riley-381

   Fejemet a tollpárnába fúrva felnyögtem. Az életem kezdett valami rémes horrorra emlékeztetni. Állandóan elhitette velem a sors, hogy még tartogat számomra kellemes meglepetéseket is, de a végén mindig arcul csapott a kiábrándító valóság. Úgy éreztem, ezt nem bírom tovább elviselni, ezért elhatároztam, hogy többé nem veszek levegőt. Elég erősen nyomtam a puha párnába az arcomat, és reméltem, sikerül megállnom lélegzetvétel nélkül.

      Persze tudtam, mennyire abszurd és nevetséges ama feltevésem, hogy lehetséges így öngyilkosságot elkövetnem, de momentán nem volt erőm felmászni egy sziklára, és a mélybe vetni magam, és bár felvillanyozott a gondolat, hogy élő lángcsóvává váljak, az Úr csak a kínzásomban lelte örömét, annak végetvetésében nem. Legalábbis erre engedett következtetni a tudat, hogy még mindig nem produkáltam spontán égést, bármennyire is vágytam rá.

   Biztosra vettem, hogy az anyám és Nicky afeletti örömükben, hogy felébredtem, észre sem vették, mennyire szeretnék inkább örökké aludni. De ez önmagában nem volna elég. Csak akkor ér valamit, ha álmok nélkül alhatok, mert ha álmodnék, akkor őt látnám magam előtt, és jelenleg semmire sem vágytam kevésbé, mint arra, hogy az idők végezetig szembesülnöm kelljen azzal, hogy még a barátságunk esélyeit is elbaltáztam.

   Miközben újra elindult a gerincem mentén az a kellemes érzés, amit még félálomban tapasztaltam, felidéztem magamban Any halálának éjszakáját. A szívem, mintha savban mártózott volna, a torkom száraz volt és lüktetett, a fejemben zúgott valami ismeretlen hang, miközben egy óriási dob dübörgött az agyamban. Aztán csend lett, és én mereven bámultam magam elé. A telefonkagyló hangos csattanással ért földet, és épp úgy apró szilánkokra tört, mint a remény, hogy nem kell egyedül meghalnom.

   Megpróbáltam elengedni az emléket, hogy teret engedjek egy másiknak. Anabell temetése egy igazán csodálatos napon volt. Legalábbis ezt mondták a szemtanúk, mert számomra a lenyűgöző napfény helyén konok sötétség lakozott, a virágok aznap nem nyitották ki szirmaikat, és tisztán emlékeztem rá, hogy a madarak is megfeledkeztek a tőlük elvárható éneklésről. Csend és árnyék, nyirkos hideg és végtelen űr. Számomra valóságosnak tűnt mindez, de anyám esküdött rá, hogy még egy szivárvány is húzódott az égen a hajnali eső maradványaként.

   Megborzongtam, részben a fájdalomtól, amit a koporsó látványának felidézése ébresztett bennem, részben a vele ellentétes kellemes érzéstől, ami fel-alá vándorolt a gerincem mentén.

– Edward – hallottam a nevem a hátam mögül, de szándékosan elhessegettem magamtól, mert még nem akartam visszatérni a magányos valóságba.

   Any arcát már nehéz volt magam elé képzelni. Azóta elég sok idő telt el, és én próbáltam ugyan minden apró részletet rögzíteni elmémben, mostanra csak homályos apróságok maradtak. A szeme alatti kedves kis ránc, a szája szegletében tanyázó mosolykezdemény, ami valahányszor ránéztem, mindig ott termett. És a haja. Furcsa módon a vizuális élmények kevésbé tárolódtak el bennem, mint a hajának illata, ami akárhányszor találkoztunk, mindig körüllengte, vagy a hangja, ami önmagában felért egy szerelmes szonettel, mindegy, milyen szavakat formált.

   Az újabb borzongás most intenzívebb volt, és én kezdtem rájönni, mi okozza. A gerincemen sétálgató ujjak… ha nem tudtam volna, hogy édesanyám követi el ellenem ezt a merényletet, talán izgatóan hat rám, de így inkább kínossá kezdett válni. Elhatároztam, hogy felfüggesztem önfullasztásos projektemet arra az időre, amíg megkérem őt és Nicolast, hogy hagyjanak magamra. Nem csak néhány órára, úgy általában életem hátralevő napjaira. Nem lesz sok belőlük, ezt biztosan éreztem… Jasmin nélkül nem is volt életem, csak valami valóságnak álcázott pokoli rémálom, amit szívesen elengedtem volna, de sajnos ragaszkodott hozzám, akár az orrom az arcomhoz, vagy a füleim a fejemhez.

– Nem vagyok jól – motyogtam, bár engem is megleptek a szavaim. Tisztán emlékeztem rá, hogy azt akartam mondani, hogy menjetek el. Rájöttem, hogy tényleg rosszul érzem magam. A hányingerem már fel sem tűnt, és hasogató fejem sem zavart túlzottan, de liftezett a gyomrom és szédültem. Utóbbi egészen felkavaró volt.

– Tudok valamit, ami felvidítana – hallottam barátom hangját. Belenevettem a párnába. Persze nem jókedvűen, mégcsak nem is bizakodva. Kiröhögtem őt, nem tudatosan, de határozott fájdalommal a hangomban. Az egyetlen dolog, ami felvidíthatott volna…

– Majd én vigyázok rád!

   Dermedten fordultam meg, és már tudtam, hogy sikerült az önfullasztásos kísérletem. A Mennyországban voltam, és nem is akartam máshová menni. Megöleltem a csodálatos angyalt, és zokogva hajtottam a fejemet a mellkasára. Azt vártam, hogy mint a filmekben, hirtelen kigyúlnak a fények, és felcsendül valami melankolikus dallam, ami szinte kötelezi a nézőt arra, hogy szabad utat engedjen a könnyeinek.

   Semmi ilyen nem történt. Még mindig csend volt, és ugyanaz a félhomály, ami korábban. Minden ugyanolyan volt, kivéve azt, hogy reszkető testem Jasmin testéhez simult.

   Hitetlenkedve néztem fel az arcába, bár beletelt némi időbe, mire rá mertem szánni magam egy ilyen kockázatos lépésre. Mert mi van, ha csak hallucinálok? Vajon jó ötlet megragadnom egy valóságosnak hitt képet? Nem akartam, hogy a káprázatos képzelgés semmivé váljon, és a foszlányok közé belopóddzon édesanyám imádott, ám most egyáltalán nem vágyott arca.

  Az angyal még mindig Jasmin álcáját öltötte magára. Épp olyan melegség áradt a tekintetéből, az orra ugyanolyan kis pisze, az ajka telt, de apró, a szemei pedig bátorítóan barátságosak. Határozottan ügyesen másolta le Jasmin kinézetét. Nem csak külsőre volt megtévesztő a hasonlóság, de a hangja is fájdalmasan emlékeztetett az igazira.

– Azt hiszem, még mindig nem ébredt fel – mosolygott az angyal, miközben fogadott testvéremre nézett, aki szintén vidáman vigyorgott.

– Gyere, Nick, hagyjuk magukra a fiatalokat. Segíthetnél nekem megteríteni a vacsorához…

– Azt hiszem, Marry-Ann, hogy Edward most egészen másra éhezett meg. Szerintem, nem akarjuk látni, ahogy végigkóstolja…

– Elég, te pimasz kölyök! – nevetett fel édesanyám. Nem fogtam fel túlzottan a szavaikat, mert nem is érdekelt, miről beszélnek. Az angyal karjai között pihentem, és ez volt minden, ami számított. Talán nem Jasmin ölelt magához, de pillanatnyilag beértem az alteregójával is. Olyan nagyon hasonlított rá… és én annyira nagyon fáradt voltam… álmos… kimerült… kétségbeesett…

 

Jasmin

   Hatalmasakat pislogott, miközben végiggördült néhány könnycsepp az arcán, aztán megadóan engedett a kísértésnek, és újra lehunyta a szemét. Úgy bújt hozzám, mint egy kisgyermek az édesanyjához, épp csak nem kereste ajkaival a mellemet egy kis tejecske reményében. Olyan bájos volt így félig még az álmok országában szenderegve, hogy legszívesebben azonnal nekiestem volna.

   Felmerült bennem, hogy most, hogy magunkra maradtunk, illetlen módon rángatom át az éberség birodalmába. Szerettem volna lehúzni róla a szűk farmert, amit közel két napja viselt, azóta, hogy elrohantam… Eljátszottam a gondolattal, hogy nyelvemmel csalogatok mosolyt csodálatosan kívánatos ajkára, de túlságosan ártatlannak tűnt, és úgy éreztem, liliomtiprást követnék el egy efféle tettel.

   Bár még mindig emlékeztem rá, milyen vadítóan férfias volt, mikor kis híján egymáséi lettünk, most nehéz lett volna elhinnem, hogy elmúlt már hároméves. Semmi sem utalt arra, hogy egy felnőtt nyugszik a keblemen. Nem csak halkan szuszogott, de öntudatlanul markolászta a kardigánom sarkát. Mosolyogva vártam, mikor veszi a szájába az ujját, hogy cumizni kezdjen.

   Egy darabig csak feküdt, még mindig átölelve, mozdulatlanul és kábultan, aztán megrebbentek a pillái, és nagyon lassan kinyitotta a szemét. Amikor rám nézett, ugyanaz a kérdésekkel teli szempár meredt rám, mint korábban. Még most sem volt hajlandó hinni a szemének.

– Angyal – suttogta nagyot nyelve. Széles mosolyom láttán bátortalanul engedélyezett magának valami gyenge mosolykezdeményt, aztán visszadőlt a mellkasomra.

– Édes kis Riley, ideje felkelned – duruzsoltam a fülébe halkan. Megint felpillantott, meglepetten, szinte rácsodálkozva szavaimra.

– A Mennyben is fel kell kelni?

– A Mennyben? Miről beszélsz, Edward? Én nem hinném, hogy ez volna a Mennyek Országa. Úgy értem, szerintem ott nem viselnél kétnapos ruhákat, és gyanítom, hogy Danténak sem volna ilyen kibírhatatlanul ázott szaga. De komolyan, Dante, nem mennél el innen végre? Kifordul a gyomrom a helyéről.

   Az eb vigyorogva nézett rám, valósággal kinevetve engem, míg gazdija megdörzsölte a szemét, talán azon morfondírozva, hogy ki tudja-e űzni a furcsa álmot a szeméből. Emlékeztem rá, hogy Riley nehezen tér magához, ha mélyen alszik, de most már közel negyed órája nem sikerült átbillennie az éberség állapotába.

   Dante izgatottan nyújtogatta a nyakát, és kíváncsian szagolgatta gazdája kezét, de nem volt tolakodó. Nem mozdult, csak várakozott, hátha Riley magához hívja egy kiadós hancúrra. Az elmúlt két nap során tántoríthatatlanul őrizte őt, és Nick alig tudta rávenni arra, hogy legalább addig szakadjon el tőle, amíg eleget tesz kötelességeinek. A séták rövidek voltak, mert a kutya szinte csak néhány lépést tett a kertben. Sietősen megállt egy fánál, és lerakott egy szeretetcsomagot, majd meglocsolt néhány bokrot, és már rohant is vissza a hálószobába.

   Apa nem nagyon örült neki, hogy a kutya bejárós abba a helyiségbe, ahol aludni szoktam, de ő is belátta, Dantét nem lehetne kirobbantani a gazdája mellől.

   Újra a megszeppent pofira szegeztem a szemem, és gyönyörködve merültem el az ártatlan, zavarodott tekintetben.

– Jasmin – nyögte kiszáradt torokkal, tőle szokatlanul rekedt hangon.

– Visszajöttem, Edward – mosolyogtam rá, de még mindig nem volt képes meggyőzni magát arról, hogy igazi vagyok. Látszott a szemén, hogy kételkedik, hogy inkább hisz az eszének, ami próbálta tagadni előtte, hogy lehetséges a visszatérésem, mint annak, amit lát. Igaz, ami igaz, a szem néha megtréfálja az embert, de ő megérintett, és mégis kétségbe vonta a létezésemet.

– Undorodnod kellene… Miért nem undorodsz? Azt mondtad…

– Tudom, mit mondtam, Edward. Nagyon sajnálom! Igazán! Már mindenkitől bocsánatot kértem. Te vagy az egyetlen, akinek még nem mondhattam el, mennyire szégyellem magam amiatt, amiket a fejetekhez vágtam. Csak kiborultam. Azt hiszem, hirtelen túl sok volt nekem ez az egész mostohatesó dolog. Beszélgettem apával és az édesanyáddal – ő igazán nagyon kedves, megértem, hogy miért rajongsz érte annyira. Nem nagyon örültek nekünk, de Nickyvel elmeséltük nekik, milyen nehezen sikerült végre egymásra találnunk. Az apám továbbra is ki van akadva, legfőképpen rád, de biztos vagyok benne, hogy majd megbékél. Anyukád eleinte felháborodott, de végül azt mondta, a szerelem nem csak nekik kiváltság, és ha biztosak vagyunk benne, akkor ő áldását adja ránk. Tudtad, hogy régen azt remélte, hogy ha felnövünk, összeházasodunk majd?

   Nem vettem észre, hogy csacsogásom mennyire összezavarja. Az utolsó mondat hallatán nyitva felejtette a száját, így hívogató rést hagyva ajkai között. Képtelen voltam uralkodni magamon, hiszen több mint negyvennyolc órája nem csókoltam meg. Miután elmentem, teljesen összeomlott, és Nick az apám segítségével felvitte őt a szobámba, aztán otthagyták. Két napon át egyszer sem ébredt fel, de folyamatos rémálmok gyötörték. Vergődött, zokogott, kiabált és nyögdécselt. Mégsem ébresztettük fel. Tudtuk, hogy fáradt, nem csak az elmúlt napok miatt, hanem amiatt az idő miatt, amit tőlem távol kellett eltöltenie. Még apa előtt sem volt kérdés, mennyire őszinte Riley szerelme irántam. Épp csak az zavarta, hogy nem mondta el neki, hogy velem akar lenni. Legalábbis úgy…

   A csók most egészen más volt, mint eddig bármikor. Olyan óvatosan érintette meg ajka az enyémet, mintha félne tőlem, vagy attól, hogy ha túl erősen csókol, örökre elveszít. Nem mert átölelni sem, de azért felegyenesedett, és egyre inkább fölém tornyosult, míg végül kénytelen volt a derekam köré fonni a karját, ha nem akarta, hogy hanyatt essek. Amint belesimultam ölelő karjaiba, kissé meglöktem magam, épp csak annyira, hogy a lendületemmel elsodorjam őt is.

   Mire észbekapott, már egymás mellett feküdtünk, vadul ölelkezve. Nem akart visszakozni, de nem is kezdeményezett. Kezembe adta a helyzet irányításának jogát, és én piszkosul visszaéltem vele. Térdemet az ágyékához szorítottam, majd lassan mozgatni kezdtem, ő pedig aléltan nyöszörgött, miközben egyik kezét a lábam közé tereltem. Mint egy engedelmes szolga, tette a dolgát, de közben úgy tűnt, egy másik dimenzióban lebeg, és csupán a teste van velem. Talán így is volt, de a másik dimenziót az én lényem töltötte ki, és ez volt annyira hízelgő számomra, hogy ne próbáljam meg onnan kirángatni.

   Már éppen azon fáradoztam, hogy lefejtsem róla a farmert, amikor kopogtattak. Duzzogva térdeltem fel, de Riley fekve maradt, abban a pózban, ahogy hagytam. Kimerülten zihált, de még mindig ködösnek tűnt a tekintete. Nem tért vissza hozzám a Jasmin dimenzióból, ezért gyorsan ráterítettem egy plédet, miközben megismétlődött a kopogás. Rendbe szedtem a ruhámat, és megigazgattam mindkettőnk haját, aztán résnyire kinyitottam az ajtót.

riley-382

Zene

– Hogy van? – kérdezte apa kíváncsian. Bedugta a fejét a résen, és azonnal levágta, hogy pont időben érkezett ahhoz, hogy megakadályozzon valamit, ami nagyon nem volt ínyére. – Látom, felébredt már! – jegyezte meg kissé neheztelően.

– Nagyjából. Még kicsit kómás – bólintottam, igyekezve nyugalmat erőltetni a hangomra, ami a legkevésbé sem volt egyszerű feladat. Bár apám sötét szemeibe néztem, a szívdöglesztő zenész arcának foszlányai játszadoztak előttem. Váltakozva láttam a mosolyát, könnyes, szomorkás tekintetét és rajongó pillantását. Kissé megráztam a fejem, remélve, hogy nem festek úgy, mint egy idióta, és elűzve az édes képeket megpróbáltam apámra koncentrálni.

– Jasmin, drágám, remélem, tudod, hogy ha felvállaljátok ezt az egészet, az egész város erről fog majd beszélni. Riley errefelé nem akárki, kicsim. A magánélete nyitott könyv, hidd el nekem, és…

– Apa! Ezt majd később, jó? – kérdeztem hátrasandítva. Apa tekintete követte az enyémet, és megállapodott a fújtató, zilált fiú arcán, aki úgy festett, mintha minimum marihuánát szívott volna.

– Még sosem láttam olyan nehezen ébredő embert, mint ez az átkozott kölyök.

   Azóta hívta így, hogy megtudta, milyen kapcsolat fűz minket egymáshoz. Átkozott kölyök… Szinte mindig így utalt rá az elmúlt negyvennyolc óra során. Bár hangjában ott volt a csendes harag, tudtam, ugyanúgy szereti őt, mint azelőtt, és most is ugyanúgy aggódik érte, ahogy mindig is tette. A fiaként tekintett rá, és éppen ezért volt olyan nehéz számára elfogadni azt, hogy együtt járunk. A fia a lányával… A fiú, aki sokkal inkább volt a gyermeke, mint én… velem, akire olyan sokat kellett várnia…

   Ha valaki nem értené meg apa érzéseit, nyilván vak lenne, vagy ostoba. Tudtam jól, milyen sok önuralomra van szüksége ahhoz, hogy a megszokott melegséggel pillantson Rileyra. A szíve azonban túlságosan hevesen vert, ha arra gondolt, hogy bármilyen módon árthatna neki. Az ember nem bántja a családját… és Edward kétségkívül része volt az életének, a hozzátartozójának tekintette, egy rokonnak, aki hamarosan már hivatalosan is a családja tagjává lép elő.

   Farkasszemet néztünk egy másodpercig, aztán magához ölelt, végigsimított a hátamon, végül lemondóan elengedett.

– Ha már így alakult, ha biztosan tudjátok, hogy ez így van jól…

– Apa!

– Ne, ezt el kell mondanom! – hadarta feszülten. – Azt akarom, hogy ne feledd el, mennyi mindenen ment keresztül, hogy veled lehessen! Ő egy ritka pillangó, drágám, és ha hozzáérsz a szárnyához, többé nem tud majd repülni!

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem értetlenkedve.

– Csak annyit, hogy a szívével együtt az életét is a kezedbe adta. Ne játssz vele, Jasmin, mert ő nem fog tudni felállni, ha kirúgod a lábait.

– Hát ez remek! Olyan embernek tartasz, aki csak szórakozik a fiúkkal? – háborodtam fel, mire újra megölelt.

– Nem gondolok én semmi rosszat rólad, édesem, de tudom, hogy mennyiszer megsebezte már az élet ezt a kölyköt. – Közelebb hajolt hozzám, és amíg beszélt, tekintetét Rileyn tartotta, aki mintha most is transzban lett volna. – Any halála óta te vagy az első jó dolog az életében. Ezért sem akartam, hogy ti ketten egymás karjaiban kössetek ki. Mert ő nem bírna ki még egy csalódást. Te pedig túl fiatal vagy még, hogy életre szóló döntéseket hozz. Ő már döntött, drágám, de úgy hiszem, te még…

– Szeretem őt, apa! – közöltem feldúltan. Zavart, hogy alábecsüli az érzéseimet.

– Az első váratlan eseménynél elhordtad mindennek. Azért ez csak jelent valamit!

   Döbbenten néztem rá, majd lassan lehajtottam a fejemet. Igaza volt. Elégtelenre vizsgáztam az első akadálynál, amit elénk gördített az élet. De megfogadtam, hogy ez többé nem fordul elő! Többé nem bántom, és legfőképpen nem hagyom, hogy baja essen.

   Apa homlokon csókolt, aztán kiment, én pedig visszafordultam Edward felé, aki végre határozottan éberen meredt rám.

– Itt vagy, pedig már nem alszom – jegyezte meg gondterhelt arccal.

– És ez zavar téged? – kérdeztem meglepettséget színlelve.

– Az zavar, hogy olyan átkozottul messze vagy – sóhajtotta elgondolkozva.

   Elnevettem magam, és gyorsan odasiettem hozzá. Hatalmas lendülettel vetettem magam kitárt karjaiba, és ezúttal nem kellett irányítanom őt. Egy kamaszfiú lelkesedésével, de egy felnőtt férfi céltudatosságával haladt az ajkaimtól a számára legizgalmasabb testrészemig, én pedig kacarászva vonaglottam, amint elejtett csókjai megcsiklandozták a bőrömet…

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (20 votes cast)
Edward Riley 38. rész, 10.0 out of 10 based on 20 ratings