Furcsa érzés kerített hatalmába, amíg a parkban sétáltunk. Jerryt szabadon engedtem, tudtam, hogy követni fog, de Dantéban nem bízhattam, hiszen nem én voltam a gazdája. Úgy tűnt, nem zavarja a póráz, főleg mert Jerry nem távolodott el tőle, mintha egy láthatatlan huzal feszülne kettejük között. Ez tényleg szerelem… nem a szaporodás ösztönéről szól, hiszen mindkét kutya kan. Nem, ez valami más. Egymásra találás, két magányos lélek összefonódása…

   Hogy fog fájni nekik, ha majd el kell válniuk.

   Szerelem…

   Azon töprengtem, hogy vajon most már mindig Riley fog-e eszembe jutni erről a szóról. Miért nem vettem korábban észre, hogy elvarázsolt? Hogy lehettem ennyire vak és ostoba?

   Leültem egy padnál, és ujjaimat belemélyesztettem Dante dús bundájába, amit halk vinnyogással fogadott, ezzel kifejezve elégedettségét. Most, hogy tekintetem az övébe fúrtam, elöntött valami újszerű, de mindenképpen ösztönösen ismerős érzés. Dante hozzá tartozik, ő hozzám, én pedig Dantéhoz Mindezt figyelembe véve, Dante immár kicsit az én kutyám is. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra. Elnéztem a juharfák irányába, de lelki szemeim előtt már nem láttam őket. Egy zavart arc, sűrű, kissé kócos haj és kifejező, ijedt tekintet uralta elmémet.

   Sóhajtozva rázkódtam meg, mikor egy falevél megérintette a karomat. Rájöttem, hogy percek óta az elmúlt éjszaka képeit vetítem magam előtt. Időközben egészen lehűlt a levegő, és minden lélegzetvétellel párás hideget szívtam magamba, mely bár bántotta a torkomat, valahogy mégis jólesően kúszott végig rajta.

   Összehúztam a kabátomat, és elindultam a két négylábúval hazafelé. Útközben azon járt az eszem, vajon mit akarhatott Jack Edwardtól. Emlékeztem rá, Riley milyen kiskutya szemeket meresztett rám, mikor kettesben kellett hagynom a nevelőapámmal. Akkor annyira szerettem volna megölelni, és megsimogatni a hátát, de most valahogy úgy éreztem, kicsit talán elsietjük a dolgokat. Végül is nem is ismerem, mégis ismerős vendégként fordul meg újra és újra az ajkaim között.

   Megtorpantam, ahogy rájöttem, pontosan azt csinálom, amitől annyira óvott. Arról győzködöm magam, hogy hiba volt közel engednem. Persze, bizonyos fontos momentumokat figyelembe véve, be kell látnom, hogy van némi alapja az aggodalmamnak, ugyanakkor felidézve a szerelmes pillantásokat, a mohó, telhetetlen ajkait és gyengéden cirógató ujjainak emlékét, el kell ismernem, ez egy olyan hiba, amit tulajdonképpen szívesen elkövetnék bármikor.

   Tovább baktattam, szinte öntudatlanul markolászva a bőrpóráz végét. Ha Dante meglátott volna valamit, és nekiiramodik, bizonyára hasra esek, annyira nem figyeltem már sem őrá, sem az útra magam előtt.

   Muszáj volt elemeznem a helyzetet. A tetteim meghatározzák a jövőt, és az általam extázisban suttogott szavak befolyásolják Riley bizonytalan érzésvilágát. Korai volt olyan dolgokat mondanom neki… De ha ez így van, miért éreztem annyira természetesnek minden szót? Miért volt ő az első gondolatom, mikor felébredtem? Miért jár most is rajta az eszem?

   Az utolsó kérdést már az ajtóban tettem fel magamnak, aztán benyitottam. Szórakozottan vettem le a nyakörvet mindkét ebről, majd egyenesen a nappali felé indultam, észre sem véve, hogy még a cipőm is a lábamon van.

   Nem tudom, mire számítottam igazából, amikor meglepetten meredtem a fotelon ülő Rileyra, és a vele szemben ücsörgő Jackre. Talán azt vártam, hogy nevelőapám éppen zsákokba pakolja Riley véres testrészeit? Miért ért olyan váratlanul, hogy itallal a kezükben beszélgetnek?

   Jack rám emelte hatalmas szemeit, és a már jól ismert mosolyával intett felém. Vonakodva indultam el, mert legszívesebben Riley karjaiban kerestem volna helyet magamnak, de azért hagytam, hogy Jack az ölébe húzzon. Nem először fordult elő, de semmi kivetnivalót nem láttam benne. Bár biológiailag nem voltunk vérrokonok, Jack mégis olyan volt számomra, mintha az apám lenne. Végül is, ha úgy nézzük, Michael nem állt közel hozzám, legalábbis nem úgy, mint Jack. Ha az ő ölében ülnék, azt valóban furcsának találnám.

– Nos, mi a helyzet? – kérdeztem, amikor végigsimított a karomon.

– Kötöttünk egy alkut, Mr. Rileyval – magyarázta Jack kissé hátra döntve, hogy jobban lássa az arcomat.

– Miféle alkut? – pillantottam rá zavartan.

– Én nem árulom el anyádnak, hogy mi folyik kettőtök között, cserébe megígérte, hogy nem fog hanyatt dönteni az anyád házában…

   Meglepett az a nyíltság, amivel Jack beszélt, habár rá egyébként is jellemző volt, hogy rátér a lényegre. Sosem kerülgette a forró kását, mindig azonnal előállt azzal, ami éppen foglalkoztatta. Most mégis fülig vörösödtem, akár csak Edward, aki annyira megdöbbent Jack fogalmazásmódjától, illetve attól, hogy közölte velem az „alku” lényegét, hogy elejtette a poharát. A whisky azonnal terebélyes foltot hagyott a sötét bordó szőnyegen, melynek színe meg sem közelíthette Rileyét.

– Oh, Jézus! – nyögte, miközben felugrott. Zavarodottan járatta körbe a tekintetét a szobán, talán valami után kutatva, amivel feltörölhetné. Rendkívül idegesnek látszott, amit alátámasztott remegő kezeivel való tehetetlen mozdulata is, mellyel az izzadtságot törölte a farmerja hátuljába. Egy pillanatig szerettem volna én is ugyanígy végighúzni a tenyeremet feszes fenekén, de aztán észbe kaptam, rájöttem, mennyire abszurd gondolataim vannak – már megint -, és felkeltem, hogy feltakarítsak.

   Jack mosolyogva figyelte Edwardot, aki még mindig szerencsétlenül nehezedett egyik lábáról a másikra, miközben szinte bénultan meredt az egyre szélesebb foltra.

– Úgy sajnálom – nyögte összezavarodva, de továbbra sem mozdult.

   Kimentem a fürdőszobába, és elővettem egy mosószappant, majd vizet engedtem az egyik lavórba.

   Mikor visszaértem a szobába, Jack villantott felém egy elégedett mosolyt, ami bizonyára azért terült szét az arcán, mert ennyire zavarba tudta hozni Edwardot. Mindig is szórakoztatták az efféle dolgok. Jack előszeretettel hozott kínos helyzetbe bárkit, és ha rájött, hogy valaki sebezhető, többé nem szállt le róla. A maga módján jóindulatú ember volt, akire bármilyen helyzetben számíthattak az ismerősei, de emellett igenis gonosz és elvetemült énje is létezett, aki kárörvendően kuncogott mások kipirult arcának látványától.

   Letérdeltem, hogy kipucoljam a szőnyeget, de Riley ugyanebben a pillanatban rogyott térdre előttem, és elkapta a kezem.

– Majd én! – motyogta megszégyenülten.

   Ahogy megérintett, mintha elektromosságot éreztem volna, de a szikra, mely belém csípett, nem létezett, csak a képzeletemben. Legalábbis ezt hittem, amíg tekintetem össze nem találkozott az övével. Egyszerre borzongtunk meg, és már értettem, hogy ő is érezte, amit én. A kettőnk közötti izzó feszültség valóban létezik, mégha csak számunkra érzékelhető is. Az érintése, akár egy csók a konvektorral, megrázó, egyben bizsergető érzés.

– Csak egy kis folt – mosolyogtam még mindig zavart arcára. Ettől valamelyest megkönnyebbült, kiengedte tüdejéből a benntartott levegőt, de még mindig fogta a kezem.

– Majd én – ismételte sokkal határozottabb hangon.

– Tudod, Edward – szólt közbe Jack, mintha csak emlékeztetni akart volna minket a tényre, hogy nem vagyunk egyedül -, szerintem hagynod kéne, hogy Jas intézze ezt. Véleményem szerint, az ilyen dolgokat a nőkre kell hagyni, mert ha te csinálod meg, később úgyis megkritizálja majd a végeredményt. A nők már csak ilyenek, kölyök, ez van. Azonban, ha meg akarod hálálni neki a segítséget, megnézhetnéd a számítógépét, már ha értesz hozzá. Egy ideje panaszkodik, hogy túlságosan lassú… nekem még nem volt időm arra, hogy tanulmányozzam. Tudod, bármit csinálok vele, Jas egy hónap alatt kinyírja. Mindenfélét letöltöget, telepítget, aztán persze tele rakja szeméttel, amitől az egész belassul.

– Nem is igaz – morogtam durcásan, de miután megláttam Riley jókedvű mosolyát, én is felengedtem. – Na jó, talán… – ismertem be fanyalogva.

– Szívesen megnézem – jegyezte meg Edward, és fel is állt a földről.

– Igazán kedves vagy, de nem kell ezt csinálnod… Úgy értem…

– Nem gond, tényleg. Szeretnék segíteni – túrt idegesen a hajába, miközben félénken mosolyogott tovább, mintha szándékosan akarna feltüzelni. Hogy lehetne ellenállni egy ilyen szempárnak? Főleg, ha valaki szemét módon ennyire ártatlan és naiv tekintetet szegez rám. Ez igazán nem sportszerű. Végül is nekem kéne őt csábítgatni, vagy nem?

   Jack kuncogva állt fel, és kiment a konyhába, Edward feszülten a szobám felé mutatott, aztán hátrálni kezdett az ajtó felé, mintha mentegetőzni akarna valami miatt. Addig tolatott, amíg bele nem ütközött a falba, amitől csendesen felnyögött. Kitapogatta a kilincset a háta mögött, aztán még mindig hátrálva belépett a szobába, és utoljára még intett egyet felém, eközben végig megőrizve ideges mosolyát.

   Utáltam, hogy hirtelen ilyen erős hatással van rám. Eddig nem is izgatott, észre sem vettem, mennyire vonzó, de most semmi másra nem tudtam gondolni. Normális ez egyáltalán?

   Hamar végeztem, elpakoltam magam után, aztán a konyhában töltöttem három pohárba üdítőt. Egyet Jack elé toltam, kettőt tálcára raktam, de mielőtt elindultam volna, hogy bevigyem a szobámba, elővettem a telefonomat. Úgy véltem, Nicky épp elég ideje van önkéntes száműzetésben, és most már senkit sem zavarna a jelenléte. Sőt… Igazából most, hogy rájöttem, szegény egész napra felszívódott, csakhogy mi kettesben lehessünk, nem csak mélységes bűntudat tört rám, de a hiányérzete is.

   Néhányszor csengett a telefonja, mire felvette. Röviden vázoltam neki, hogy Jack hazajött, és hogy már nincs oka a várost róni. Azt reméltem, hogy örülni fog, de megfeledkeztem arról, mennyire nem kedveli a nevelőapámat. Egészen zavarba jött a gondolattól, hogy Jack is a képbe került. Hirtelen úgy tűnt, mintha okokat keresne arra, hogy még távol maradhasson. Először magyarázott valami telefonos szaküzletről, majd arról, hogy mivel nem mentünk el a cirkuszba, vissza kell váltania a jegyeket. Hiába győzködtem, hogy nem számít, majd én kifizetem őket, csak nem lehetett vele szót érteni.

   Eldöntöttem, hogy amint hazaér, valahogy megbékítem Jackkel, mert ő épp úgy a családom része, mint Nicolas. Nem akartam rangsorolni őket, nem is lett volna igazságos, hiszen hiába is szólt Nicky mellett a vérrokonság, mégis csak Jackkel töltöttem a fél életemet. Legalábbis azt a felét, amire emlékszem…

   Kissé csalódottan emeltem fel a tálcát. Jack a pultnak támaszkodva állt, és kíváncsian figyelt. Mielőtt az ajtóhoz értem volna, halkan felsóhajtott, majd megszólalt, azon a hangon, amit más túl bizalmaskodónak érzett volna, de én mindig is szerettem.

   Az a jó egy mostohaapában, hogy nem érzi akkora szükségét annak, hogy neveljen is. Jack mindig ehhez tartotta magát. Ő inkább próbált a barátom lenni, mint egy szigorú szülő. Bár jól kijöttem anyuval, és tényleg sok mindent elmondtam neki, Jackkel mindig könnyebben osztottam meg a titkaimat.

– Szóval, Riley és Nicky barátok. Azért jöttek ide, hogy rávegyenek, hogy visszamenj velük Greenfieldbe.

– Igen – bólintottam, és leraktam a tálcát, mert tudtam, hogy nem éri be ennyivel. Kicsit türelmetlenül dőltem az ajtófélfának, mert alig vártam, hogy Rileyval lehessek, de igyekeztem úgy tenni, mintha sehová sem sietnék.

– Mégis, mi a fenét csinálsz tulajdonképpen? – váltott kíváncsi hangsúlyból rosszallóra. Kezeit átfonta izmos mellkasa előtt, és értetlenül méregetett, mintha csak a titkaimon töprengene.

– Hogy érted? – kérdeztem meglepetten, próbálva leplezni zavaromat, bár tudtam, hogy úgyis átlát rajtam. Jack zseniális képességgel rendelkezett, ha az emberek viselkedésének elemzéséről és személyiségének kiismeréséről volt szó.

– Elmesélte, hogy nem emlékeztél rá, mikor találkoztatok.

– Na és? – ráncoltam idegesen a homlokomat, miközben éreztem, hogy valami olyat mond majd, amitől még feszültebbé válok.

– Az Isten szerelmére, Jasmin! Két napja ismered a srácot. Nézd, én is látom, hogy mennyire helyes kölyök, és hidd el, kedvelem is, igazán, de az ég áldjon meg, nem is ismered! Néhány napja találkoztál vele először úgy, hogy arról emlékképed is van. Ezzel nem is lenne gond, ha történetesen nem egy légyottot zavartam volna meg az imént.

   Jack most valóban úgy beszélt, mint egy apa, és ez valahogy nem állt jól neki. Az aggódó szülő szerepe mindig is anyué volt. Láttam rajta, hogy neki éppen olyan kényelmetlen ez a beszélgetés, mint nekem, mégis várakozóan fürkészte az arcomat, tudva, hogy nincs helyes válasz korábbi kérdésére. Bár tudtam volna, mit csinálok, bizonyára akkor nem pirulok el, mint egy szűzlány.

– Eltúlzod, Jack! Nem volt semmilyen légyott. Egy kicsit talán elragadtattuk magunkat, de nem feküdtünk le egymással. Ez csak… ez…

– Talán te nem emlékeztél a srácra, de anyád igen… korábban sokszor szóba hozta, akkoriban, mikor megismertem. Azt hiszem, jobban hiányzott neki ez a fiú, mint a saját fia. Persze nem állítom, hogy nem szereti Nicolast, de te tudod a legjobban, hogy a bátyád milyen kiállhatatlan tud lenni. Főleg a jelenlétemben. Anyád sosem tudta feldolgozni, hogy a bátyád nem kedvel engem. Nem az ő hibája, én megértem, hogy nem bír, de…

– Miért mondod most ezt el nekem? – vágtam a szavába, mert most már még inkább hülyén éreztem magam.

– Mert biztosra veszem, hogy anyád most is azt a kissrácot látja benne, akit annak idején a bátyáddal és apáddal együtt elhagyott. Márpedig, ha ez valóban így van… mit gondolsz, mit fog szólni ahhoz, hogy ti ketten…

– Ez nem az ő dolga! – nyögtem még inkább elvörösödve. Ha csak az a múlt létezne, amire én emlékszem, Jack most csak amiatt aggódna, hogy Rileyval még nem volt időnk kiismerni egymást. De most már tisztán láttam, hogy inkább azért feszeng, mert anyu nem felejtette el Edwardot, ahogy én. Nyilván kedveli őt, ez látszott azon, ahogy megölelte, mikor este

   Nickyvel beállítottak. Ám, ha csakugyan a gyermekét látja benne… nos az tényleg bonyolultabbá teszi a dolgokat…

   Ilyen is csak velem történhet meg. Ha egy percre rálelek a boldogság forrására, mindjárt elpárolog, mintha soha nem is lett volna.

   Jack szemébe nézve őszinte kétséget és féltést láttam. Visszasétáltam hozzá, átöleltem, és lábujjhegyre ágaskodva a fülébe súgtam.

– Csak adj nekem egy kis időt!

   Egymásra néztünk, és az aggodalom folyammá duzzadva áradt szét a lelkünkben. Egyszerre sóhajtottunk fel, átérezve egymás lehangoltságának hullámait. Jack miattam és anyu miatt aggódott. Én anyu és Riley miatt… de igazából az utóbbi sokkal több felfájást ígért…

– Talán vissza kéne vonulnod, kicsi lány – suttogta lehalkítva a hangját.

– Bár képes lennék rá, Jack!

   Az utolsó pillantásom elég volt ahhoz, hogy megértően megrázza a fejét. Elfogadta a döntésemet, habár szemmel láthatóan nem értett egyet velem. Most már kétszer annyira izgatott, miről is csevegtek Rileyval, amíg én a kutyákkal sétálgattam.

   Azzal az elhatározással, hogy kikérdezem Edwardot, bemasíroztam a szobámba. Gyorsan letettem az íróasztal szélére a tálcát, és éppen a monitor felé fordultam, hogy közben vallatni kezdjem újdonsült kedvesemet, amikor szemem megakadt a képernyőn…

– Basszus… – szakadt fel a leleplezett szerető sóhaja belőlem.

   Futva pillantottam Riley fakó, szinte hófehér arcára, mely most mintha megdermedt volna. Egyik kezét az egéren felejtette, amit olyan görcsösen szorított, hogy ujjai végei is elhalványodtak már. A másik kezével a billentyűzetbe kapaszkodott, és furcsán, szaggatottan lélegzett.

– Ez… nos… én csak véletlenül…

– Véletlenül töltöttél le rólam közel ezer képet? – kérdezte tekintetét még mindig a képernyőn tartva, ahol a lomtár elemei között kizárólag az együttes honlapjáról leszedett albumok voltak.

– Hát ez kínos – haraptam be szorongva az alsó ajkamat. Továbbra sem nézett rám, de egy mozdulattal kiürítette a mappát, majd lehunyta a szemét. – Végül is, te kezdted ezt az egészet!

   Lassan megfordult, megfontoltan meresztette rám kékesen izzó szemeit, végül nyelt egy hangosat, mielőtt szabadjára engedte a halk, de határozott szavakat.

– Te gondoltál rám, amíg nem voltam itt – jegyezte meg kifejezéstelen hangon. Nem éreztem sem megkönnyebbülést, sem elégedettséget rajta, egyszerűen rideg volt, mint egy jégszikla.

– Eleget tettél ahhoz, hogy…

– Miért nem mondtad el? – szakított félbe aggódóan, miközben felugrott, és türelmetlen járkálásba kezdett. Megint egy érthetetlen reakció… Miért kell mindent azonnal a szívére vennie?

– Mégis, mit kellett volna mondanom? Oh, Riley, úgy örülök, hogy visszajöttél, mert éppen rólad álmodoztam? Ne légy nevetséges! Elég nyíltan üdvözöltelek, nem közömbösen, nem elutasítóan. Azt hiszem, ez elég bizonyíték volt arra, hogy kedvellek.

   Nem is értettem, mi okom van magyarázkodni. Végül is, mi rosszat tettem? Ő talán nem nézett rólam videót, mikor megérkeztünk hozzá? Ez miért más? Ez miért lenne bűn? Együtt járunk, vagy nem?

   Próbáltam megérteni, tulajdonképpen most mi is zajlik közöttünk. Nem sokat segített az az ingerültség, ami minden mozdulatából áradt. Most egyáltalán nem tűnt sebezhető kiscicának. Inkább volt éhes, zaklatott nagymacska, amit rácsok közé zárva megfosztottak a mozgásterétől és szabadságától.

– Kedvelni annyit tesz, mint letölteni három-négy képet. De ez…

   Most már én is kezdtem dühös lenni. Még mindig nem értettem, min húzta fel magát annyira. A levegő hirtelen fülledt és fullasztó lett. Ujjamat a szűk nyakú toppba mélyesztve húztam el a nyakamtól, remélve, hogy kevésbé érzem majd az oxigén hiányát. Ő is hasonlóan érezhette magát, mert becsúsztatta kezét a pólója alá a hasánál, és kicsit megmozgatta a bő, láthatóan finom anyagot. Végül, mikor újra rám meresztette bizonytalan szemeit, megállt, abbahagyva az idegesítő járkálást, és gyengéden a karomra fonta vékony, hosszú ujjait.

– Miért szedted le a képeket? – kérdezte erősen koncentrálva minden egyes szóra.

– Nem tudom… csak… csak hirtelen ott voltak… Aztán kitöröltem.

   Nehéz volt úgy beszélnem, hogy közben szinte felnyársalt a tekintetével. Bár próbált nyugodt maradni, éreztem növekvő szorongását. Közelebb húzott magához és átölelt, de nem úgy, ahogy korábban tette. Most hiányzott a szenvedély, ami alig két órája szinte felperzselt mindkettőnket.

– Ne szeress belém, mert megégeted magad! – súgta feldúltan, majd elengedett, és mielőtt még reagálhattam volna, kiviharzott a szobából.

   Egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi a fene baja van ennek a srácnak. Eddig azért nyüszített, hogy nem szeretem, most meg hirtelen ne szeressem? Amíg nem érdekelt, megőrült értem, most, hogy érdekel, már maradjak tőle távol?

   Összekuszálódott gondolatokkal huppantam le az ágyamra, és összpontosítani próbáltam a helyzetre. Valami nincs rendben Rileyval, ezt már tényként kellett elfogadnom. Vagy mazochista a fiú, vagy van valami más, ami miatt eltaszít magától. Talán anyu emléke tette ennyire irracionálisan óvatossá? Lehetetlen, hogy valaki ilyen kiszámíthatatlan legyen. Hol szinte felfal a szemével, hogy meg még a szavaival is eltaszít.

   A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy miközben Edward igyekezett teljesen összezavarni, lassan egyre inkább zuhantam a mélybe, melynek alján az igaz szerelem völgye húzódott, boldogság fákkal, mosoly patakokkal és öröm forrásokkal. Bár még nem láttam a felszínt magam alatt, már megcsapott a levegő kínzó szele. Mi van, ha a földet érésbe belepusztulok?

   Elkeseredetten üldögéltem az ágyon, azon bánkódva, hogy valamit nagyon elszúrtam. Ez a szeret nem szeret játék kezdett az idegeimre menni, ezért elhatároztam, hogy itt az ideje annak, hogy a kezembe vegyem a dolgokat. Riley az enyém lesz, történjék bármi is! Megérdemlem, hogy boldog legyek, és éreztem, hogy ő képes lesz feledtetni velem a korábbi csalódásokat, melyek végigkísérték életem.

   Nem volt kedvem stratégiát készíteni, sem ahhoz, hogy terveket szövögessek. Ha az ember igazán szeretne valamit, tiszta szívéből vágyik rá, akkor elég csupán a szívére hagyatkoznia. Ezt akartam tenni. Csak hagyni, hogy magától sodorjon az a bizonyos ár, ami vagy maga alá temet, vagy az egekig emel. Reméltem, az utóbbira számíthatok.

   Felkeltem az ágyról, és az ajtóhoz mentem. Mielőtt kiléptem volna, még sóhajtottam néhányat, belélegezve az illatot, amit Riley hagyott maga után. Most, hogy tüdőmet elárasztotta a hozzá tartozó illatfelhő, még inkább erősödött bennem az elhatározás. Ha valaki képes igazán szeretni, az ő. Márpedig, ha valóban olyan életre vágyom, ami nem a keserűségről és bánkódásról szól, olyan férfivel kell összekötnöm a sorsomat, aki minden helyzetben mellettem áll majd, és nem futamodik meg, ha netán hibát hibára halmozok. Bíztam benne, hogy Riley szerelme nem csak egy bálványnak szól, hanem igazán nekem, Jasmin Andersonnak.

   A nappaliba lépve csalódottan láttam, hogy Jerry magányosan kuporog Jack lábánál. Olyan elkeseredetten nyüszített, hogy nem lehetett kétségem afelől, Edward magával vitte Dantét, mikor ELMENT.

– Egyedül vagy? – kérdeztem bátortalanul. Jack leengedte a könyvet, amit olvasott, és kíváncsi szemeit rám szegezte.

– Azt mondta, szüksége van egy kis levegőre. Gondolom, erre voltál kíváncsi – találgatott. Bólintottam, de a biztonság kedvéért ellenőriztem, hogy megvan-e még a csomagja. Ott volt, ahol korábban hagyta. Megkönnyebbülten ballagtam el az egyik fotelig, és leültem. Jerry azonnal átpártolt hozzám, hatalmas, szőrös fejét az ölembe hajtva bújt a két lábam közé. Szomorú szemekkel bámult, szinte szívszaggató hangot adva ki magából. – Lesz némi gondunk a fiatalúrral. Azt hiszem, kétoldali szívszakadásban szenved majd, ha a barátod elviszi a négylábúját.

– Megkedvelték egymást – bólintottam Jerry fülét vakargatva. – Szerinted túlteszi majd magát Dante hiányán? – kérdeztem azon tűnődve, én túl tudnám-e tenni magam Dante gazdájának hiányán.

– Időbe fog telni, de abban biztos vagyok, hogy egy darabig depressziós lesz. Oda kell majd figyelni rá.

– Nem aggódsz miatta? – faggatóztam tovább, két kezem közé fogva a bundás kifejező pofáját. Az eb elővette a legártatlanabb, legszánalmasabb képét, mintha mindenáron meg akarna győzni róla, hogy megérdemli, hogy új barátja után mehessen.

– Nem számít, aggódok-e. Ezt végig kell csinálnunk, bármilyen nehéz is lesz neki. A fiúd elviszi a kutyáját, Jerry pedig itt marad. Ez van – vont vállat Jack, a könyvet újra maga elé emelve. – Ami azt illeti, miattad jobban aggódom.

– Miattam? – kérdeztem meglepetten. Elengedtem Jerry fejét, és figyelmem teljesen Jackre irányítottam.

– Összevesztetek odabent? Csak mert Hófehérke elég feldúltan távozott.

– Feldúlt volt? – ugrottam fel anélkül, hogy tudomást vettem volna a gúnynévről, amit nyilván Riley halovány bőrszíne ihletett.

– Mondhatjuk úgy is, hogy a fájdalom szobrát akár róla is mintázhatnák. Tudod, kicsi lány, szerintem bármilyen helyes is ez a kölök, túl savanyú hozzád. Életemben nem láttam még annyi keserűséget egy korabeli taknyos szemében, mint az övében. Ha azt mondanád, hogy most irtották ki az egész családját, de még a barátait is, simán elhinném neked. Mi ütött ebbe a fiúba? Úgy értem, ha én azzal a nővel lehetek, akiért megváltanám a világot, akkor fülig ér a szám. Hát róla sok mindent el lehet mondani, de azt hogy…

– Ezt nem értheted – vágtam a szavába, mert éreztem, ha nem állítom le, még tovább fokozza. – Nézd, most nincs időm ezt megbeszélni veled. Meg kell keresnem – indultam az előszoba felé. Jack ismét megvonta a vállat, de még utánam szólt.

– Próbáld a parkban. Említette, hogy korábban jártak ott a bátyáddal, és nagyon tetszett neki. Szerintem ott lesznek a kutyával.

– Kösz, Jack. Ha sokáig maradnék, csörgök majd.

– Megmondom anyádnak, hogy megszöktél a szöszke hercegeddel – mosolygott rám. Tudtam, hogy nem említi majd anyának. Legalábbis azt, amit ő már tudott, bár mind a ketten tagadtunk Rileyval.

   Ahogy nevelő apám tippelte, Edwardot és Dantét a parkban pillantottam meg. A játszótérnél ücsörögtek. Gyerekek sehol sem voltak, tekintve, hogy szemerkélt az eső és fújt a szél, de őket nem zavarta. A kutya fel alá futkározott, kerülgetve a mászókákat, hintákat és homokozót.

   Riley láthatóan búskomoran bámulta a lába alatti homokot, amibe egy fadarabbal rajzolgatott. Lassan közeledtem felé, nem akartam, hogy idő előtt észrevegyen. Figyeltem, ahogy a szél összeborzolja egyébként is kócos haját, miközben az eső könnyei meg-megcsillannak kipirult arcán.

   Dante gyorsan kiszúrt, és felém rohant, de gazdija nem törődött vele. Továbbra is a homokba alkotott műve kötötte le, még a fejét sem fordította a kutya felé. Az eb majdnem ledöntött a lábamról, úgy nyomakodott, míg felváltva nyálazta össze mindkét kezemet. Együtt baktattunk a padig, ám mikor odaértünk, mint egy figyelmes barát, távolabb vonult, és látványosan ásni kezdett egy tölgyfa alatt.

– Elmondod? – kérdeztem halkan. Tekintetem a földön tartottam. A bot megmerevedett, és már nem fejezte be az utolsó betűt a karcolt névből: „Jasmi” Edward összerándult, és ijedten pillantott rám, majd azonnal elkapta tekintetét, és lábával széttúrta a nevemet. A fadarab kicsúszott hosszú ujjai közül, és kimerülten hanyatlott hátra.

– Mit keresel itt? – kérdezte már-már vádlón.

– Velem akarsz lenni, mégis itt ücsörögsz. Velem akarsz lenni, mégis ellöksz magadtól. Velem akarsz lenni, mégis arra kérsz, hogy ne szeresselek. Miért?

   Nem felelt, csak lehunyta a szemét, és kinyújtotta felém a kezét. Amint tenyerem az övébe simult, közelebb húzott magához, és az ölébe ültetett. Csak akkor nézett rám, mikor már elhelyezkedtem.

– Hogyan teljesedhetne be az ég és a föld szerelme? Az egyik odafent van, a másik odalent. Ha nyújtóznék is feléd, soha, de soha nem érhetnék fel hozzád.

   Minden szót erős érzelemhullám hatott át, melyből fájdalom és csalódottság áradt.

– Néha fogalmam sincs, miről beszélsz – vallottam be feszülten.

– Csak arról, hogy nem lehetünk együtt. Én szeretlek – csuklott el a hangja -, de képtelenség, hogy mi ketten…

   Nem akartam, hogy ismét kifogások tucatjait sorakoztassa fel, melyek azt hivatottak szemléltetni, miért nem járhat velem. Hogy elhallgattassam, a leggyalázatosabb módszert választottam. Ajkaimat az övére tapasztva átöleltem a nyakát. Nem is próbált ellenkezni, talán tudta, hogy hasztalan volna. Miközben szembe helyezkedtem vele, és két lábammal átfogtam a derekát, végigsimítottam a hátán. Kezemmel a hajába túrva faltam kissé hűvös ajkait, mialatt egyszerre borzongtunk meg újra és újra. Nem emelte fel karjait, hogy magához öleljen, csak ült, kiszolgáltatottan, de halkan nyöszörögve. Hogyan küzdhet valami ellen, ami ennyire elemészti? Hogyan utasíthat el, mikor így reszket a csókomtól? Hogy vívhat önmaga ellen harcot? Miért? Miért? Miért?

   Mielőtt válaszokat követelhettem volna, a telefonjának csengetése magával rántotta a varázst, és én kiábrándultan eresztettem el. Nem kereste a tekintetemet, csak elővette a telefont, és halkan megszólalt.

– Nicky az.

   Lecsusszantam az öléből, és hagytam, hogy felvegye a mobilt. Egyetlen percig beszéltek, majd eltette a készüléket, és kissé előre hajolva a térdére nehezedett.

– Michael pokolian dühös ránk, amiért szó nélkül leléptünk. Az imént hívta fel Nickyt.

– Úgy érted, anélkül jöttetek el, hogy szóltatok volna neki? – csodálkoztam. Riley bólintott.

– Egy levelet hagytunk neki. Ha tudta volna, hogy mire készülünk, mindent megtett volna, hogy lebeszéljen róla.

– Ezt nem értem. Miért akart volna lebeszélni titeket?

– Vissza kell mennünk Greenfieldbe, Jas! Öt napot kaptunk, annyit még maradhatunk, aztán muszáj visszamennünk…

– Ez nevetséges! Felnőtt emberek vagytok, ezt Michaelnek is meg kell értenie…

– Ez nem ilyen egyszerű, Jasmin!

– Akkor magyarázd el – kérleltem, és újra közelebb húzódtam hozzá.

– Nem lehet… nem tehetem – csóválta a fejét, miközben elhúzódott tőlem. Felállt, füttyentett egyet a kutyának, majd sürgetően kinyújtotta felém a kezét.

– Mit titkoltok előlem? Valamit nem akartok elmondani nekem. Azóta érzem, hogy betettem a lábam a szülővárosomba. Folyamatosan félszavakkal kommunikáltok, és…

– Gyere vissza velünk, Jasmin! Kérlek! Ott mindent megértesz majd – fogta meg a két kezem, és szembe állt velem. Ezúttal nem kerülte a tekintetemet. Mélyen a szemembe nézett, és várakozóan fürkészte arcomat. – Kérlek! – ismételte szinte türelmetlenül.

– Ez nem ilyen egyszerű – vettem kölcsön korábbi szavait. – Nekem ez nem megy. Az egyik percben a mellkasomban lüktet a szerelmed, a másikban olyan hűvös vagy, hogy megfagyok a közeledben. Nem mehetek vissza veled, ha úgy bánsz velem, mint egy törölközővel. Ha vizes vagy, magadhoz veszel, ha megszáradtál eldobsz… Sajnálom, Riley, de én ezt nem…

– Ha visszajössz, Michaelhez… Hidd el, ott mindent megértesz majd. Vannak dolgok, Jasmin… dolgok, amiket nem mondhatok el neked… dolgok, amikről nem tudsz…

– Elegem van ebből, Edward! Meguntam, érted? Unom, hogy mindenki játszik velem! – közöltem feldúltan. Hirtelen pokoli harag lett úrrá rajtam. Vannak dolgok, de mégsem mondja el, mifélék. Vannak titkok, melyeket helyhez kötnek, és zsarolva érzem magam, ha kötélnek állok, és elmegyek azért, hogy megtudjak valamit, ami talán nem is érdekel.

– Jasmin, kérlek… Csak pár napot adj… csak… azt mondtad, meg akarsz érteni! Most itt a lehetőség. Tudni akarod, miért nem lehetek veled? Tudni akarod, hogy apád miért volt dühös, mikor megcsókoltalak? Hogy miért volt felháborodva, mikor azt hitte, hogy lefeküdtem veled? Tudni akarod, hogy Nickyvel miért volt olyan feszült köztünk a kapcsolat? Szeretnéd tudni, apád miért éppen most akarta, hogy hozzá költözz?

   Csupa olyan kérdést tett fel nekem, melyekre igenis tudni akartam a választ. Csak hogy nem napok múlva, és nem Greenfieldben. De igazából jelenleg egyetlen kérdés foglalkoztatott igazán. Egy volt ezek közül, ami nyomasztóan sürgette a választ: Tudni akarom, hogy miért nem lehet velem…

– Mondok én neked valamit, Riley! Nem játszom az ostoba játékotokat. Nem fogtok zsinóron rángatni, mint egy marionett figurát. Nem kellek neked? Hát jó! Van rajtad kívül éppen elég srác, akinek kellek! Ne hidd, hogy csak mert utánam jöttetek, már szórakozhatsz velem. Igazad van, Edward. Jobb, ha mi ketten nem leszünk együtt, úgysem tetszik senkinek az ötlet, nem igaz? Apa és Nicky kiakadt tőle, az anyám is ezt tenné, ha tudná, még Jack is szememre hányta a dolgot. Így lesz a legjobb. Legalább nem érzem magam hülyén, mikor egyik percben a karodban tartasz, a másikban meg elhúzódsz tőlem. Nem kellenek okok, Riley. Egyszerűen megkönnyítem neked a dolgokat és kiszállok!

   Tudtam, milyen ostobán viselkedek. Nem akarok kiszállni! Nem akarom elveszíteni, mikor még meg sem kaptam! Nem akarom, hogy elmenjen, és magával vigye az érzést, ami azóta bizsergeti a testem, mióta megjelentek az ajtóban Nickyvel. Nem, én nem akarom mindezt! De valamit meg kell értetnem vele. Vagy beleugrunk egy kapcsolatba, vagy nem. Nincsenek határok, nincs örökös visszakozás. Megszoksz, vagy megszöksz! Ezt kellett most eldöntenie.

   Hátat fordítottam neki, és a könnyeimmel küszködve elindultam hazafelé, tudva, hogy utánam fog jönni. Ez nem is volt kérdés. Az azonban igen, hogy mit lép majd ezek után. Képes végleg elengedni a szerelmünket? Van egyáltalán olyanunk, vagy csak én hiszem?

   Ezúttal nem kellett a válaszra várnom. Megragadta a karomat, és visszarántott – már nem először -, és vadul magához szorított. Nem mozdultam, bár elhúzódhattam volna. Hagyni akartam neki néhány pillanatot, hogy végre férfi módjára elhatározza magát, és ne álldogáljon tanácstalanul, mint egy tömegben elveszett kisgyerek. Most felnőtt fejjel kellett végiggondolni a helyzetet, és tudnia kellett, hogy ez lesz az utolsó szó.

– Vagy ugrasz, vagy nem! Nincs több lehetőséged – búgtam a vállába. Hallotta szavaimat, mert megfeszültek az izmai. Vártam még egy kicsit, de miután tovább hallgatott, egyszerűen kibújtam a karjai közül.

– Ez nem fair! – nyögte, és próbálta tartani a tempót, mellyel nekivágtam a hazafelé vezető útnak. Dante követett minket, de tisztes távolból. Talán érezte a feszültséget, de lehet, hogy csak a szagok vonzották messzebb tőlünk.

– Az élet nem fair, Riley! – szóltam hátra anélkül, hogy megfordultam volna.

– Veled szemben nem az, Jas! Nem tudsz mindent, és ha tudnád, amit én, talán nem is akarnál engem! Talán undorodnál még a gondolatától is, hogy hozzám érj. Legalábbis úgy…

   Megperdültem, és mire észbe kapott, már összeütköztünk. Megragadtam a pulóverét, és közelebb húztam magamhoz, annyira, hogy szinte ajkai közé súgtam a szavakat.

– Nincs semmi, ami arra késztethetne, hogy undorodjak tőled! Ha közölnéd, hogy Aidses vagy, akkor is akarnálak! Akkor is szeretnélek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

   Valahányszor kiejtettem a szót, megremegett a hangom. Ezúttal sokkal komolyabban gondoltam, mint legutóbb. Végre tudatosult bennem, amit eddig nem is fogtam fel igazán. Szeretem őt! Hiába minden, beleestem!

   Megdöbbent, talán mert ő is érezte, hogy most őszintébben csengnek a szavaim. Nem szenvedély itatta át őket, hanem fájdalom. Fájt kiejtenem őket. Nem azért, mert a reakciójától féltem, hanem azért, mert csak most értettem meg, mit jelent ez. Mit jelent igazán szerelemmel nézni rá.

– Jasmin – sóhajtotta olyan halkan, hogy a szél azonnal elragadta a hangját. Ismét magához húzott, gyöngéden és meghatottan, de még mindig óvatosnak látszott.

– Bármit is titkolsz, ezen már nem változtat! A te hibád! A fenébe is, mindent megtettél érte, hogy elvedd az eszem. Most már nem sétálhatsz ki, Riley! Nem fújhatsz visszavonulót, miután győztél!

– Nem, nem fújhatok – csóválta a fejét kissé szomorkásan. – Most már el kell viselnem, hogy megbántalak – motyogta.

– Ugrasz? – kérdeztem türelmetlenül.

– Már régen ugrottam – ölelt magához, és tudtam, elértem, amit akartam. Végre nem fog meghátrálni többé.

Szerző: Audry

 

Csak bejelentkezve szavazz, ha szeretnél részt venni a játékban.

Kiderül végre a titok a következő fejezetben?

View Results

Loading ... Loading ...

Amennyiben a hozzászólásodban sikerül kikövetkeztetned, mi lesz a következő fejezetben, vagy olyan elmélettel állsz elő, ami számomra is lenyűgöző, plusz pontokat kaphatsz a játékban. Ne felejts el jelentkezni. :)

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (18 votes cast)
Edward Riley 35. rész, 10.0 out of 10 based on 18 ratings