Megrendülten bámultam rá, miközben lassan megértettem, mitől fél annyira. Nem hisz bennem, és talán igaza is van. Vonzódom hozzá, de túlságosan új ez az érzés ahhoz, hogy tudjam, nem csak néhány napra szól. Tisztában volt önnön törékenységével, és nem mert kockáztatni. Akármennyire áhítozott utánam, túlságosan tartott a csalódástól. A fájdalom mélységesen keserűvé és óvatossá tette, és muszáj volt belátnom, hogy logikusak a szavai. Ha valaki igazán szenvedne egy esetleges szakítást követően, az nem én lennék. Fel tudok állni, bármi is történjék velem. Hagytak már el, néztek már át rajtam, de még sosem zúzták porrá a lelkemet. Nem tehették, mert nem is kötődtem olyan erősen senkihez, hogy lehetőséget adjak arra, hogy megsemmisítsen.

   Amióta a szüleim elváltak, ha nem is tudatosan, de kizártam a világot az életemből. Nem voltak barátaim, és nem volt sok kapcsolatom. Persze előfordult, hogy tetszett valaki, de ez nem igazi szerelem, nem az a fajta érzés volt, ami könnyeket csal az ember szemébe, ami arra készteti, hogy szíve kihagyjon egy ütemet, és a térdei szüntelenül remegjenek. Nem, az a fajta érzés, ami az ő életét kísérte végig, engem messze elkerült, és meg is tettem mindent azért, hogy ez így maradjon.

   Még mindig a távolba meredt, és láthatóan megviselt arccal ült, kissé reszketve. Most újra régi önmaga volt. Az a fiú, akit még Greenfieldben ismertem meg. Ismét elveszettnek és sebezhetőnek tűnt, és egy percig szinte tapinthatóvá vált az a tömény rettegés, amit az élet költöztetett csalódott szívébe.

   Egyszerre világos lett, miért utasított el. Talán ki sem bírna még egy veszteséget. Először arra kellett ráébrednie, hogy az apja nem jó ember, valaki, akire nem számíthat. Aztán ott voltam én, aki túl gyorsan, és túl váratlanul tűntem el, majd Any halála… Ki akarna ezek után hinni a boldogságban? Ki lenne képes elfogadni, hogy számára még jót is tartogat az élet? Hogy talán a sok rossz dolgot ellensúlyozandó, szépet is kaphat még a sorstól… Nem, én magam sem tudtam volna bízni ebben…

   Most megint feltámadt bennem a vágy. Szinte kiugrott a szívem a helyéről, olyan hevesen kalapált. Be akartam neki bizonyítani, hogy igenis van még remény… hogy nem veszett el minden. Hogy a szerelem nem kínszenvedés, nem csupán fájdalom és keserűség. Azt akartam, hogy végre érezze, hogy milyen, ha valaki viszontszereti, ha tartozhat ahhoz, aki miatt pokollá vált körülötte minden.

   Felkeltem az ágyról, és odamentem hozzá. Mikor az ölébe ültem, döbbenten nézett rám. Tekintetében ott lakozott a kétségbeesés, melyet már nem is tudtam volna nélkülözni belőle. A része volt, az összképhez tartozott, és én lassan rájöttem, hogy bármilyen nevetséges is, de tetszik örökös riadtsága.

   Eszembe jutott, amikor a rendezvény szervezése közben folyamatosan leste minden mozdulatomat. Az apró, de annál kifejezőbb mosolyai, a szeméből áradó mérhetetlen rajongás és izgalom. Gondolkozás nélkül öleltem magamhoz, és azt kívántam, bárcsak megválthatnám őt. Bárcsak a saját boldogságomat adhatnám neki, és átvállalhatnám kínjait.

– Nincs semmi baj, Riley! – suttogtam halkan. El akart húzódni, de nem eresztettem el. Erősen tartottam, és megcsókoltam a nyakát. – Tudnálak szeretni! Tudnék érted élni! Tudnék melletted ébredni, és semmire sem vágyom jobban, minthogy te feküdj mellettem, amikor lehunyom a szemem egy hosszú nap után. Akarom, hogy megtörténjen!

– Jas! – nyögte elhaló, tiltakozó hangon, és még mindig próbált eltávolodni tőlem, de elszántan szorítottam tovább.

– Szeretlek, Edward Riley! Nem ismerlek, de szeretlek! Talán a múlt elveszett számomra, de még lehet jövőnk! Engedd, hogy én legyek a jövőd!

   Reszketve hajtotta fejét a vállamra, de nem felelt, nem szólt semmit, és már nem is ellenkezett. Tudtam, minden porcikámmal éreztem, hogy vívódik, hogy engedni akar, de továbbra sem hisz. Bénultan küzdött saját kétségeivel, de túl sokszor sérült már a lelke. Túlságosan megtépázta a sors.

– Bízz bennem! Nem hagylak el! Nem foglak bántani! Nem hagyom, hogy újra szembe kelljen nézned a veszteséggel! Veled leszek, most és mindig: örökkön örökké!

   Engem is megleptek a szavak, melyek megállíthatatlanul zúdultak ki ajkaim között, és furcsa módon olyan természetes volt számomra a helyzet, mintha egész életemben arra vártam volna, hogy végre szabadon engedhessem őket. Talán titkon, még magam előtt is elrejtőzve ott lapult bennem mindez, és az évek során lassan ért bensőmben, mint anyaméhben a csecsemő; fejlődött, nőtt, és most, hogy elérte végre a teljességet, ki akart törni, hogy pillangó módjára bontson szárnyat. Talán azért próbáltam elfelejteni őt, mert kislánykorom ellenére nem volt közömbös számomra. Talán már akkor is éreztem, hogy Rileyval összetartozunk. És mikor az élet elválasztott tőle, többé nem mertem emlékezni rá. Nem mertem előhívni elmém mélyéről a képeket, melyekben megőriztem jellegzetes vonásait, szemének hamiskás, kedves csillogását, és a tekintetéből áradó, számomra ismeretlen tündöklést, amit irántam érzett szerelme lobbantott fel, és tartott életben.

   Mintha fény gyúlt volna a fejemben, egyszerre úgy éreztem, az én helyem az ölében van, mindig is ott volt, és soha nem is kellett volna máshol keresnem a boldogság kiapadhatatlan forrását.

   Még mindig hallgatott, és alig érezhető remegése sem múlt el. Azt akartam, hogy érezze, végre felnyílt a szemem, és megláttam azt, ami talán mindig is előttem volt, csak nem vettem tudomást létezéséről.

– Szeretlek, Edward Riley! – ismételtem határozottan.

   Végre felemelte tekintetét, és mélyen az enyémbe fúrta. Egy könnycsepp reszketett a szeme sarkában, és láthatóan tanácstalanul kereste a szavakat, amik nem először hagyták cserben.

– Ne – suttogta végül szinte könyörgő hangon.

– Szeretlek – súgtam újra, és hogy megakadályozzam a további ellenkezését, csókkal tapasztottam be halovány, ám mindennél édesebb ajkait.

   A világ táncra perdült körülöttem, ahogy lassan engedtem a vágy mindent elsöprő erejének. Testem az övéhez feszült, és ő megadóan hajtott fejet „erőszakos” mohóságommal szemben. Tudtam, megtörtem az ellenállását, és bizonyára ő is tisztában volt vele, hogy hiába is harcol saját érzései ellen. Örökké várta a percet, hogy őszinte lendülettel hadarjam el neki szerelmemet, és most, hogy mindez valósággá vált, hogy a kínzó álom ébredés után is testet öltött, nem volt semmi, amit felhozhatott volna önmaga védelmében.

   Megszűnt az ősidők óta általa épített bástya, leomlott, porrá lett, és már csak védtelenül állt a könyörtelen, ám annál izgatóbb események előtt. Most még inkább telhetetlenül habzsolta ajkaimat, és valósággal rázkódott izmos teste, ahogy szinte összepréselte az enyémmel. Mintha csakugyan egyé akarna válni velem, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy maga mellett tartson az idők végezetéig, vagy legalább addig, amíg el nem jön értünk az elkerülhetetlen halál, ami együtt közel sem volt olyan ijesztő, mint egyedül.

   Őrült kamaszokként estünk egymásnak, és talán ő sem fogta fel, hogyan kerültünk a forgószékről az ágyra, de igazából nem is érdekelte egyikünket sem. A leküzdhetetlen vágy úgy dolgozott bennünk, mint egy fáradhatatlan vakond, aki csak ás és ás, egészen addig, míg el nem éri a fényt, mely ismeretlen veszélyeket tartogat számára.

   A mi fényünk sem volt oltalmazó. Mind a ketten tudtuk, hogy körülötte ott ólálkodik a sötétség, ami váratlanul csaphat le ránk, szétszakítva minket, mint egy régi, elfeledett fényképet. Mégis akartuk, hogy soha ne érjen véget, hogy lobogjon, akár a tűz, és úgy emésszen el minket, mint a kékes-nyarancsos lángok.

Szerelem!

   Hát ez lenne az, ami annyi költeményt inspirált, amiről regényeket írtak, filmeket forgattak, és amiről a nagyszülők is egy kisiskolás lelkesedésével mesélnek? Valóban ilyen lenne? Ilyen forró, édes, lágy és egyben rémisztő is?

   Soha nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet, hogy beállok a bégetők közé, és hagyom, hogy magával ragadjon. Most mégis ezért imádkoztam. Az akartam, hogy elnyeljen, mint a föld a vízcseppeket. Hogy átjárjon, akár egy nyári alkonyon a szellő a levelek között, és cirógasson, mint a nap sugara a vidám gyermek arcokat a tengerparton.

   Hirtelen mindent akartam, és semmi sem volt elég. A szenvedély már engem is remegésre késztetett, és megértettem, miért reszket SZERELMEM is.

Edward…
Edward…
Edward…

   Milyen gyönyörű név! Milyen csodálatos arc, és milyen imádnivaló ajkak…

   A test, mely követelőzően simult hozzám, végre nem a fájdalomtól borzongott, hanem a kéjtől, amit érintésem okozott, és fokozott a végletekig.

   Furcsa módon most nem a szex lehetősége lebegett a szemem előtt. Egyszerűen csak az érzés tartott fogságban: a boldogság, mámor és izgatottság keveréke. A végtelen, hullámzó örvény, mely nem pusztán felkavart, de ide-oda taszított, és mégis óvatosan sodort magával, akárcsak Riley kifogyhatatlan lendülete, mellyel telhetetlenül fedezték fel ajkai a testemet.

Vigyázott, hogy ne kerüljön le rólam egyetlen ruhadarab sem, de arra is, hogy megtalálja az alájuk vezető utat. A köldököm körül ólálkodott, majd végigpuszilgatta hasam minden négyzetmilliméterét, miközben szinte megvadított, ahogy újra és újra nyomta hozzám csípőjét.

   Férfiassága elárulta azt, amit talán sosem mert volna bevallani önmagának. Nem élhet nélkülem! Nem létezhet egy olyan világban, ahol én nem vagyok az övé! Nem hazudhatja azt, hogy képes lélegezni olyan közegben, melyben nem terjeng az én illatom.

   Lassan átengedtem magam a gyönyörnek – ami legnagyobb meglepetésemre anélkül cikázott végig a testemen, hogy egyszer is öv alatt érintett volna -, és felsikoltottam, nem törődve azzal, ki hallhatja meg örömöm hangos, erőteljes megnyilvánulását.

   Riley nyöszörgése a legédesebb dallam volt, mely valaha eljutott a fülemig. Számára más volt mindez, mint nekem. Ő nem most lelt rá a szerelem érzésére, csupán most fulladozott benne igazán.

   Ha eddig szerény és félszeg kisfiúnak láttam is, most meggyőződhettem arról, hogy ízig-vérig férfi. Gyengédsége ellenére egyre erőszakosabban csókolt, bár még mindig vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon mohó, követelőző ajkaival, vagy a derekamra szoruló karjaival.

– Szeretlek – ismételtem, ki tudja, hányadszor. Most is csak kéjes nyögdécselés volt a válasz, ahogy az elmúlt néhány perc során már annyiszor. Egyszerűen nem volt ideje felelni, mert úgy ölelt és csókolt, mintha élete homokóráján az utolsó homokszemek közelednének a karcsú tölcsér felé, melyen átcsúszva magukkal rántják a másodperceket is. Akár egy haldokló, aki már látja a fényt, de még nem képes elszakadni az árnyékvilágtól, mely élete során bármilyen kiábrándító volt is, hozzá nőtt, a részévé vált.

– Nyugalom! Nem kell egy nap alatt megváltanunk a világot! Ez nem múlik el! Sosem ér véget – suttogtam a fülébe, miközben próbáltam elszakítani ajkait a hasamtól.

– Sajnálom – hunyta le a szemét reszketve.

   Most volt csak igazán szükség az önuralmára, mely ezúttal sem hagyta cserben. Erősen összpontosított a légzésre, míg meg nem nyugodott kissé, szíve el nem csendesedett. Mikor már biztos volt benne, hogy képes értelmes mondatok megalkotására is, rám nézett, és olyan mosolyt lövellt felém, hogy egy pillanatig megfeledkeztem róla, hogy mire is való az orrom. Amint rájöttem, hogy megfulladok, levegő után kaptam, ő pedig édesen felnevetett. Kacagása pimasz tollként siklott végig a hallójáratomon, megcsiklandozva még a dobhártyámat is.

– Nem akarom, hogy megbánd – komolyodott el az arca, de a remény apró, ám fényes szikrája nem hunyt ki a szemében.

– Soha! Soha! Soha! – esküdöztem, mire elégedetten elvigyorodott.

– Többé nem eresztelek el, ezt tudnod kell! – suttogta a köldökömbe, amit ismét megkóstolt. Még a fogai között tartotta fehér bőrömet, amikor átkaroltam a nyakát. Felnézett, mint egy kiskutya, aki nem meri elengedni édesanyja emlőit, nehogy egy alomtestvére lecsapjon az éltető tejecskére, mely nem csak étvágycsökkentésre szolgál, de biztonság érzést is kelt a mohó, apró kis teremtményekben. Felnevettem.

– Többé nem szabadulsz tőlem! – ígértem, még mindig az iménti percek – talán órák – hatása alatt.

   Feljebb csúszott, hogy nyelve közelebbi kapcsolatot létesíthessen az enyémmel, és újra nekem szegezte csípőjét. Amint hozzám ért férfiassága, és megéreztem a benne rejlő erőt, végig borzongott a testem, a fejem búbjától a lábujjamig.

– Kérlek – nyögtem hófehér fogai közé, amikor meghallottuk a bejárati ajtó kegyetlen, kiábrándító csattanását.

   Úgy ugrottunk fel, mint két rajtakapott kiskamasz, és amíg én a ruhámat és hajamat igazgattam, ő levetette magát a forgószékre, mintha mindvégig ott ült volna. Épp csak ledobtam magam az ágyba, és keresztbe raktam a lábamat, kezemmel Rileynak mutogatva, hogy kezdjen valamit a hajával, amikor kopogtattak. Gyorsan felpattantam, szinte rávetettem magam Edwardra, hogy még időben elrendezzem kusza, árulkodó tincseit, aztán visszavetődtem az ágyra, miközben kiszóltam, hogy szabad.

   Reméltem, hogy nem izzadtunk le annyira, hogy nyilvánvalóvá váljon, mivel töltöttük az elmúlt perceket. Elég kínos lett volna, ha magyarázkodnunk kell akár anyu, akár a bátyám előtt.

   Mikor kinyílt az ajtó, legnagyobb meglepetésemre Jack lépett be rajta, és elképedve szegezte először rám, majd Edwardra kíváncsi szemeit.

– Jack? – tettem fel a legidiótább kérdést, amit csak el tudtam képzelni. Rám nézett, még mindig csodálkozó szemekkel, majd vállat vont.

– Elég gyorsan megtanultad a nevem – gúnyolódott.

– Ööö… izé… vagyis, mit keresel te itt? – folytattam a hülye kérdések maratonját.

– Itt lakom, rémlik? – húzta fel a szemöldökét.

– Igen. Vagyis, úgy értem… nem is tudtam, hogy… most… te… itt… leszel – dadogtam.

   A szemem sarkából láttam, ahogy Riley idegesen grimaszol felém, ezért nyeltem egy nagyot.

– Ha bemutatod a srácot, talán nem árulom el anyádnak, mit műveltek itt, amíg ő dolgozik – vigyorgott Jack cinkosan rám kacsintva.

– Oh, hát persze… vagyis…

– Bevett valamit, vagy te termelsz a szádban drogot? – mosolygott Rileyra, aki legalább olyan vörös lett, mint a rózsák, melyek Jack kezében voltak egy szép, hatalmas csokorba rendezgetve.

– Riley – vágtam rá hirtelen, még nagyobb idiótát csinálva magamból. – A neve… Edward Riley – fokoztam saját megaláztatásomat a végsőkig.

   Jack még mindig játékos mosolyát megőrizve beljebb lépett, hogy kezet rázhasson a megsemmisült fiúval, aki most bizonyára gyorsan megfeledkezett korábbi izgatottságáról.

– Nos, Edward Riley, igazán örülök, hogy megismerhetlek. A nevem Jack Daniels. Bár azt hiszem, én nem vagyok olyan mámorító, mint a névrokonom, azért remélem, kedvelni fogsz – viccelődött. Edward azt sem tudta, mit mondjon. Zavartan fogadta el nevelőapám kezét, és láthatóan kattogott az agya, miként menthetné ki magát az egyértelműen kínos helyzetből.

– Bármit is gondol rólam, higgye el… mi nem… – kezdte, de Jack közbe vágott.

– Ó, Jézus, kölyök! Felnőtt emberek vagytok, nehogy elkezdj itt magyarázkodni nekem! Különben is, helyes srác vagy, úgyhogy nem fogok kimenni a puskámért a garázsba, nyugalom!

– Jack, kérlek! – szóltam rá, mire újra kacsintott egyet, de ezúttal Edward felé.

– Na, gyere, öcsi, mutatkozz be az üvegbe zárt Danielsnek is, és közben dumáljunk egyet, mielőtt hazajön a feleségem. Te meg nyiss ablakot, kicsi lány, mert gyanítom, anyád nem lesz ennyire megértő, ha rájön, hogy így gyakoroljátok a bioszt…

– De mi nem is… – tiltakoztam volna, de karon ragadta Rileyt, és még egyszer rám nézett. – Asszem, Jerry felszedett egy udvarlót magának. Az is lehet, hogy osztódik, de akkor elég bénán csinálja, mert az a kutya nagyon nem hasonlít rá…

– Ő az enyém! – vágta rá idegesen Riley. – Elnézést miatta. Tudja, mi csak… én… nem egyedül…

– Ne menjetek szavaló versenyre, mert mind a ketten égni fogtok – piszkálódott tovább Jack, majd gonosz mosollyal folytatta. – Vidd le a kutyákat sétálni, amíg én csevegek egy kicsit Mr. Rileyval.

– Jack, erre semmi szükség! Hidd el, félre érted a helyzetet! – tettem egy utolsó próbát, de leintett.

– Talán nem hiszed, de én is voltam annyi idős, mint ti. Igaz, nem tegnap volt, de pontosan tudom, mikor kapcsol két korotokbeli kölök magyarázkodó üzemmódba. Szóval nyomás, kicsi lány!

   Nem volt mit tenni, még akkor se, ha Edward könyörgő szemekkel meredt rám. Bármennyire is sajnáltam, kénytelen volt egyedül megenni, amit ketten főztünk. Nagyot sóhajtva indultam az előszoba felé a pórázokért, amíg a fiúk elvonultak a nappaliba.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (26 votes cast)
Edward Riley 34. rész, 10.0 out of 10 based on 26 ratings