és hasam felé, a gyomromat összehúzódásra késztetve, majd remegő végtagjaimban cikázott, behajlítva minden ujjamat.

  Zihálva emeltem fel a fejem, miközben egy gyors, de gyengéd mozdulattal kigördült alólam, és fölöttem termett. Igéző tekintete az enyémbe fonódott, és én értetlenül engedtem útjára egy számomra is idegen hangot, ami leginkább egy csapdába esett róka vonyítására emlékeztetett. Elmosolyodott, én pedig szinte fulladozva meredtem közeledő ajkaira.

   Miközben hozzám tapadt édes szája, és teste kitartóan feszült az enyémhez, ziláltan igyekeztem magyarázatot találni a verítékcseppekre, amik egy pillanat alatt borították be a homlokomat. Még mindig fulladozva kerestem oxigént a fogai közti résben, miközben éreztem a fenekemre simuló ujjakat.

   Kissé felemelte altestemet, és az ölébe vont. A lábam között megéreztem vágyának pulzáló keménységét, és végre rájöttem, mitől lettem olyan rosszul. A hidegrázás, izzadás és fuldoklás az ismeretlen kéj hullámaitól ragadott magával. Bár régen elveszítettem ártatlanságomat, egészen eddig a percig nem is sejtettem, mit jelent kívánni valakit.

   Telhetetlenül habzsoltam az ajkait, átfonva lábaimmal a derekát. Mellem a mellkasának feszült, két karom úgy ölelte a nyakát, mintha ki akarnák tépni a karjaim közül. Most már végre felfogtam, mit érez szegény, valahányszor túl közel kerül hozzám. Szinte elkínzottan igyekeztem közelebb vonni magamhoz, de ez már lehetetlen volt. Ugyanolyan mohón ölelt, ahogy én szorítottam, és bármilyen szégyenletes is, testem intenzíven reagált közelségére.

– Istenem! – nyögdécseltem szédülten a rám törő boldogság-löketektől. Hogy lehet az, hogy eddig sosem tapasztaltam még ezt az őrjítő tébolyt?

   Nem szólt semmit, mert nem értek rá rózsaszín ajkai, amik éppen a kulcscsontomon időztek, majd alig hallható cuppogásokkal a melleim felé kalandoztak. Kacagás tört elő belőlem, de valójában nem volt kedvem nevetni. Nem élveztem az elviselhetetlen fájdalmat, amit a vágyakozás szült a testemben, ami hevesen tiltakozott a magány ellen.

   Követelőzve nyomtam ágyékom az övéhez, és hagytam, hogy megtámassza a hátamat, majd ledöntsön az ágyra. Tudtam, hogy keze az övénél matat, és azzal is tisztában voltam, hogy ez mit jelent.

   Meg fog történni! – szikrázott a szemeim előtt a felismerés, és nem voltam benne biztos, hogy mit kéne most éreznem. Egyfelől majd szétvetett a lelkesedés, másfelől félelem lappangott a szívem mélyén.

   Elég nagylány voltam már ahhoz, hogy ne aggódjak amiatt, hogy csalódást fogok-e okozni egy olyan férfinak, aki számára rajtam kívül talán egyetlen nő sem létezik ezen a bolygón. Az sem jutott eszembe, hogy ő ne teljesítené be legmerészebb álmaimat is. Nem volt kétségem afelől, hogy amint belém hatol, testem úgy fogadja majd, mintha mindig is rá éhezett volna.

   Attól féltem, hogy hiába olvadunk eggyé, hiába forr össze az ajkunk, és talál egymásra a testünk, képtelen leszek csillapítani a vágyat, ami olthatatlan tűzként gyúlt a lelkemben.

   Csak most, ilyen ostoba körülmények között ébredtem rá arra, mit jelent valójában a lelki társ. Mit jelent tartozni valakihez, és igazán szeretni, szívből, sőt, egyenesen lélekből. Csak most értettem meg, hogy nem a barátom, nem a pasim, nem a kedvesem a férfi, aki ölel, hanem a másik felem, a lelkem hiányzó darabja, én magam egy másik testben rekedve.

   Lerúgta magáról a nadrágot, és én erőszakosan markoltam a vállába. Nyögött egyet, bár talán ő maga sem tudta volna eldönteni, hogy a kíntól vagy a kéjtől teszi, de nem is töprengett ezen. Egy szempillantás alatt levarázsolta rólam a nadrágot, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.

   Ajkai végigsiklottak az enyhén átlátszó anyagon. Nyelve finoman végigszántotta a hasam vonalát, majd fogai közé fogta az alsóneműmet. Őrjítő lassúsággal kezdte lefejteni rólam.

– Jasmin! Ébresztő! Öltözz, dolgunk van!

   Fájdalmas nyögéssel rándultam össze. Riley lehunyta a szemét, és nagyokat slukkolt a levegőből. Igyekezett összeszedni magát, miközben hagyta, hogy az anyag kicsússzon hófehér fogsora szorításából.

– Nem ér rá, apa? – nyüszítettem, remélve, hogy nem ordít a hangomról, hogy éppen határán ingadozom a beteljesülés és kiábrándultság kettősének.

– Át kell jelentkezned! Millió helyre kell mennünk – kiabálta a folyosóról. Riley próbált minél halkabban lélegezni, bár elég hangosan zihált, akárcsak én. Olyan érzés volt lemondani a ránk váró élményről, mintha egy sivatagban egy hete szomjazó ember szájából húznák ki a kulacsot, mielőtt a nyelve hegye a vizet érintené.

– Nem ér rá holnap? – kérdeztem remegő, szinte sírós hangon. Edward reménykedve nézett rám.

– Tudod jól, hogy holnap dolgozom. Mára vettem ki szabadnapot. Megbeszéltük! Jól vagy, életem? Talán rosszul érzed magad? Akarod, hogy hozzak valami orvosságot?

– Ne! – kiáltottam hirtelen rémületemben. Csak az kéne, hogy benyisson, és meglássa a lábam között vergődő fiút, aki éppen letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, amit bizonyára a kielégülés utáni utolsó reménysugarának kihunyó fénye csalt szemébe. – Kell… egy… kis idő – nyögdécseltem.

– Addig felkeltem az átkozott kölyköt – jegyezte meg, és szinte azonnal távolodni kezdett az ajtótól. Felugrottam, lerúgva szegény Rileyt az ágyról, és az ajtóhoz csörtettem. Valósággal feltéptem, és jóformán nekizuhantam a korlátnak, ahogy kivetettem magam a folyosóra.

– Már elment! Korán kelt! Tudod, a sok meló – hadartam kétségbeesetten, próbálva némi lazaságot sugározni, bár valószínűleg szimplán idiótának tűntem. Azonban nem volt kérdés, hogy ha apa benyit Edward szobájába, és nem találja ott, gyanakodni kezd. Bár az éjszakát külön töltöttük, hajnalban beosont hozzám, és apa erről semmiképpen sem szerezhetett tudomást.

   Amint kinyögtem a hazugságot, már megbántam. Mondhattam volna azt is, hogy tovább alszik, mert később megy. Apa nem zavarta volna meg. A szégyentől kipirulva markoltam meg a korlátot, és csak ekkor jöttem rá, hogy apa döbbent tekintettel méreget.  

– Jól vagy, Tökmag?

   Végignéztem magamon, és még jobban elvörösödtem. A bugyim épp hogy eltakarta előle azt, amit nem szabadott látnia, az apró, vékony kis trikó nem sokat fedett a hasamból, és a mellem is épp hogy nem fordult ki alóla.

– Ó, Jézus! – kaptam a kezem magam elé, mint egy szégyenlős szűzlány. Apa felhúzta a szemöldökét.

– Nem hiszem, hogy látnék bármi olyat, ami meglephetne – mosolyodott el, de azért udvariasan elfordult.

– Csak rosszul aludtam – bonyolódtam bele még jobban a hazugságokba, miközben megigazgattam a trikómat. – Kicsit szét vagyok esve.

– Milyen finoman fogalmaztál – nevetett fel, miközben megfordult. Közelebb lépett hozzám, és két keze közé fogta az arcomat. – Ugye elmondanád, ha valami baj lenne?

– Ööö… hát persze, apu! – bólintottam zavartan. Nyomott egy puszit a homlokomra, aztán megsimogatta a fejem, ahogy gyerekkoromban tette.

– Siess, Pindur, mert délután Marry-Annért kell mennem. Estére színházjegyünk van, és előtte még elviszem vacsorázni.

– Az… igazán romantikus… apu… Te tényleg olyan… izé… úriember vagy – kerestem a szavakat lányos zavaromban.

– Ajánlom a kis mitugrásznak, hogy legalább ennyire figyelmes legyen veled – jegyezte meg kicsit gonoszkodóan, de azért még egy puszit helyezett az előző mellé kipirult orcámra. – Csinálok neked sonkás szendvicset. Vettem hozzá abból az öntetből, amit kiskorodban annyira szerettél. Igaz, akkor anyád csinálta, de szerintem jobban jársz a boltival, mint azzal, amit én tudnék összedobni neked.

   Hálásan néztem rá, majd bólintottam, végül gyorsan a kilincs felé nyúltam, miközben hátat fordított nekem. Amikor beléptem a szobába, Edwardot a földön találtam. Még mindig ott ült, és elkeseredetten nézett maga elé.

– Hadd találjam ki! Randim van a csuklómmal!

   Felnevettem, bár kínomban. Gyorsan odatérdeltem elé, és szánakozva átöleltem. Bár igen nyersen fogalmazott, ami más körülmények között nem illett volna hozzá, az ártatlan kifejezés az arcán inkább kedvessé és mulatságossá tette szavait, mintsem közönségessé.

– Úgy sajnálom, Riley!

– Még mindig jobb, mintha két perc múlva rúgsz le magadról! – Incselkedő volt a hangja, nem neheztelő, de le sem tagadhatta volna, mennyire szenved. Egyetlen pillanatnyi gondolkozás után lehajoltam, és egyenesen a férfiasságához intéztem a szavaimat:

– Na, ide figyelj, te kisfickó! Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod! Nemsokára bezárlak a kínzó szenvedély börtönébe, és örökké ott fogsz vonaglani a kéjes gyönyörtől.

   Edward vigyorogva nézett rám, mikor felpillantottam. Kezemmel végigsimítottam duzzadó alsónadrágján, és bűnbánóan elfintorodtam.

– Édes vagy – jegyezte meg még mindig akadozó lélegzettel.

– Felénk azt, aki egy pénisszel diskurál, idiótának nevezik. Örülök, hogy felétek más szokások járnak – mosolyogtam rá kissé idegesen.

– Szeretlek, Jasmin Anderson! – sóhajtotta őszinte hangon, miközben az arcomat fürkészte elégedett tekintete.

– Ezt bizonygasd majd a kisfickónak, miközben a zuhany alatt a nyakát tekergeted! – sóhajtottam, majd nyomtam egy puszit az ajkaira. – Hivatalosan nem vagy már itthon, szóval várd meg, míg küldök egy sms-t. Addig a zuhanyt se használd, lehallatszik – álltam fel, hogy gyorsan átöltözzek.

– Azt akarod mondani, hogy itt kell ücsörögnöm a földön a szerencsétlen kisfickóval, amíg el nem mentek? – kérdezte kétségbeesetten.

– Az ágyra is felülhettek – jegyeztem meg mosolyogva, miközben belebújtam a farmeromba.

– Mi a fenét csináljunk, amíg elmentek? – kérdezte elkínzott arccal.

– Dumáljatok – igazgattam meg a felsőmet, majd még egyszer lehajoltam, hogy megpusziljam. Edward vádlón nézett rám.

– Ha ezután sztrájkolni fog, magadra vess! – motyogta félkomolyan.

– Majd kárpótlom egy sztriptízzel. Persze tánc nélkül, nehogy cirkusz legyen az erotikus vonaglásból.

   A szemei a szájával együtt mosolyodtak el, miközben vágyakozón követett tekintetével az ajtóig.

– Mikor látlak?

– Majd hívlak! – ígértem, és magára hagytam a méltatlankodó kisfickóval a lába között.

   Gyorsan reggeliztem, hogy mielőbb elvonszoljam aput otthonról. Mikor már a kocsiban ültünk, útban az önkormányzat felé, ahol az átjelentkezésemet terveztük elintézni – tekintve, hogy úgy tűnt, tovább maradok néhány napnál -, írtam egy üzenetet kedvesemnek, hogy már használhatja a zuhanyzót.

   Nicky, bár általában későn ment dolgozni, most dupla műszakot vállalt, hogy pénteken ne kelljen melóznia. Meghívták őket vendégfellépőnek a város egyik jónevű szórakozóhelyére, és nagyon izgatottak voltak. Nicolas napok óta csak erről beszélt. Alig várta, hogy lássam őket élőben énekelni. Ez a gondolat Edwardot sem hagyta nyugodni. Egész nap aggodalmaskodott, hogy biztosan elmegy majd a hangja péntek reggel az idegességtől, vagy egyszerűen túlságosan feszült lesz, és hamisan fog énekelni. Nem tudtam meggyőzni arról, hogy nem lesz semmi baj. Végül is már hallottam őt… Nem értettem, minek ekkora feneket keríteni a dolognak. Azt mondták, azért ennyire stresszesek, mert egy koncert egészen más, mint egy grillparti, vagy egy otthon elénekelt dal, bármilyen szép legyen is.

   Nem láttam értelmét vitatkozni velük. Valójában hízelgő volt, hogy ennyire sokat számít nekik az, hogy lenyűgözzenek. Másrészről picit én is ideges voltam, elvégre még sosem találkoztam a zenekar másik három tagjával. Vajon milyenek lesznek? Kedvelni fognak? Mit szólnak majd hozzám és Rileyhoz azok után, hogy a szüleink nemsokára összeházasodnak? Megannyi kérdés tobzódott az agyamban, de mint általában, válaszok most sem követték őket.

   Délután felhívtam Edwardot, hogy elmondjam neki, apa fél hatra visz haza. Közölte, hogy azonnal indul ő is, hogy lehetőleg még előttünk odaérjen. Nem szándékozott egyetlen percet sem nélkülem tölteni, ha volt lehetősége rá, hogy velem legyen.

   Riley nem tudhatta, mennyire imponál nekem az örökös lelkesedése, a szűnni nem akaró rajongása és az állandó örömködése. Olyan volt, mint egy ártatlan kisgyermek, aki egy koszos árvaház után hirtelen csodaországban találja magát. Nem akarta elhinni, hogy együtt vagyunk, ezért naponta többször is meg kellett róla győznöm, hogy tényleg nem alszik, és még mindig életben van, a Mennyországra sajnos még várnia kell.

   Miután kinyomtam a telefont, még mindig átszellemülten fordultam az út felé, miközben apa tovább folyatta a benzint a dzsipbe. Egyfolytában azon járt az eszem, mi történne, ha ezek után kéne elveszítenem Rileyt. Mi lenne, ha egy nap arra ébrednék, hogy üres az ágyam, és ő nincs sehol?

   Ahogy elképzeltem, hogy elhagy, és szó nélkül lelép, a szívem olyan erővel sajdult belé, hogy megszédültem. Nekitámaszkodtam a kocsi oldalának, és nagyokat lélegeztem, próbálva elűzni a negatív energiákat.

   Hogyan feltételezhetek olyat, hogy elhagyna valaha is? Nincs még egy nő ezen a nyomorult világon, akit ennyire szeretnének. Nincs senki, akit ilyen rajongással csodálna egy ennyire önzetlen és kedves férfi. Szerencsés vagyok, és egyben szánalmas is, amiért nem merem elfogadni azt a csodát, amiben Isten részesített.

   Eltöprengtem azon, miért nem vettem észre már az elején azt, ami nyilvánvaló: minket egymásnak teremtett az ég! Végiggondoltam minden tulajdonságát, és rájöttem, hogy valójában nincs semmi, de semmi, amit ne szeretnék benne. Még az olykor kéretlenül előmerészkedő könnyeit is imádtam.

– Már csak egy óra – motyogtam magam elé, miközben megfordultam, és beszálltam a kocsiba. Apa rendezte a számlát, és beült mellém. Az ölembe dobott egy doboz bonbont, aztán becsatolta magát, és indított.

– Ezt miért kapom? – kérdeztem értetlenül.

– Mert szeretlek, kicsim – mosolygott rám.

   Nem tudtam eldönteni, hirtelen minek örüljek jobban. Annak, hogy az apám megőrül értem, és lesi minden kívánságomat, vagy annak, hogy a szerelmem a föld legragaszkodóbb és legédesebb fiúja.

   Elhatároztam, hogy amíg döntök, magamba tömök egy kis csokit.

   Még akkor is az édességet majszoltam, amikor kiszálltam az autóból. Apa nem tartott velem, csak küldött felém egy puszit, majd tovább hajtott. Találkozója volt a leendő mostohámmal.

   Edward egy szempillantás alatt kirontott az ajtón, és amint elért hosszú karjaival, felkapott a földről, és olyan hévvel ölelt, mintha egy éve nem találkoztunk volna.

– Úgy hiányoztál! Azt hittem, megbolondulok. Olyan jó, hogy itt vagy – csókolt mindenhol, ahol ért. Dante körülöttünk sündörgött, amíg még mindig az ölében tartva elindult velem a ház felé. – Ma agyon foglak kényeztetni. Csak ketten vagyunk! Nicky dolgozik, a szüleink randevúznak, nincs senki, aki megzavarhatna minket.

   Éreztem a hangján a mérhetetlen izgalmat. Amikor letett a földre felé nyújtottam a bonbont.

– Kérsz?

– Hát ez? Honnan van? – csodálkozott, miközben kinyitotta.

– Apa vette nekem a benzinkútnál – vontam vállat.

– Azt hittem, te nem eszel csokit – húzta fel a szemöldökét utalva egy korábbi beszélgetésünkre.

– Nos, ma már hoztam éppen elég áldozatot. És mégiscsak az apám vette. Nem sérthetem meg – jegyeztem meg félig komolyan. Valójában egyáltalán nem bántam ezt a fajta kényeztetést, habár máskor tényleg nem ettem édességeket.

– Aham… És ezt mind nekem hagytad, vagy meg kell osztanom Nickyvel? – kérdezte az egy szem csokis golyót bámulva.

– Sajnálom… Olyan finom volt – grimaszoltam bűnbánóan, mire kuncogva bekapta az édességet, és gyorsan szájon csókolt. – Igazán szép tőled, hogy hagytál nekem – vigyorgott barna fogakkal.

– El sem tudod képzelni, milyen szexis vagy csokoládétól maszatos fogsorral – nevettem fel. Ahelyett, hogy nyelvével eltüntette volna a bűnjeleket, szándékosan széles vigyorra húzta a száját. Megborzongtam, de azért gyorsan megkóstoltam az alsóajkát, hogy ellenőrizzem, nem romlott-e meg útközben a csokoládé.

– Hmm…

– Mi az? – nézett rám értetlenül, miközben karja már a derekamat ölelte.

– Legközelebb te eszed a csokit, én meg ízlelgetem az ajkadat. Rajtad valahogy finomabb – mosolyogtam rá őszinte tekintettel. Kacarászva vett újra az ölébe, és elindult velem az emelet felé.

– Nicky szobájában van egy tábla csoki, tegnap láttam – közölte boldogan, mikor kérdőn néztem rá. Egyszerre nevettünk fel, és gyorsan elképzeltem, hogy ha megolvasztanánk kicsit, hová is folyathatnám a testén… Ha a helyében lettem volna, már úgy álltam volna, mint a cövek. Gyanítottam, hogy a kisfickó sem búslakodik már…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (21 votes cast)
Edward Riley 40. rész, 10.0 out of 10 based on 21 ratings