A következő napok összefolytak. Reggelente csak annyi időre keltünk ki az ágyból, hogy reggelizzünk, aztán visszafeküdtünk, és vagy beszélgettünk, vagy a tévét néztük. Habár éjjel nem alhattunk együtt – apa kifejezetten megtiltotta -, a nap minden ébren töltött percét egymás közelében töltöttük el. Délutánonként elvittük Dantét a partra, és a nagy séták közben figyeltük az emberek reakcióját. Hamar szóbeszéddé vált, hogy a házasodni készülő Michael Anderson lánya és leendő mostohafia kézen fogva bóklászik a városban. Ahogy apa megjósolta, futótűzként terjedt a hír, és mindenhol rólunk sutyorogtak. Néhány napig rosszul érintett a dolog, de mivel Rileyt nem izgatta, mások mit gondolnak rólunk, én is megtanultam túltenni magam a folyton fürkésző szempárokon, és az állandóan a nyomunkban felhangzó zúgolódáson.

   Hétvégén közös programot szerveztünk. Elmentünk a város egyik legismertebb nevezetességéhez, a Rádiós Múzeumhoz, és míg délelőtt végigjártuk a kiállítást, délután a múzeum melletti tópartot vettük célba. Amíg apa és Marry-Ann – a Mrs. Rileyt megtiltotta – egy padon ülve beszélgettek, mi a parton telepedtünk le, és kenyérrel etettük a hattyúkat és kacsákat.

   Riley újra kivirágzott, csacsogott, kacarászott, és kipirult arccal viccelődött. Alig lehetett ráismerni, habár az utóbbi időben nem először volt szerencsém ehhez az arcához.

   Nicky eleinte hülyén érezte magát, főleg, mikor nem hagytuk, hogy apáékhoz csatlakozzon. Szeretett volna minket kettesben hagyni, de úgy éreztük, hogy a szüleinkkel a hátunk mögött úgysem mennénk sokra a magányunkkal, úgyhogy ragaszkodtunk ahhoz, hogy mellettünk maradjon. Beletelt néhány órába, mire végre megnyugodott, és hajlandó volt elfogadni, hogy számunkra nem jelent terhet a társasága.

   Este a megszokott sétánkat tettük a parton, végre kettesben – illetve Dantéval -, és a már szokványossá váló csevegésünket folytattuk. Edward szeme túlragyogta a csillagokat az égen, amik bármilyen csodálatosak voltak is, a közelébe sem értek a kedvesem tekintetét uraló gyémánt csillogásának.

   Miközben beszélt, óvatosan leste az arcomat, de a pillantásomat rendszerint elkerülte. Néha még mindig úgy viselkedett, mintha nem lennénk együtt. Pedig nemcsak, hogy összetartoztunk, de már senki előtt nem kellett titkolóznunk.

– Említettem már, hogy a szüleink felkértek, hogy szervezzem meg az esküvőjüket? – kérdezte, mikor megálltunk egy fűzfánál, és kényelembe helyeztük magunkat egy farönkön.

    Bár már hűvös volt, fűtött a szerelem, és ugyan tisztában voltam azzal, hogy az eső nedves cseppjei finoman permetezik az arcomat, kifejezetten jó közérzetem volt.

– Komolyan mondod? – csodálkoztam hatalmas szemeket meresztve rá. Elgondolkozva bólintott egyet, én pedig nem tudtam eldönteni, milyen érzéseket vált ki belőle ez a felkérés. Vajon örül neki, vagy megrémíti ez a felelősségteljes feladat?

– Ma szóltak, amikor Nickyvel elmentetek megnézni azt a négyszáz éves tölgyet. Apád szerint furcsa lenne, ha valaki más szervezné. Anya azt mondta, nincs olyan esküvő szervező, aki el tudná őt viselni. Mondjuk, ebben azt hiszem, van némi igazság – tűnődött tovább, miközben felvett egy kavicsot, és megpattogtatta a víz fodros felszínén.

– Na és most mihez kezdesz? Úgy értem, elvállalod? – faggatóztam, miközben lelki szemeim előtt már láttam, ahogy egy headsettel a fülében rohangál fel-alá a bálteremben, miközben a puccosan felöltözött vendégek pezsgővel a kezükben állnak a friss házasok előtt, akik még mindig azt a ruhát viselik, amiben összeadták őket.  

– Elég érdekes lenne, ha éppen őket utasítanám vissza. Bár, ha ez nem lenne sértő, biztosan megtenném…

– Szóval, nem akarod te rendezni az esküvőjüket?

   Fogalmam sem volt, hogy ezen most meglepődjek-e. Egyfelől, valahogy tényleg természetesnek tűnt az, hogy csakis Edward vezényelheti le a ceremóniát, másfelől valahol megértettem azt is, miért ódzkodik ettől. Tisztában volt vele, hogy ha elront valamit, azzal a szüleink boldogságát teszi tönkre, és talán ez most túl sok volt neki hirtelen. Nem tudtam, mi jár a fejében, pedig meg voltam győződve arról, hogy már kiismertem őt.

– Én csak… tudod… Ez annyira… – elhallgatott, mert szemlátomást a megfelelő szót kereste. Egy újabb követ hajított a vízbe, aztán letört egy ágat a fáról, és morzsolgatni kezdte rajta a leveleket. – Belegondoltál már, milyen lenne, ha valami balul sülne el? Mi van, ha rosszul csinálok valamit? Mi van, ha csalódást okozok nekik? Mi lesz, ha az anyám elégedetlen lesz velem? Nem akarom, hogy úgy emlékezzen az esküvőjére, mint a kudarcomra.

– Ugyan már, hiszen érted a dolgodat, és mind a kettőjüket ismered. Nem hinném, hogy rosszul csinálsz majd valamit. A zenét és a kaját ők választják, a virágot és az asztaldíszeket is, és…

– Mindent rám bíztak. Azt akarják, hogy egyedül csináljam. Nem szólnak bele, szabad kezet kaptam… Félek, hogy erre nem állok készen…

   Látszott, hogy komolyan aggódik. Az ág fájdalmas reccsenéssel adta meg magát hosszú, vékony ujjai görcsös szorításának, miközben megállás nélkül járt a lába, mintha ideges lenne.

– Dehogynem állsz készen! Fantasztikus srác vagy, és könnyedén megbirkózol ezzel. Ráadásul itt vagyok neked én! Igaz, hogy oltári béna vagyok, de lesz kire ráfognod mindent, amit elszúrsz – mosolyogtam rá bíztatóan.

– Szóval rád kenhetek mindent? – kérdezte felcsillanó szemmel. Felnevettem, de azért bólintottam egyet.

– Így mindjárt más. Már nem is félek – állította nem túl meggyőzően. Bájos mosolya cirógatta a lelkemet, de úgy tettem, mintha nem olvadnék el minden rezdülésétől.

– Szeretlek, Jasmin! – hajolt közelebb hozzám, hogy ajka melegségét megossza az enyémmel. Gyorsan odabújtam a mellkasához, és szorosan magamhoz öleltem. Hallottam, ahogy szaporán verdes a szíve, mint egy izgatott kolibri szárnyai, és hallottam megkönnyebbült, boldog sóhaját is a fejem fölött. Karjai erősen szegeztek izmos testének, míg ajkai a homlokomra tapadtak, hogy kézbesítsék csókjait.

– Én is szeretlek – súgtam a pulóverébe, remélve, hogy hallja a szavaimat. Még szorosabban zárt körbe a karja, ami biztosított róla, hogy eljutott hozzá az üzenetem.

   Vasárnap nem volt kedvünk semmihez, ezért csak kártyáztunk és társasoztunk a nappaliban. Apa nyerő szériáját leginkább Nicky viselte rosszul, aki egyfolytában ki volt akadva, hogy mindig veszít. Marry-Ann jókat kacagott a játékok közben, és lelkesen osztogatta leendő férjének a gratuláló csókokat, míg mi egymás vigasztalásával voltunk elfoglalva, ami miatt apu sokszor megköszörülte a torkát. Bár igyekeztünk illően viselkedni előtte, mivel tudtuk, hogy még mindig nem fogadta el teljesen a kapcsolatunkat, azért egészen nem bírtuk megállni anélkül, hogy megérintsük egymást, hogy összeölelkezzünk, és elszórjunk néhány szájra puszit.

   Edward nem örült a rendelt ebédnek, mindenáron ő akart sütni valamit, de a játékok miatt nem jutott volna ideje rá, és senki sem szeretett volna nélküle játszani.  

   Este kiültünk a teraszra, és bár hűvösebb volt, mint a héten bármikor, borozgattunk és dumáltunk. Lestát – aki egész jól beilleszkedett már a házunkban – és Dante egymáshoz bújva kucorogtak a hintaágy alatt, amit Rileyval kisajátítottunk. Nicky mellettünk ült egy napozóágyon, míg apa és Marry-Ann egy-egy kerti széken foglalta el a helyét.

   Mivel hét óra felé anyu felhívott, hogy megkérdezze, hogy vagyunk – és legnagyobb meglepetésemre azt kérje, hogy üdvözöljem apát a nevében -, rám terelődött a szó, illetve a korábbi életemre. Mivel az apával töltött idő nagy részében Edwarddal és Nickyvel voltam, most végre lehetősége nyílt arra, hogy az összes rendkívül kínos kérdését feltegye nekem.  

   Kilenc is elmúlt már, mire apáék közölték, hogy ideje elmenniük aludni a másnapi munka miatt. Nicky is elbúcsúzott, bár szemlátomást csak azért, hogy ne lógjon a nyakunkon, így kettesben maradtunk. Tudtam, hogy Edward is dolgozni megy reggel, de olyan jó volt végre kicsit együtt lenni vele gardedám és figyelő tekintetek nélkül, hogy picit még szerettem volna feltartani, mielőtt aludni megyünk… Főleg, mert azt külön szobában tettük.

– Álmos vagy? – kérdeztem, remélve, hogy nemet mond. Csóválni kezdte a fejét, bár azért gyanúsan nagyokat pislogott. – Veled mehetek holnap?

– Igazán? – pillantott fel elcsodálkozva. Úgy nézett rám, mintha teljesen ledöbbentené a gondolat, hogy velem töltheti a másnapot is.

– Csak ha nem leszek neked útban. Tudom, hogy most sok időt hagytál ki, és a főnököd nyilván…

– Még mindig szabad a helyed. Szívesen visszaveszlek, Jas – vigyorodott el lelkesen. Megpróbálhattam volna leküzdeni a vágyat, hogy rávessem magam, de úgy véltem, nincs miért visszafognom magamat, ezért hatalmas lendülettel rohamoztam meg, és vadul eloroztam döbbent, de azért szenvedélyes csókjait.

   Különös, és egyben rendkívül jó érzés volt újra találkozni Sammy Embry-jal, és a többiekkel. Amint átvedlettem az egyenpólóba, és beléptem a hatalmas terembe, azonnal otthon voltam. Mindenki átölelt, és kifejezte örömét, hogy ismét a csapatban üdvözölhet. Edward a háttérben maradt, de kimondhatatlanul boldognak látszott. Hiába igyekezett elfojtani a mosolyát, megállás nélkül vigyorgott, ami nem kerülte el a többiek figyelmét sem.

   Délelőtt, csak úgy, mint korábban, mikor együtt dolgoztunk, folyamatosan rajtam tartotta a szemét, de most nem fordult el, ha összetalálkozott a tekintetünk. Fel-alá mászkált egész nap, de mindig szakított időt arra, hogy a közelemben lehessen. Furcsa módon állandóan Sammy munkájára volt kíváncsi, aki mellettem tevékenykedett. Mikor körülbelül huszadszor nézett ránk, Sammy letette a papírköteget az öléből, és tett egy lépést felém. Suttogva beszélt, mintha attól félne, hogy Riley esetleg meghallja a szavait.

– Szóval, mi a helyzet most köztetek? Tényleg együtt vagytok, vagy csak pletyka az egész?

   Kissé gondterhelten pillantottam rá, mire fújt egyet, és csalódottan elfordult.

– Tudom, rohadtul semmi közöm hozzá. Bocsáss meg, nem akartam tolakodó lenni, én csak…    

– Szerinted boldogok leszünk? – kérdeztem félbeszakítva a mentegetőzését. – Szeretném, ha többé nem érezné magát nyomorultul, de nem tudom, mit tehetnék még érte. Olyan könnyen elveszíti az egyensúlyát…

   Sammy újra mellettem termett, és leült, majd átkarolt. Bizalmaskodóan közelebb hajolt hozzám, miközben tekintetét arra az ajtóra szegezte, amin át Edward távozott a teremből.

– Az elmúlt hónapban olyan volt, mint egy élőhalott. Kifejezéstelen arccal lézengett, ha szóltál hozzá, válaszolt, de valószínűleg csak reflexből. Lélegzett, de mégis halott volt. Fénytelen szemekkel meredt maga elé, és mind úgy éreztük, hogy igazából nincs velünk.

– Oh, Istenem, hogy tehettem ezt vele? – kérdeztem elsápadva. Még mindig nem voltam képes felfogni, milyen súlyos károkat okoztam Riley lelkében.

– Most kicsit úgy fest, mintha megnyerte volna a lottó ötöst, és a világ tíz leggazdagabb embere közé került volna. Figyeld meg az arcán azt a bárgyú vigyort, amit képtelen letörölni. És a szeme… Szerintem az óceán közepére állítva üzemelhetne világító toronyként. Minimum úgy ragyog, mint a sarki fény. Nem tudom, mikor volt utoljára ennyire szórakozott és vidám. Nem – tűnődött maga elé bámulva -, még nem is láttam ilyennek. Ő mindig olyan… olyan… komoly. Persze tud nevetni, csak épp nem szeret. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Nem szeret nevetni.

– Ez nem igaz – csóváltam a fejemet, felidézve, hogy rövid ismeretségünk során hányszor láttam a mosolyát, és hányszor hallottam tiszta szívéből nevetni. – Nagyon is vidám tud lenni, ha akar. Édesen kacarászik – emlékeztem vissza imádott kuncogásaira.

– Szerintem, ti ketten olyanok vagytok, mint Ádám és Éva. Felette álltok a világnak, és látszik, hogy Isten egymásnak teremtett titeket.

– Hmm, ezek szerint én viszem a bűnbe Rileyt? – kérdeztem piszkálódva.

– Nos, ha ez így van, a bűn valóban édes lehet, ahogy mondják, mert úgy fest, mint egy gyerek, aki beszabadult a csokigyárba.

   Sammy őszinte szeretete áthatotta a tekintetét, amivel az éppen megjelenő főnökét szemlélte. Edward egy halom dossziéval egyensúlyozott keresztül a termen, majd miután lerakta a tornyot az egyik asztalra, felénk lesett. Intettem neki, mire fülig pirulva visszaintett, majd gyorsan elmosolyodva hátat fordított nekem, és elkapott egy fiút, aki virágcsokrokat cipelt valahová.

– Biztos vagy benne, hogy boldoggá tudom őt tenni? – kérdeztem még egyszer. Samuel vállat vont.

– Majd kérdezd meg akkor, mikor sikerült levakarnod a plafonról, mert momentán a föld fölött két méterrel lebeg.

   Kuncogva figyeltem Edwardot, aki kissé oldalra fordult, hogy lásson engem. Miközben a fiúhoz beszélt, kacsintott egyet, mire Sammy grimaszolni kezdett.

– Valójában gusztustalanul szerelmes beléd, ha engem kérdezel. Nem lehetne, hogy néhány napig megvond tőle a szexet, hogy végre újra leszálljon közénk?

– Sammy! – kiáltottam felháborodva, miközben a vállába bokszoltam.

– Nem tehetek róla. Tudod, milyen féltékenyek vagyunk? Úgy értem, szerinted hány olyan kapcsolat létezik, ahol a pasi ennyire elalél a csaj egyetlen pillantásától is? Ki ne akarna egy ilyen kapcsolatot?

– Szerintem hamarabb lesz szerencséd az effajta szerelemhez, mint hinnéd. Irtó dögös srác vagy, biztos vagyok benne, hogy nem gond számodra az ismerkedés. Előbb utóbb belerohansz majd a nagy Ő-be, hidd el nekem.

– Bár úgy lenne! De őszintén szólva mind nagyon örülünk, hogy végre újra emberi formát öltött.

   Sammy nem is sejtette, én mennyire boldog vagyok attól, hogy Edward végre nem világfájdalmas arccal bámul maga elé.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (16 votes cast)
Edward Riley 39. rész, 10.0 out of 10 based on 16 ratings