Riley fájó tekintettel bámult rám, amíg közelebb nem húztam magamhoz, és mosolyommal fel nem olvasztottam jéggé dermedt szívét. Olyan hevesen kapkodott levegő után, mintha egy medencébe próbáltam volna belefojtani, mégis súlyos kő szakadt fel a mellkasából, mikor rájött, hogy tényleg örülök neki, hogy újra látom. Másik tenyerem is az övébe csúsztattam, és lábujjhegyre álltam, hogy puszit nyomhassak az orrára. Meglepődött ugyan, de azért kissé előre hajolt – persze nem tudatosan -, hogy megkönnyítse a dolgomat. Ezúttal már ő is engedélyezett magának egy bátortalan mosolyt, és felsóhajtott – amolyan nem hiszem el, hogy ez történik velem sóhajjal -, majd halkan, alig hallhatóan megszólalt.

– Azt hittem, soha többé nem akarsz látni.

– Így is volt – helyeseltem, amitől ismét komor lett az arca. – De most már örülök, hogy itt vagy – tettem hozzá gyorsan, nehogy száműzzem lassan kibontakozó jókedvét. Erősen szorongatta a kezemet, szinte már görcsösen, de nem szóltam rá, még akkor sem, ha kicsit fájt. Neki ez fontos pillanat volt az életében, és azt akartam, hogy elengedje magát, és megnyugodjon kicsit.

– Komolyan? – kérdezte kételkedve, mire közelebb húzódtam hozzá, és fejemet a mellkasának támasztottam.

– Igazából ti is hiányoztatok nekem.

– Tényleg? – folytatta még mindig kétségek között. Nem akarta elhinni, hogy őszintén beszélek, pedig az utóbbi napokban már semmi másra nem tudtam gondolni, csak őrá. Bár úgy gondoltam, hogy könnyedén túllépek majd a hiányán, és csak apát és a bátyámat fogom megsiratni, illetve a velük való kapcsolatomat, Riley éppúgy a szívembe férkőzött, mint ők, és elég volt neki ehhez néhány nap is, nem volt szüksége évekre ahhoz, hogy a részemmé váljon.

– Nem vicc! – nevettem el magam. A szemébe nézve meglepődtem, mert most már igenis boldogan nézett rám. Olyan hévvel bámult, hogy attól féltem, a tekintetével is képes lesz elevenen felfalni. Megnyalta halovány ajkát, és a szája szegletében játszó mosolyával szólalt meg.

– Akkor örülök, hogy Nicky meggyőzött, hogy el kell jönnünk…

– Szóval te nem is akartál? – kérdeztem tettetett csalódottsággal. Nem komolyodott el, még mindig sütött róla a végtelen boldogság, de azért mentegetőzni kezdett.

– Én csak… nem hittem, hogy van értelme. Azt gondoltam, hogy nem is fogsz szóba állni velünk. Megbántottunk, és féltem, hogy sosem bocsátod meg nekünk…

– Miattatok jöttem el – mondtam valamivel visszafogottabban. Lehajtotta a fejét, és búskomorrá vált sápadt arca.

– Igen, tudom… akkor is éreztem, mennyire fáj neked otthagyni őket…

   Elfordította a fejét, és a két kutyára pillantott, akik remekül megértették egymást. Éppen Jerry kosarába próbálták ketten bepréselni magukat, mintha mindig is barátok lettek volna. Mivel a kosár egy nagytestű ebre volt tervezve, csak úgy fértek el benne, hogy mindketten kilógtak. Danténak az egész feneke a padlón volt, Jerrynek a feje lógott a levegőben. Újra és újra felálltak, és próbálták megtalálni azt a pózt, ami mindkettőjük számára kényelmes. Mókásak voltak, de nem volt kedvem mosolyogni.

– Őket… – mondtam halkan. Nem kérdésnek szántam, megvető kijelentésnek. Tudta jól, hogy nem csak róluk volt szó… sőt, tulajdonképpen pont, hogy nem róluk… – Azért jöttem el, mert szenvedtél a közelemben, mert Nickyvel folyamatosan öltétek egymást, mert… – nem fejeztem be, csak fújtam egyet, és elengedtem a kezét. Megfordultam, hogy leüljek az ágyra, de mielőtt odaértem volna, elkapta a karomat, és maga felé húzott.

– Sajnálom… nézd, én… kérlek, ne légy ilyen! Fogalmad sincs, milyen volt nekem ez a néhány hét. Tudom, hogy nem vonzódsz hozzám, hogy nem érdekellek, mint férfi, és hidd el, képes vagyok ezzel együtt élni. Tizenegy éve ezzel a tudattal élek… de azt nem bírom elviselni, ha neheztelsz rám. Esküszöm, hogy soha többé nem okozok fájdalmat neked, de könyörgöm, gyere vissza! Csak egy időre… csak amíg…

– Amíg? – kérdeztem számon kérően. Ismét leszegte a fejét, és egy pillanatra megborzongott.

– Amíg úgy nem érzed, hogy vissza kell jönnöd. Amíg meg nem unsz minket. Amíg meg nem unsz… engem…

   Egy percig hallgattam, mert nem tudtam, erre mit mondhatnék, végül csóválni kezdtem a fejem.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

– Kellesz nekik, Jas! Ha miattam nem jössz vissza… figyelj, ha nem akarsz többé látni engem, megértem, és bár nehéz, de elfogadom. De miattam ne bántsd őket! Nem érek annyit, hogy miattam ők szenvedjenek. Ha könnyebb úgy neked, egy időre elmegyek a városból, nem kell találkoznod velem, és…

– Fogd be! – morogtam feszülten. Elhallgatott, de még mindig szorongatta a karomat.

– Mit tegyek, hogy meggondold magad? – kérdezte végül szomorúan.

   Egy szempillantásnyi ideig tűnődtem, mit feleljek, végül ismét felágaskodtam, és a fülébe súgtam.

– Ha anya elaludt, osonj be a szobámba.

   Döbbenet ült ki kimerült vonásaira. Bólintottam, hogy biztosítsam arról, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam. Végül ő is biccentett felém.

   Kimentünk a nappaliba, és segítettünk Nicolasnak, aki még mindig a matrac felfújásával küszködött. Anyu készített vacsorát a fiúknak, és amíg megettük a hidegtálat – ami tíz személynek is elég lett volna -, végig Rileyt faggatta. Mindenre kíváncsi volt. Hogy megy a sora, hogy van anyukája, mivel foglalkozik, mi a hobbija. Minden érdekelte. Edward tőmondatokban válaszolgatott, de azért igyekezett semmit sem kihagyni. Már fél három is elmúlt, amikor elköszöntünk egymástól. Nicky még egyszer megölelt, és homlokon csókolt, Edward csak intett nekem.

   Négy óra előtt néhány perccel kinyílt az ajtó, de csak résnyire. Riley belesett, hogy fenn vagyok-e még, és szemlátomást megörült, amikor látta, hogy a tévét nézem. Ezúttal végre a műsort is felfogtam, bár most is elkalandoztam olykor, de most már a két lökött fiú miatt, akik a fél világot átutazták, csakhogy meggyőzzenek róla, hogy hiányzom nekik. Nem sok lányért vállalnak ilyen áldozatot a férfiak, és be kell valljam, hogy rendesen legyezgette az egómat a helyzet.

   Óvatosan besurrant, és vigyázva becsukta az ajtót, ügyelve arra, nehogy bármilyen zajt csapjon. Megütögettem magam mellett az ágyat, jelezve, hogy üljön mellém. Kicsit vacillált, hogy mit tegyen, végül bátortalanul leült, de olyan egyenes háttal, mint aki lenyelt egy gerendát. Vigyorogva néztem, és mögé csúsztam. Annyira feszült volt, mintha félne tőlem.

– Ne aggódj, nem harapok – nyugtattam meg, mire kicsit lejjebb engedte a vállait, de még mindig bizonytalan volt az a mosolyszerűség, amire elszánta magát.

– Mit nézünk? – kérdezte, csakhogy elterelje magáról a szót. Igazából fogalmam sem volt, mi a film címe, de nem is érdekelt. Bekapcsoltam gyorsan a DVD-t, és amint bejött a menü, elindítottam a filmet.

   Amint meglátta, mivel készültem, rögtön elnevette magát.

– Hm, a prosti és a milliomos? – kérdezte, és még mindig derülve a filmválasztáson, végre kicsit elengedte magát. Feljebb csúszott az ágyon, és nekidőlt a támlájának. – Szeretem ezt a filmet. Julia észvesztően néz ki benne.

– Igazán? Nem tudom, nekem Gere jobban bejön – viccelődtem. Felszabadultan kacagott fel, aztán rám pillantott. Mondani akart valamit, de meggondolta magát, és a képernyőre szegezte sugárzó tekintetét.

– Mi az? – kíváncsiskodtam, de csak csóválta a fejét. – Ne hazudj, láttam! – haraptam be az alsó ajkamat, és közelebb húzódtam hozzá. Még mindig makacsul hallgatott. – Ez nem ér! Gyerünk, láttam, hogy van valami.

– Ha elmondanám, megharagudnál érte – sóhajtotta, és lehunyta a szemét. Ismét feszült lett, de azért sem hagytam annyiban.

– Megígérem, hogy nem fogok haragudni – simultam hozzá alattomosan. Megdermedt, aztán újra lehunyta a szemét.

– Muszáj mindig ezt csinálnod, ha akarsz valamit?

– Mit is? – kérdeztem, mintha nem tudnám, mire céloz.

– Befolyásolnod… ez elég igazságtalan. Sőt, sportszerűtlen, és én…

– Úgysem hagylak békén, amíg nem mondod el! – erősködtem, mert most már tényleg tudni akartam, mit hallgat el előlem.

– Csak arra gondoltam, hogy Julia bármilyen észvesztő is, a nyomodba sem érhet – adta meg magát, de miközben beszélt, kissé előre dőlt, mintha a mondanivalója után menekülőre kéne fognia.

– Tényleg ilyennek látsz? – húzódtam egy arasznyival távolabb tőle, hogy lássam az arcát. Bólintott, de kerülte a tekintetemet. Képtelen voltam nyugton maradni. Nem is volt tudatában, mennyire jól esnek ki nem mondott szavai. – De Roberts tényleg nagyon dögös a filmben – jegyeztem meg őszinte lelkesedéssel.

– Te sokkal csinosabb vagy – motyogta maga elé, szemét a televízión tartva.

– Na, és mi van Jolie-val?

– Semmi extra nincs benne – felelte belemenve a játékomba.

– És Jessica Alba?

– Hétköznapi – sóhajtotta unottan.

– Megan Fox?

– Ellenszenves…

– Jennifer Lopez?

– Ő vonzó – mondta olyan hangon, mintha szégyellnie kéne, hogy rajtam kívül más nőt is szépnek talál. Felkacagtam, ami annyira meglepte, hogy véletlenül rám pillantott.

– Szerintem is az – jegyeztem meg játékos mosollyal. Végre ő is nevetni kezdett, bár csak alig hallhatóan.

– Depp vagy Pattinson? – kérdezte némi gondolkozás után.

– Depp – feleltem anélkül, hogy megfontoltam volna a választ.

– Pitt vagy Afron?

– Még jó, hogy Pitt – válaszoltam kíváncsian. Nem tudtam, hová akar kilyukadni.

– Ez kínos – jegyezte meg szűkölve.

– Micsoda?

– A középkorú macsókra buksz, a fiatal szépfiúk helyett.

   Hangosan felnevettem. Fanyalogva figyelte az arcomat.

– Legalább már világos, miért nem tetszem neked – tette hozzá lehangoltan. Még akkor is kacagtam, mikor újra megszólaltam.

– Soha nem állítottam olyat, hogy nem tetszel.

   Csodálkozva bámult, miközben összeráncolta a homlokát.

– Igaz – hagyta rám, de láttam, hogy nem sikerült meggyőznöm.

– Nagyon vonzó férfi vagy, és ráadásul annyira figyelmes és udvarias, hogy néha el sem hiszem, hogy nem egy meséből pottyantál ide.

– De? – felhúzott szemöldökkel várta a további magyarázatot.

– Nincs de – vontam vállat, és nekidőltem az ágy támlájának.

– Nincs de – ismételte értetlenül.

– Nincs – ismételtem én is.

   Komoran bámult maga elé, egészen elsötétült a tekintete.

– Értem – nyögte keserű hangon, és próbált a filmre összpontosítani.

– Dehogy érted! – csóváltam a fejemet. Továbbra is tüntetőleg meredt a tévére. – Tetszel nekem, igazán. Nem erről van szó.

– Nem kell magyarázkodnod – morogta savanyú képpel. Annyira szerettem volna meggyőzni arról, hogy félreérti az egészet, de látszott rajta, hogy hajthatatlan, bármit is mondanék.

   Egy ideig a filmet néztük mind a ketten, de nem élveztük, mert sikerült elszúrnom a hangulatot. Kezdtem álmos lenni, de addig nem akartam kidőlni, amíg újra jó kedvre nem derítem.

– Tudod, mi az, amit nem szeretek benned? – kérdeztem jó félóra hallgatás után.

– Miért, van bármi, amit szeretsz bennem? – kérdezett vissza duzzogva.

– Oh, ne, látod, ezt utálom! – bokszoltam a karjába. Felém pislantott, de nem nyíltan. Még mindig kicsit durcás volt az arca.

– Mit?

– Azt, hogy csökönyös vagy. Nicolassal is ezt csináltad. Eldöntesz valamit, ami nem is úgy van, de képtelenség téged meggyőzni bármiről is. Makacs vagy, mint egy öszvér.

– Nem vagyok az – mondta sértetten.

– De igen. És gyerekes is. És…

   Mielőtt befejezhettem volna, feltérdelt, és befogta a számat. Mélyen elmerült a tekintetemben, aztán elmosolyodott.

– Szóval gyerekes, mi? Te folyamodsz folyton a női bájaidhoz, hogy elérj valamit, és én vagyok gyerekes? De tudod, a helyzet az, hogy engem nem zavar, hogy játszadozol velem. Ha ostorral csapkodnál, az sem érdekelne. De nem akarsz velem lenni, én pedig nem fogom erőltetni. Szeretlek téged, Jasmin, ez már nem fog változni, de nagyfiú vagyok már, és tudok uralkodni az érzelmeimen. Akkor is, ha néha nem látszik. Rosszul kezelem a dolgokat, ez tény, de nem kell megmentened engem.

   Ahogy befejezte, elhúzta a kezét. Feltérdeltem én is, bár így sokkal magasabb volt nálam.

– Egy fenét nem kell!

– Nem, Jas, nem kell! – tiltakozott konokul.

– De igen! – kötöttem az ebet a karóhoz.

– Nem! – folytatta elszántan.

   Ahelyett, hogy tovább győzködtem volna, rávetettem magamat, mint egy óvodás, és birkózni kezdtünk. Olyan óvatosan hadakozott velem, mintha porcelánból lennék, de azért küzdött. Megpróbáltam leszorítani az ágyra, de elég gyorsan alatta találtam magamat. Vigyorogva, diadalittasan meredt rám, és végre őszintén vidámnak látszott.

– Nyuszi vagy – vicsorogtam megjátszott haraggal.

– Miért is? – kérdezte felvonva a szemöldökét.

– Félsz bevallani, hogy megfulladsz nélkülem! – vetettem oda gonoszan. Eleresztett, és visszaült korábbi helyére.

– Nem félek bevallani – közölte ismét elkomolyodva.

– Akkor gyere közelebb – nyújtottam felé a karomat, de csóválni kezdte a fejét.

– Látod, szándékosan hozol újra és újra kísértésbe, aztán csodálkozol, ha a végén kiborulok.

– A barátom akarsz lenni? – tartottam továbbra is kinyújtva a kezem. – Akkor meg kell tanulnod a közelemben lenni anélkül, hogy összeroppannál.

   Ezen elgondolkozott egy pillanatig, majd engedelmesen közelebb csúszott hozzám. Addig helyezkedtem, amíg kényelmes nem lett a pozíció, aztán a karjánál fogva lehúztam. Ahogy vízszintbe került, fejét az ölembe helyeztem, és úgy néztem le rá.

– Baromira dögös srác vagy, Riley, de nem is ismerjük egymást. Lásd be… ami a múltban volt… én nem is emlékszem rá, amire pedig te emlékszel, az már megváltozott. Talán nem is illenénk össze.

   Ezúttal állta a tekintetemet, de nem próbált meggyőzni szavaim ellenkezőjéről.

– Talán nem – egyezett bele anélkül, hogy elhitte volna, amit mondott.

– Lehet, hogy ha ismernél, nem is kedvelnél – folytattam elszántan.

– Lehet – bólintott újfejt. Nem voltam biztos abban, tudatában van-e annak, mennyire idegesítő, hogy helyesel.

– Szóval egyetértesz? – kérdeztem zavartan.

– Nem – vonta meg a vállát, de komoly maradt az arca.

– De az előbb azt mondtad…

– Amit hallani akartál – fejezte be helyettem.

– Jézus, Edward, én nem azt várom el tőled, hogy mindenre áldásodat add!

– Akkor mégis mit vársz tőlem? Ha azt mondom, amit gondolok, az a bajod, ha azt, amit szeretnél, ha gondolnék, akkor meg az. Mégis mit tegyek, hogy elégedett légy?

   Volt némi igazság az okfejtésében. Végül semmit sem szóltam, csak lehunytam a szememet.

– Azt akarom, hogy harcolj azért, amiben hiszel! – suttogtam halkan. A következő pillanatban éreztem, hogy elhúzódik tőlem, de nem nyitottam ki a szememet. Megértettem, hogy zokon vette a dolgokat, és bár sajnáltam, én is jobbnak láttam, ha visszamegy a nappaliba.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (23 votes cast)
Edward Riley 31. rész, 9.8 out of 10 based on 23 ratings