Edward

   Feszültség. Ez volt az, ami hirtelen áthatotta a nappalit, akár egy trágyadomb erőteljes bűze, ami áporodott és kiűzhetetlen, az ember orrában megtapad, befészkelődik, és még órák múlva is ott bujkál minden más szag és illat között.

   Amikor először láttam az anyámat Michael izmos, hatalmas karjai között, a döbbenettől bénultan pislogtam, amíg tekintetem rá nem siklott legjobb barátom sápadt, rémült arcára. Azt a napot úgy őrizte meg elmém, mint Jasmin első nekem ajándékozott mosolyát, vagy azt, amikor először ejtette ki a világ legédesebb szavát a száján: szeretlek.

   Még mindig pontosan fel tudtam idézni az akkori érzéseimet. A meglepettség helyére csalódottság férkőzött, amit kétségbeesettség követett, mígnem feldúltan elrohanva igyekezetem útját állni az elkeseredettségnek.

   Azelőtt Anabell volt a mentsváram. Hozzá futottam, és ölelő karjai ideiglenesen vigaszt nyújtottak. Aztán jött az a borzalmas nap, a szörnyű baleset, és én újra magamra maradtam.

   Miután elhagytam a házat, ahol az anyám és a férfi, akire apaként tekintettem közölte velem és fogadott fivéremmel, hogy megpróbálják begyógyítani egymás sebeit, a világ olyan sebességre kapcsolt körülöttem, mintha egy ringlispílen ültem volna. Nem volt hol kisírnom magam. Nem létezett egy hely, ahol kedves szavakat súgnak a fülembe, miközben karcsú, hosszú ujjak cirógatják a karomat. Nem volt senki, aki magához húzott volna, hogy kínomra odaadó csókokkal feleljen. Akkor ébredtem rá arra, hogy mindörökké egyedül leszek… 

  Féltem. Ez a helyes szó. A rémület a szívemre telepedett, összeszorította a gyomromat, és eldugította a légzőszerveimet. Szememet egyetlen ponton tartva imádkoztam, hogy felébredjek, de kénytelen voltam belátni, hogy el sem aludtam még.

   Végül ott húztam meg magam, ahol biztonság és a megszokott nyugalom várt: Anabell sírjánál. Nem törődtem az elhunyt szeretteiket látogató családokkal, sem a sírok közt sétálgató temetői alkalmazottakkal. Leborultam imádott szerelmem nyughelyére, és könnyek nélkül zokogtam. Órák teltek el, és talán a napok is észrevétlen múltak volna, ha Nicolas nem jön értem, és nem visz el egy szállodába. Persze haza is cipelhetett volna, de tudta, arra nem állok készen. Túl korai lett volna szembenéznem azzal, hogy ha az anyám és Michael túlságosan behatóan tanulmányozzák egymást, az egyetlen még élő nő, aki jelent nekem valamit az édesanyámon kívül, szívem beteljesedhetetlen szerelme helyett a mostohatestvéremmé lép elő, én pedig egy perverzé, mert róla fantáziálok.

   Most, egy évvel azután, hogy Nickyvel egymásra szegeztük hitetlen, döbbent tekintetünket, Jasmin arcán ugyanaz a kifejezés ült, ami annak idején a miénken. Mozdulatlan ajkai lefelé görbültek, és anélkül kiáltották, hogy mindez lehetetlen, hogy megrándultak volna. Némán ontotta a szitkokat, bár arcára rádermedt az elképedés súlyos, merev álarca, ami nem sok jót ígért.

   Tudtam, min megy keresztül. Együtt voltunk. Azt hitte, megoldódtak a dolgaink. Azt hitte, mi ketten élhetünk boldog gondtalanságban. Azt hitte, hogy mellettem egyetlen percig is megpihenhet. Ami számára még új volt, nekem régóta ismerős érzésként köszönt vissza. Edward Riley sosem lesz boldog. Edward Riley körül senki sem lehet az. Edward Riley vonzza a komplikált, kínos és fájdalmas helyzeteket. Edward Riley maga a szenvedés…

   Nem akartam így gondolni magamra, mintha egy átkozott kór lennék, amit elkapva az ember kínhalállal kénytelen szembenézni. Nem akartam tudomást venni a sorsról, ami folyamatosan keresztbe tett nekem, mintha csak élvezné, hogy még tovább gyötörheti amúgy is megtépázott lelkemet. Önfeledt, vidám és felszabadult srác akartam lenni, hogy Jas mellettem optimista életérzéssel telítődjön fel. Ez akartam lenni, de valójában én voltam az életében az a rémálom, amiből alig várja az ember, hogy kiszabadulhasson…

   Mindenki kérdő szemekkel nézett rá. Várták, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit, hogy üdvözölje az apját, és legfőképpen az anyámat, aki számára bizonyára idegennek tűnt, annak ellenére is, hogy kislányként szívesen ült az ölébe, és elragadtatva hallgatta kedves történeteit.

   Anya mindig többet törődött Nicky kishúgával, mint velem. Én akkoriban a kolonc voltam, aki miatt apám állandóan begurult, és végül őt verte el. Annak, hogy tartott az öregemtől, leginkább én voltam az oka. A puszta létezésem is kihozta a sodrából azt a szadista szörnyeteget, aki mocskos, fertőzött génjeit belém ültette, hogy az örökkévalóságig cipelhessem a láthatatlan keresztet, ami fiaként a vállamra nehezedett.

   Amíg Jasmin igyekezett újra tanulni a légzés folyamatát, ami most láthatóan valahogy nem akart összejönni neki, én próbáltam nem gondolni arra, mit jelent számunkra ez a felismerés. Halogattam, hogy belássam, a kapcsolatunknak ezennel, és végérvényesen véget vetett a tény, hogy rájött, már tiltott a közös jövőnk.

– Jas, drágám, jól vagy? – kérdezte Michael, miközben előrébb lépett, hogy megérintse jégkirálynővé dermedt gyermekét, aki így is olyan elkápráztatóan gyönyörű volt, hogy minden idegsejtem sikoltozott az aggodalomtól, hogy többé nem szoríthatom magamhoz.

– Most, hogy végre itt vagy, ideje, hogy apáddal elmondjuk, miért akarta, hogy ideköltözz egy időre – folytatta anyu, aki nem vette észre a füstjeleket, amiket újdonsült kedvesem mögül küldtem felé. Bár feltűnt neki Jas hallgatása, nem tudta mire vélni, talán mert pokolian rémes emberismerő volt, ráadásul általában olyan szórakozott, hogy csak az nem kerülte el a figyelmét, ami százmérföldes sebességgel csapódott az arcába.

– Drágám, biztos minden rendben? – próbálkozott tovább Michael kicsit aggodalmasabb hangon.

– Jas – érintette meg a vállát Nicky óvatosan.

– Apáddal úgy véltük, hogy mindenképpen ott a helyed az esküvőnkön, elvégre mégiscsak a családhoz tartozol – fejezte be mondanivalóját anyu, aki egyszerűen nem fogta fel, mi megy végbe Michael mozdulatlanságba dermedt lányának lelkében. Anyám volt az egyetlen, aki még mindig olyan arccal meredt mindannyiunkra, mintha csak a pezsgő durranására várnánk. Durrant is, csak nem a pezsgő, hanem Jasmin Anderson…

– Hogy? Ti ketten… maga… maga Riley anyja… maga… egy esküvő… Riley anyjával… egy… esküvő… maga nem… nem lehet… hozzá menni… ez nem… ez… lehetetlen… én nem… egy esküvő… Riley… anyjával…

   Hisztérikusan csengtek a szavak, amik a néma csendben úgy hangzottak, mint egy horrorfilm kellékei. Intenzív, semmihez sem hasonlítható fájdalom szőtte át őket, mélyen átitatva reményvesztett keserűséggel. Ahogy beszélt, ajkai meg-megremegtek, szeme kitágult, pupillája egészen apróra szűkült.

   Most már mellette álltam, de elég távol ahhoz, hogy Nicky odaférjen, hogy megölelje. Nekem illett volna, de most elég furán vette volna ki magát, ha a mellkasomra vonom. Felmerülhetett volna a kérdés, hogy mint szerető, vagy mint féltő fivér teszem. Utóbbi gondolatától is mínusz érték alá süllyedt az életkedvem.

– Ezt hogyan… hogy képzelted… az anyjával? – zokogta Jasmin. Michael értetlenül ráncolta a homlokát, és most már anyu is rájött, hogy nem úgy sült el az örömhír, mint tervezte. Tehetetlenül meredt rám, ugyanolyan segélykérő tekintettel, ahogyan Jasmin. Hirtelen mindenki tőlem várta a megoldást, Jas talán azt, hogy elnevessem magam, és közöljem, hogy csak egy otromba tréfa áldozata lett, anyu pedig nyilván magyarázatot remélt.

– Régóta ismerjük egymást, Jasmin. Marry-Ann és én ősidők óta barátok vagyunk. Amíg férjnél volt, tartottuk a három lépés távolságot, de…

– Egy esküvő? – sikoltotta erősödő dühvel Jasmin. – Hát ezért hívtál ide! Csak emiatt! Hogy az orrom alá dörgöld… Oh, és én még azt hittem… azt hittem, hogy azért akadtál ki Edward miatt… Csak erről volt szó… hát persze… Milyen ostoba vagyok!

– Nem, Jasmin, nem csak erről… Nem csak emiatt – kezdte Michael, de Jasmin eltaszította a felé nyújtott kezet.

– Te! – fordult felém vádló tekintettel. – Hogy tehetted ezt? Bizonyára remekül szórakoztatok rajtam!

– Jas, én próbáltam neked… én mondtam, hogy várj még…

– Hazudtál! Ó Jézus! A saját mostohabátyám… Az istenért, majdnem lefeküdtem veled!

   Az utolsó kijelentés megfagyasztotta a levegőt, mintha folyékony nitrogént eresztettek volna a szobába. Michael arcáról eltűnt az aggodalom, és mérhetetlen harag vette át a helyét, az anyámén pedig a zavart a csalódott elképedés váltotta fel.

– Nem megmondtam neked, hogy tartsd magad távol tőle?! – rivallt rám Michael, de én Jasmin elsötétült vonásait fürkésztem, a megbocsátás reményének legapróbb jelei után kutatva.

– Úgy sajnálom, Jasmin! – nyögtem elfúló hangon, miközben a karom megindult felé, bár nem tudatosan.

– Ne érj hozzám! – kiabálta ellökve a kezem. – Te… Te… te beteg vagy! Igazad volt – fröcsögte magából kikelve -, undorodom tőled! Soha többé ne merészelj hozzámérni!

   Visszatartottam a könnyeimet. Megfogadtam, hogy ha szétmarják a könnycsatornáimat, akkor is benn tartom őket. Megkövülve meredtem rá, miközben magamon éreztem Nicolas szánakozó tekintetét, Michael atyai dühének forrongó, indulatos szikráit, és anyám értetlen, lemondó pillantását. Ezúttal nem a mese hőse leszek, hanem a fő gonosz, akit a történet végén vagy lefejeznek, vagy az alvilág örök forróságára kárhoztatnak.

– Nem kellett volna idejönnöm! Nem kellett volna úgy tennem, mintha lenne apám és testvérem! Én nem tartozom ide! Nem vagyok része ennek a hazug, képmutató közegnek! Nem akarlak látni titeket! Nem akarok többé egyetlen egyet sem slukkoni ennek az ótvar háznak a levegőjéből! Átvertetek! Ennyi év után csak ezt kaptam tőletek! Hazugságot és álszent szeretet. Gratulálok, remek előadás volt! Remélem, a tapsviharral legalább azt megvárjátok, hogy elhagyjam a színpadot!

   Senki sem mozdult felé, amikor az ajtó irányába rohant. Nem lett volna értelme. Nem volt hová mennie, ellenben időre volt szüksége, hogy megeméssze a dolgokat. Lehiggadva nyilván mindent más színben lát majd. Mindent, kivéve engem!

– Megbíztam benned! A fiamként bántam veled! Hogy támadhattál hátba? Tudtad, hogy mire készülünk! Neked nem volt újdonság, hogy elveszem az anyádat! Mégis, mi a fenét képzeltél, te ostoba kölyök? Azt hitted, hogy a lányom elviseli majd a megaláztatást, amit a tulajdon mostohatestvérével való intim kapcsolat jelent? Mondd, Edward, ilyenkor hol a francban tartod az eszed, egy fiókban az alagsor mélyén?

– Apa, hagyd! Nem az ő hibája – kelt a védelmemre Nicolas, bár tudta, hogy semmi értelme. Hozzám már nem is jutottak el a szavai. Jasmin undorodik tőlem és gyűlöl. Ez volt minden, ami körüllengte a világomat. Az én gyönyörű, káprázatos, lenyűgözően csodálatos Jasminem soha többé nem fog szóba állni velem.

– Akkor mégis kié? Talán az enyém? Figyelmeztettem, Nicolas! Megtiltottam neki, hogy másképp nézzen a lányomra, mint az illő a jelen helyzetben…

   Michael hangja egyszerre volt sértett és kétségbeesett. Nem hibáztathattam őt, hiszen nem akart mást, mint megvédeni a lányát. Megvédeni a megaláztatástól, az emberek indokolatlan rosszindulatától, és legfőképpen az én felelőtlenségemtől…

   Pontosan tudtam, hogy Jasmin miként reagál majd. Sokszor álmodtam erről a napról, mióta újra része lett az életünknek. Éreztem, hogy hiba beférkőznöm az intim zónájába. De mit ér a tudás a szív ellenében? Mit ér a józan ész, ha a szem szerelembe esik, ha a lélek láncon kapcsolódik egy másikhoz, ha a szavak jelentősége megszűnik létezni, és már csak a tekintet beszél? Mit ér a hibák felismerése, ha nincs elég erő azoknak elkerüléséhez? És mit érek én, ha nem lehetek vele?!

   Egy apa persze mindezt másképpen látja. Michaelnek joga volt szerelembe esni. Az ő korában ez olyan ajándék, ami keveseknek adatik meg, és hogy szíve egy jól ismert személyhez kötődik, még annál is nagyobb áldás. Az, hogy Michael eme ünnepet, a saját boldogságának dicsőségét mindkét gyermekével meg szerette volna osztani, helyénvaló óhaj volt részéről. Abban sem kelhettem vele vitára, hogy sokkal inkább volt apám, mint az a férfi, akinek a vére az ereimben csörgedezik. Michael megvédett és szeretett engem, a bizalmába fogadott.

   Nem tudtam eldönteni, mi a borzasztóbb, az, hogy elárultam Michaelt, és ezáltal az anyámat is, vagy az, hogy Jasmin szívét milliárdnyi darabra törtem szét, ráadásul tudatosan.

   Végül is mindegy volt. Nem számított már, és nem is akartam ezen tépelődni. A jól ismert sötét köd ellepte az elmémet, a gondolataim szertefoszlottak, helyettük végtelen űr töltötte ki agytekervényeimet.

– Gyere ide, te átkozott kölyök! – húzott magához Michael, és erősen átölelt, talán mert észrevette, hogy tekintetem réveteggé változott, és arcom még a jázminnál is haloványabb színt öltött magára.

   Miközben jövendőbeli mostohaapám még mindig dühösen, de már a megbocsátás ellen küzdve simogatta a hátam, elmém egyetlen mondatot ismételgetett: „Igazad volt, undorodom tőled!”

   Kezdett kibontakozni egy gondolat, amit több is követett. Először csak egy álom hátra maradt képeit próbáltam megragadni, aztán már a kellemes érzést, ami a gerincem mentén ismétlődött. Megborzongtam, de nem mertem megkockáztatni a mocorgást, nehogy elmúljon a ritmikus élvezet, ami remegésre késztetett, és ugyanakkor megnyugtatott.

   Igyekeztem fogva tartani valami erőteljes szálat azokból a gondolatfoszlányokból, amik tudatom legmélyén lebegve felfelé evickéltek, tudatos énem felé. Erősen öleltem át a párnát, ami nem csak puha volt, de olyan átkozottul jó illatú, hogy megmozdított bennem valamit, ami pironkodásra ad okot.

   Jasmin: rajzolódtak ki lelki szemeim előtt a kacifántos, díszes betűk, és egy lágy, szinte hipnotikus zene ringatta őket, ami komótosan vándorolt végig idegszálaimon, felállítva minden egyes szőrszálat a testemen, libabőrössé változtatva minden négyzetmillimétert a bőrömön, rózsaszín, jótékony köddel fedve be tudatomat.
 

   Riley…

   Felismertem a nevem, és a hang is ismerős volt, amin beúszott a hallójáratomon át. Szerettem ezt a hangot. Ez volt a világ egyik legmegnyugtatóbb hangja. Ez a hang mindig jót ígért, akármilyen szót is formált. Ez a hang egy testvér, egy barát, egy szerető szív hangja volt.

   A párna a fejem alatt puha és meleg volt, mint a szerelem, ami emberemlékezet óta társammá szegődött életem nem éppen egyenletes útján. Ez az érzés uralt mindent, amit tettem vagy gondoltam. Ezzel keltem, és mikor álomra hajtottam fejemet, ez bújt a takaróm alá, hogy egész éjjel melegen tartson, mint valami apró radiátor. Ez volt az, ami arra késztette a szívemet, hogy újra és újra összehúzódjon, majd kinyújtózzon, mint egy ébredező gyermek. Ez volt az, ami arannyal vonta be a napot, és ezüsttel a felhőket. A szerelem egyszerre volt társam és legjobb barátom is.

   A szerelem… a leghazugabb érzés a világon. A szerelem hiteget, ígér, reményt kelt és mosolyog. A szerelem átölel, és a füledbe súg, megérinti a lelkedet, és arra késztet, hogy a boldogságot hajszolva minden mást hagyj figyelmen kívül. A szerelem álnok, csalfa és erkölcstelen. Olyan emberek mellé sodor, akikkel nem volna szabad közeli kapcsolatot létesítened. Miközben ott állsz valaki mellett, akit nem szerethetsz, a szerelem körétek fonódik, behálóz benneteket, mint egy éhes pók, megindító dallamokat dúdol, amit csak ti hallotok, miközben az égre hol szivárványt, hol tűzijátékot fest, színes, káprázatos csillagokat permetezve mindenfelé. A szerelem megváltoztatja a hold színét, megédesíti a madarak csicsergését és mókás, hívogató alakzatokba rendezi a felhőket. A szerelem a legádázabb ellensége az embernek, és mégis olyan közel engedi magához, mint a legjobb barátját.

   Nem akartam áldozat lenni, sem egy tehetetlen kisgyermek, aki az ágya alá bújva kuksol, és sírva fohászkodik az úrhoz, hogy az alkoholista apja ne találjon rá, és rángassa ki onnan, hogy aztán szíjjal és bottal verje el.

   Mindez azonban semmi volt a szerelem erős csapásaihoz képest. A szerelem nem a csontokat zúzza porrá, hanem a test és lélek mozgatórugóját, a szívet…

   Jasmin

   A név villódzott lehunyt szemeim előtt, és búgó, már-már doromboló hangot hallatott.

   Riley…

   Élesebb, hangosabb és erősebb volt. Szinte testet öltött, és talán pulzált is, bár úgy véltem, csak képzelődök.

– Edward, édesem, ébredj!

   Ez most másképpen hangzott. Ez a hang ösztönösen rántott ki az álmok országából, és bíbor lepellel vonta be éledező elmémet. Kimerülten feltoltam magam, amennyire tudtam, és a lehetőségekhez képest elfordítottam a fejemet a hang irányába. A fény hatására többször is megránduló, tiltakozásul összeszoruló, de lassan engedelmeskedő szemhéjaim elváltak egymástól, hogy megkeressék a szeretett hang forrását, ami egy sötétvörössel díszített barlangból eredt. A barlang megváltozott, szélesre húzódott, és fehér, csodálatosan szép gyöngysor villant elő, ragyogva tündökölve rám.

– Anyu? – motyogtam jóformán kábultan, miközben a barlang az arcomhoz közeledett, majd óvatosan hozzásimult, és csak pillanatokkal később kezdett távolodni, egy hangos, erőteljes cuppanás után.

– Valld be, hogy egy mormotával háltál azon az éjjelen, mikor fogant – jött a kuncogás az imádott arc mögül. Aztán tekintetem rátapadt a gonoszan csillogó sötét szempárra, ami mosolyogva nézett rám, ha ez egyáltalán lehetséges.

– Ne légy szemtelen, Nicolas! – szólt hátra anyu, de nem fordult el, nem engedte tekintete az enyémet.

– Hol van Jas? – kérdeztem, próbálva felidézni az utolsó emlékeimet. – Oh, ne… Látta… Gyűlöl… Nem akarok felkelni! Nem kelek fel! Soha többé ne keltsetek fel!

   Visszazuhantam a párnára, újra hátat fordítva az anyámnak és Nicknek, és beharapva az alsóajkamat arról győzködtem a könnyeimet, hogy jobb nekik odabent…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (18 votes cast)
Edward Riley 37. rész, 10.0 out of 10 based on 18 ratings