Életemben nem találtam még olyan szórakoztatónak a főzést, amilyenné Riley jelenléte tette. Miközben felszeleteltük a zöldségeket, megállás nélkül járt a szája, bár túl sok értelmes mondat nem tellett tőle. Édesen csacsogott, mint egy kamaszlány, és közben sűrűn pillantott rám, bár mindig csak lopva. Kezében a késsel hadonászott, ahogy előadta, Nicky milyen ügyetlenül pecázik. Mutogatta, milyen lassan és bénán fárasztja barátja a halakat, amik végül rendszerint lelécelnek, mielőtt kifoghatná őket.

   Biztosra vettem, hogy úgy döntött, halálra nevettet, mert egyfolytában ontotta a hülyeséget, és szokatlanul felszabadultan kacarászott. Talán sosem láttam még ennyire boldognak, és a tudat, hogy én vagyok az oka annak, hogy ennyire megnyílt és kivirágzott, nem csupán elégedettséggel töltött el, de valahol a szívem mélyén olyan érzéseket ébresztett, amikhez még nem volt szerencsém életem során.

   Amíg a zöldséget pároltuk, feltette sülni a tenyérnyi szelet húsokat, amiket drága, különleges fűszerekkel szórt be. Látszott, hogy nem először csinál ilyesmit, mert magabiztosan mozgott a konyhában, és szinte oda sem figyelt, annyira belejött a mesélésbe.

   Már a krumplit sütöttük, amikor megszólalt a telefon. Reméltem, hogy Nicky felveszi, de végül rájöttem, hogy nem fogja, hiszen ő csak vendég az otthonomban, ami miatt egy pillanatig enyhült a jókedvem. Azt akartam, hogy ne csak átutazó legyen az életemben, hanem fontos részévé váljon, Rileyval együtt.

   Anyu hívott fel, hogy megkérdezze, mit csinálunk. Leesett az álla, mikor közöltem, hogy Edwarddal éppen ebédet készítünk, és mikor megtudta, hogy az ebéd alatt nem elszenesedett pirítóst és égetett tojást értek, le volt nyűgözve. Azonnal utasított, hogy adjam át a kagylót a „főszakácsnak”. Kuncogva nyújtottam oda Edwardnak, aki ugyan meglepődött, de azért mosolyogva vette el.

   Nagyjából tíz percig diskuráltak, ezalatt az idő alatt legalább ötször nevetett fel, és mindvégig kereste a tekintetemet. Azt nem tudtam kivenni, miről beszélnek, de annyi bizonyos volt számomra, hogy anyu körüludvarolja, mint egy szerelmes tini lány. Abból vontam le ezt a következtetést, hogy Riley folyamatosan pirult, egészen kedves színt öltve magára. Most először, mióta megérkeztek, nem tűnt két hetes hullának, nem volt sápadt, és a szeme alatti mély, lilás karikák is mintha halványodtak volna.
   Mikor visszaadta nekem a telefont, kacsintott egyet, de utána sem árulta el, miről beszélgettek olyan sokáig. Csalódottan törődtem bele, hogy nem tudom kiszedni belőle, még a női praktikáim ellenére sem, ezért végül szomorúan feladtam, de még reménykedtem, hogy anyu majd árulkodik, ha hazaér.

   Hamarosan elkészültünk, Edward kérésére feldíszítettük a tálat, amire a húst és a krumplit tettük, aztán bementünk megteríteni. Amíg én tiszta terítőt tettem az asztalra, és elővettem a tányérokat, poharakat és evőeszközöket, ő elővarázsolt egy bort – fogalmam sincs honnan, mert a hűtőben korábban nem láttam -, és ügyes mozdulattal ki is operálta belőle a dugót, de olyan profizmussal, mintha ebből élne.

   Nickyt el kellett küldeni kezet mosni, mert az illatok rabul ejtették, és teljesen megfeledkezett róla. Amíg ettünk, vigyorgott mindkét jómadár, össze-össze nézve, mintha izgalmas titkot őriznének, de nem haragudtam rájuk. Bájosan vágtak egymás szavába, ahogy egyik történetet mesélték a másik után. Egy valami feltűnt az előadásuk közben. Mindegy, milyen régi élményt idéztek fel, Riley mindegyikben a kívülálló szerepét töltötte be, aki ugyan jelen volt, de valahogy nem tartozott abba a körbe, amiről beszélt. Még ha róla is szólt a sztori, valahogy úgy éreztem, ő csak sodródik az eseményekkel, de nem vesz bennük részt. Bár sok kedves emléke van, olyat nem mesélt, ami arról árulkodott volna, mennyire boldog és vidám volt, mikor történt.

   Együtt pakoltuk le az asztalt, amíg Nicky leugrott a közértbe, hogy vegyen valami nasit estére. Mikor már mindent feltornyoztunk a konyhapulton, Edward magától értetődően látott hozzá a mosogatáshoz. Miközben az első tányért a víz alá tartotta, az asztalnak támaszkodva szólaltam meg.

– Nem úgy volt, hogy a vendég nem mosogat? – kérdeztem kíváncsi, piszkálódó hangon.

   Hátra nézett, és így volt időm szemügyre venni kissé alattomos, de rendkívül édes félmosolyát. Gonoszság csillogott hatalmas, gyönyörű szemeiben.

– Az van, hogy én főztem, tehát jogom van mosogatni is! – magyarázta kioktató hangon.

– Valóban? Tudod, Edward Riley, nincs rajtad kívül még egy férfi, akinek eszébe jutna valaki más otthonában elmosogatni. Talán csak akkor, ha be akarna vágódni a nőnél, de nálad nem erről van szó.

– És ha mégis? – kérdezte féloldalasan állva, hogy szemmel tarthasson.

– Nem. Te akkor is elmosogatnál, ha történetesen senki nem akarna nekifogni.

– Nem is ismersz – idézte fel korábbi szavaimat.

– Te ilyen vagy. Egy két lábon járó csoda. De tényleg – mondtam, mikor fanyalogni kezdett. – Miért csinálod ezt? Úgy értem… nem ettől leszel több a szememben.

– Ez nem erről szól – vont vállat. Bólintottam, pontosan tudtam, hogy valóban nem ez hajtja.

– Nem, tényleg nem. Nem tudod elviselni, ha valaki más dolgozik a jelenlétedben. Erről van szó, nem igaz?

   Nem felelt, csak a szárítóra rakta a tányért, és elvett egy másikat.

– Az anyám iszonyatosan rendetlen. De komolyan… Ha rajta múlna, a házunk úgy nézne ki, mint egy szemétdomb. A padlón újságok, kajamaradványok és ruhák hevernének mindenhol. Az asztalokra még egy tollat sem lehetne lerakni, a tévén tárolná a poharakat, a kandallón a papírokat, Dante dobozában a szennyes ruhát. Ő ilyen… Nem fog megváltozni, és talán nem is akarom, hogy megváltozzon. Megszoktam, hogy én tartom rendben a környezetünket, és azt hiszem, ez így mind a kettőnk számára ideális. Szeretek utána pakolni, mert ha szanaszét hagyja a cuccait, tudom, hogy velem van, a közelemben. Ilyenkor, amikor huzamosabb időt töltünk egymástól távol, mindig attól félek, hogy soha többé nem látom. Ez valami megmagyarázhatatlan, és legfőképpen indokolatlan félelem, de mégis ott burjánzik az agyamban, és nem hagy aludni, nem hagy koncentrálni. Mindig ott van bennem az a fura, idegesítő gondolat, hogy egyikünkkel történni fog valami, és többé nem találkozunk. Ezért nem szeretem, ha túl sokáig van külföldön.

– Amikor először találkoztunk, mintha örültél volna neki, hogy tiéd az egész ház – emlékeztem vissza arra a napra, amit Nicky tönkretett a leállított videóval. Riley vállat vont.

– Vannak dolgok, amikről az ember nem beszél senkivel. Ez egy ilyen dolog.

   Meglepetten figyeltem, ahogy elmossa a tálat, amin a húst és krumplit szolgáltuk fel.

– Most mégis elmondtad nekem. Miért? – kérdeztem némi töprengés után.

   Elzárta a csapot, letett mindent a kezéből, amit megtörölt egy konyharonggyal, majd közelebb lépett hozzám. Finoman átfogta a derekamat, és végig a szemembe nézett, miközben beszélt.

– Azt mondtad, nem ismerjük egymást – kezdte eltűnődve. – Szeretném, ha ez megváltozna. Ha mindent tudnál rólam. A legapróbb, legjelentéktelenebb dolgokat is. Ezért meséltem ma annyit. Azt akarom, hogy tudd, milyen ember vagyok…

– Attól félsz, ha megismerlek, még inkább ellenezni fogom, hogy te és én…

   Elengedett, és elfordult. Odasétált a kabátjához, és elővette a mobilját.

– Nem tudom, hogy mi lesz, ha többet fogsz tudni rólam, de nem is ez a fontos. Nem azt akarom, hogy belém szeress, csak azt, hogy tisztán láss velem kapcsolatban. Hogy bármit is gondolsz rólam, azért gondold, mert ismersz, ne azért, mert azt hiszed, hogy ismersz. Szeretném, ha nem előítéletek alapján alkotnál véleményt rólam.

   Újra elém lépett, és mélyen megmártózott kíváncsi, bár meglepett tekintetemben.

– Nem kell semmit bizonyítanod nekem – közöltem értetlenül.

   Lehunyta a szemét, felsóhajtott, majd ismét az arcomat kezdte fürkészni.

– Hát még mindig nem érted, Jasmin? Én csak azt szeretném… azt, hogy… azt…

– Mit? – sürgettem izgatottan. Tudnom kellett, mi jár a fejében.

– Hogy te…

   Nem fejezhette be, mert Nicolas lépett a konyhába. Edward idegesen hátrált el tőlem, és zsebre rakta a telefont, bár nyilván eredetileg volt valami célja vele, de most hirtelen mérhetetlenül zavarba jött. Magamban átkoztam a bátyámat, hogy nem tudott tovább távol maradni, de azért mosolyt erőltettem az arcomra.

– Sikerrel jártál? – kérdeztem a kezében lévő zacskót fixírozva.

– Asszem, rosszkor jöttem – pillantott barátjára, aki nekilátott kimosni a mosogatót. Úgy tűnt, szüksége van valami elfoglaltságra. Fontos dolgot akart nekem mondani, és most, hogy nem sikerült, kényelmetlenül érezte magát, talán meg is bánta, hogy belefogott.

– Nem, dehogy – tiltakoztam nem túl meggyőzően. Nick elmosolyodott, mert tudta, csak én láthatom mosolyát, aztán sóhajtott egyet.

– El kell ugranom a postára, mert van pár levél, amit szeretnék feladni. Semmi fontos, de nem akarom halogatni. Szóval merre induljak?

   Tudtam, hogy szó sincs levelekről. Kettesben szeretne hagyni minket, ami igazán nagyvonalú dolog volt tőle, mert arcára volt írva, mennyire maradna, hogy együtt lehessünk. Csóválni kezdtem a fejem, de ő bólintott, szinte unszolva, hogy mondjak valamit.

   Nehéz szívvel magyaráztam el neki, merre menjen, de a végén még egyszer próbáltam jelezni felé, hogy nem muszáj ezt csinálnia. Ismét széles mosolyra húzta a száját, aztán közel hajolt hozzám, és halkan a fülembe suttogott.

– Vigyázz rá, nehéz időszak van mögötte. Szüksége van rád!

   Felpillantottam, és még éppen láttam, ahogy rám kacsint, aztán az ajtóból még visszaszólt, hogy jót ne halljon felőlünk, végül elment. A két kutya felélénkült kicsit, követték, de mikor rájöttek, hogy maradniuk kell, visszamentek a nappaliba, és ki tudja, mivel ütötték el az időt, mi a hangjukat sem hallottuk egész délután.

   Egy ideig nem erőltettem a korábbi témát. Mikor a konyhában végeztünk, a szobámba mentünk, és ismét beszélgetni kezdtünk. Ezúttal Riley faggatózott, ő is meg akart tudni rólam dolgokat, de fura módon csak jelentéktelen részletek érdekelték, semmi eget rengető momentum.

   Már négy óra is elmúlt, amikor témát váltottam.

– Korábban akartál mondani valamit odakint – jegyeztem meg óvatosan.

   Riley a forgószékemen ült, én az ágyon. Azonnal lehajtotta a fejét, aztán az ablakra nézett, és az ég tanulmányozásába kezdett, amin egyre sötétebb felhők cammogtak.

– Nem fontos – nyögte végül kissé kedvetlenül.

– Azt mondtad, nem az a lényeg, hogy bizonyíts. Akkor mégis mi? – erősködtem elszántan. Csóválni kezdte a fejét, majd anélkül, hogy felém fordult volna, halkan megszólalt.

– Azt szeretném, hogy megbízz bennem. Hogy a közelemben úgy érezd, nincs okod titkolózni.

– Riley – motyogtam szinte suttogva. – A dolgok már sosem lesznek olyanok, mint régen voltak. Felnőttünk, ráadásul messze egymástól. Még ha barátok is leszünk, már nem lesz olyan…

– Tudom – morogta keserű hangon. – De ettől még kedvelhetsz engem.

– De hiszen kedvellek! – közöltem értetlenül.

   Végre rám nézett, és bár bizonytalanul, de állta tekintetemet.

– Ami tegnap történt… felejtsük el! – jelentette ki komoran.

   Döbbenten meredtem rá.

– Most csak viccelsz, ugye? – fakadtam ki elképedve.

– Udvariatlanul viselkedtem éjjel, bocsáss meg! Mostantól tartom a három lépés távolságot.

– Te most mi a fenéről beszélsz? – kérdeztem kicsit ingerülten.

– Azt mondtad, meg kell tanulnom a közeledben lenni anélkül, hogy kiborulnék – emlékeztetett korábbi beszélgetésünkre.

– De ezt még azelőtt mondtam, hogy te és én…

– Jas, te nem szeretsz engem, és azt hiszem, soha nem is fogsz. Bárcsak megértenéd, hogy milyen nehéz nekem ez az egész. Az egyik percben érezni, ahogy összeforrnak az ajkaink, aztán észbe kapni, hogy mindez neked közel sem jelent annyit, mint nekem. Régen találkoztunk, tegnap örültél, hogy újra látsz, de néhány nap múlva megint ráébredsz, hogy túlságosan közel engedtél magadhoz. Nézd, talán önző vagyok, de nekem könnyebb, ha tudom, hányadán állunk egymással. Ez az egyszer igen, máskor nem… ez nekem túl nehéz. Tegnap te magad mondtad, hogy hős vagyok, mert ellenálltam a kísértésnek, de mi van, ha legközelebb nem így lesz? Mi van, ha a vágyaim felülkerekednek a józan eszemen? Mi van, ha nem fogok tudni leállni? Nem akarok fájdalmat okozni neked! Se fizikailag, se érzelmileg. Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy visszaéltem a…

– Mondd, te hol a francban jártál tegnap? – dörrentem rá dühösen. Értetlenül nézett rám, miközben még mindig az asztalról elvett tollat forgatta az ujjai között, ami azóta volt nála, hogy leült. – Talán nem tűnt fel, de ami köztünk történt… Nem voltál erőszakos, oké? Én éppen úgy vágytam rá, mint te. Sőt, ami azt illeti, te álltál le, nem én. Ha tegnap megtörtént volna…

– De nem történt meg! Szerencsére – nyögte feszülten. – Értsd meg, Jas, most talán úgy érzed, hogy akarod, de ez nem őszinte. Annak hiszed, mert most itt vagyok. De amint kiteszem a lábam, elkezdesz majd gondolkozni, és előjön ismét a tény, hogy nem is ismersz engem, hogy fogalmad sincs, milyen ember vagyok. Elkezded majd szembeállítani egymással a dolgokat. Azt, hogy mi az, amit kedvelsz bennem, és mi az, amit nem. És hamar rá fogsz döbbenni, hogy alig van mit mérlegre tenni. Ahogy mindennek tudatára ébredsz, belátod majd, hogy elsietted ezt az egészet, és azon kezdesz agyalni, hogy miért csináltad. És minél tovább rágódsz rajta, annál inkább biztos leszel benne, hogy hibát követtél el. Hogy hiányzik az a bizonyos szikra…

– Mondd, te tényleg ennyire mazochista vagy? Ha végre jól alakulnak körülötted a dolgok, mindent megteszel azért, hogy romba döntsd őket. Miért csinálod ezt? – kérdeztem kissé megvetően. Újra az ablakra meredt, és megborzongott.

– Mert kevésbé fáj most, mintha megtörténik! Ha lefeküdnénk egymással, talán soha többé nem tudnék más nőre nézni. Márpedig biztos vagyok benne, hogy te nem érzel irántam semmi komolyat.

– Mi lenne, ha hagynád, hogy én döntsem el, mit érzek! Térj már észhez Riley, örökké nem menekülhetsz az érzéseid elől!

– Amíg nem tudod valamiről, hogy milyen, addig képes vagy lemondani róla. De ha megízlelted, ha részed volt benne és élvezted, ha megrengette a világodat, utána lehetetlen csak úgy tovább lépni. Ha most akarnád is, egy nap arra ébrednél, hogy meguntál. Te együtt tudnál élni azzal, hogy elhagysz, de ami engem illet… megőrülnék, érted?! Megszoktam már, hogy te jársz a fejemben, hogy veled álmodok, hogy mindenről az eszembe jutsz. Megszoktam, hogy elképzelem, milyen lenne veled, és ez elviselhető így. Nem mondom, hogy ideális, de kibírható. Ám ha tovább lépünk, ha hagyjuk, hogy a dolgok maguktól alakuljanak… Csak én sérülhetek a végén! Én leszek az, aki a szakadékban találja majd magát, és hidd el, akkorát fogok csattani az alján, hogy soha többé nem kelek fel!

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (20 votes cast)
Edward Riley 33. rész, 10.0 out of 10 based on 20 ratings