Félig kómásan tártam ki az ajtót, és bambán meredtem az öregasszonyra, aki nyitotta is a száját, hogy feltegye a már ezerszer elismételt kérdését. Nem szóltam közbe, illedelmesen hallgattam. Végül is nem ébresztett fel minket, mi okom lenne haragudni rá?

– Szervusz, kedves! – kezdte az idősöktől megszokott lágy, kissé rekedt hangon, ami mindig a nagyit juttatta eszembe. – Elnézést, hogy ilyen későn zavarok, de Floppy megint nem jött haza az éjszaka. Aggódom miatta. Mostanában sok az autó errefelé, nem úgy, mint az én időmben, amikor még csodaszámba mentek ezek a masinák. Mindig félek attól, hogy elgázolja valamelyik.

   Elmosolyodtam, igyekezve minél udvariasabbnak látszani.

– Biztosan hazamegy majd reggel, ne tessék izgulni. Jerry is elkószál néha, de okosak ezek az ebek, tudnak vigyázni magukra.

   Kegyes hazugsághoz folyamodtam, mint az utóbbi években mindig, ha én nyitottam ajtót. Minek mondtam volna el neki minden éjjel, hogy Floppy soha többé nem megy haza? Az összes szomszéd ugyanazt felelte, mert mindenki sajnálta az idős hölgyet. Reggelre nem fog emlékezni semmire, és újra útnak indul majd. Értelmetlen volna minden áldott éjjel darabokra törni a szívét.

– Hát jó, remélem, nemsokára tényleg hazajön. Még fennmaradok kicsit, hátha be akar majd kéredzkedni. Készítettem neki egy kis tejecskét, de már biztosan kihűlt – magyarázta, miközben hátat fordított nekem, és elindult hazafelé. Rendszerint minket hagyott utoljára, mert mi laktunk a legmesszebb tőle. Egy darabig figyeltem távolodó alakját, aztán utána kiáltottam.

– Ne tessék megszidni, ha hazaér. Biztos alig várja már, hogy hízelegve a kandalló elé kuporodjon, és kikönyörögjön egy kis szeretetet.

   Visszafordult, és széles mosollyal intett felém, aztán tovább baktatott, én pedig becsuktam az ajtót. Néha, ha nem voltam olyan fáradt, mint most, elkísértem hazáig, és ottmaradtam egy teára. Sosem voltam túl jó alvó, így korábban is sűrűn előfordult, hogy fenn voltam még, mikor megjelent. De most nem volt kedvem teázni, sem az unokáiról végighallgatni az unalomig ismételt történeteket.

   Szegény asszonynak már csak a kutya maradt, de őt is elveszítette. A fia rákban halt meg úgy tíz évvel ezelőtt, a menyét egy autó ütötte el. A két gyerek egy ismerőshöz került, ám ott kigyulladt a ház, és az egész család benn égett. Szomorú tragédiájuk emléke még élénken élt bennem, hiszen kamasz voltam már, mikor mindez történt, és jól ismertem mindkét fiút. Ugyanabba az iskolába jártak, ahová én, és a többiek nagyon szerették őket. Hetekig volt fekete zászló a suli bejárata fölött, és egy búcsúztatót is rendeztek az emlékükre.

   Anyu meg sem kérdezte, ki volt az, pontosan tudta, ki szokott ilyenkor csengetni. Visszamentem a szobába, és végignyúltam az ágyon. Ismét megpróbálkoztam a könyv olvasásával, de hamar feladtam. Fél három felé végre elnyomott az álom, bár forgolódtam, és kínlódtam egész éjszaka.

   Reggel úgy ébredtem fel, mint aki egy hete nem aludt. A szemeim felduzzadtak, a torkom kiszáradt és kapart, a fejem elviselhetetlenül lüktetett. Nyöszörögve támolyogtam el a fürdőszobáig. Anyu már nem volt otthon, bizonyára dolgozni ment. Tíz óra felé járt az idő, de nem voltam éhes, ezért egyenesen a telefonhoz mentem, miután eleget tettem szükségleteimnek. Feltárcsáztam anyu munkahelyi számát, és váltottam vele néhány, már hagyományosnak tekinthető szót. Mint egy előre elpróbált színdarab, úgy zajlott a párbeszéd. Megkérdezte, felébredtem-e már, mire közöltem, hogy nem, még alszom, erre megdorgált, hogy ne legyek szemtelen, majd arról érdeklődött, mit fogok csinálni napközben. Én válaszoltam, hogy fogalmam sincs, próbálom túlélni a napot, erre csak annyit mondott, hogy legyek otthon, mire hazaér. Én megígértem, majd elbúcsúztunk egymástól, és végül bontottam a vonalat.

   Ez a szertartásosság kezdett beépülni az életünkbe, legalábbis azóta, hogy visszajöttem. Azelőtt mindig vidám természetemről voltam ismert, de az utóbbi időben inkább depressziósnak hittek a szomszédok. Valójában azonban csupán kialvatlan voltam, ami nem csak a napomra nyomta rá a bélyegét, de az elmúlt hetekre is.

   Miután kicsit magamhoz tértem, elmentem a közeli boltba bevásárolni, aztán otthon kipakoltam mindent, és összeütöttem egy könnyű ebédet, amit egyedül fogyasztottam el. Délután átugrottam Mrs. Pullmanhoz, és beszélgettem vele kicsit, hogy ne érezze olyan egyedül magát. Mindig örült nekem, süteménnyel és teával kínált, de szerencsére most nem az unokáiról beszélt, hanem a számlákról, amiket egyre nehezebben tudott kigazdálkodni.

   Négy óra után indultam haza. Nem volt semmi tennivalóm, ezért elhatároztam, hogy még sétálok egyet. Kár lett volna sietnem, hiszen anyu csak hét óra körül szokott hazaérni, így még bőven volt időm kiszellőztetni még mindig sajgó fejemet. Fél hat is elmúlt már, mikor beléptem a lakásba. Oltári hideg volt, ami eléggé felzaklatott, tekintve, hogy eddig is fáztam. Persze a fáradtság miatt még hűvösebbnek éreztem a levegőt, ezért a termosztáthoz mentem, hogy feljebb vegyem a fűtést. Csalódottan vettem tudomásul, hogy öt fokkal van kevesebb annál, ami be van állítva, ezért megnéztem a cirkót is. Nem melegítette a vizet, és a radiátorokban sem keringett semmi.

   Miután felhívtam anyut, hogy nincs fűtésünk, megkért, hogy beszéljek a szerelővel, de legnagyobb bánatomra Mr. Hackins azt mondta, hogy a következő két napban biztosan nem ér rá. Szerettem volna egy másik szakembert keresni, de miután előadtam anyunak a helyzetet, közölte, hogy márpedig más nem nyúlhat a fűtőrendszerhez, és legfeljebb majd jobban felöltözünk, néhány nap nem a világ. Neki biztosan nem, mert ő mínusz húsz fokban is jól érzi magát, de sajnos én apa fagyosságát örököltem, így okkal háborodtam fel a helyzeten. Nem tehettem semmit, mert nem én döntöttem az ilyen dolgokban, így végül feltárcsáztam Jack számát, és elpanaszoltam neki, hogy anyu megint megfeledkezik a szokásos nyűgjeimről. Mostohaapám nem sok együttérzést mutatott, remekül szórakozott az előadásomon, aztán „megnyugtatott”, hogy anya nem csak velem kapcsolatban érzéketlen, és hogy már hozzászokhattam volna, hogy ő már csak ilyen, és ilyen is marad, amíg csak él.

   Miután elkönyveltem magamban, hogy velem senki sem törődik, arra gondoltam, hogy apa bizonyára mindent megtenne azért, hogy ne fázzak. Talán még a munkáját is otthagyná, és lejárná a lábát egy megbízható szerelőért. De sajnos nem Greenfieldben halt meg a fűtés, és aligha mentem sokra vele, hogy ő megpróbálna minden értelemben a kedvemben járni.

   Felvettem a legmelegebb pulcsimat, és főztem egy forró kávét. Amíg szürcsölgettem, elolvastam a napi híreket, de semmi izgalmasat nem találtam a neten. Mivel unatkoztam, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkerestem Nicky együttesének a honlapját. Egyenesen a galériát nyitottam meg, a főoldalt meg se néztem. Több albumba rendezték a képeket. Egyben volt az összes, amin közösen szerepeltek a fiúk, azon belül voltak a civil és a koncertes képek. Egy másikban pedig külön-külön minden tagról. Először szándékosan nem nyitottam meg Riley albumát, nem akartam látni, hiszen megfogadtam, hogy örökre kizárom az életemből. Nicky képeit nézegettem, és majd megszakadt a szívem, hogy nem láthatom. Fokozatosan nőtt bennem a vágy, hogy újra vele lehessek, hogy bocsánatot kérhessek azért, mert tönkretettem a barátságukat Edwarddal, és azért is, mert szó nélkül jöttem el.

   Egy idő után azonban legyőzhetetlen késztetést éreztem arra, hogy egy másik albumot is tanulmányozzak. Egy olyat, amiben nem a bátyám van, hanem a srác, akivel nem találkozhatok többé.

   Riley nevére kattintva három album ikonja jelent meg a képernyőn. Az egyikben privát képek voltak, először azokat néztem meg. Egyre nehezebb volt egyhelyben ülnöm, de nem álltam fel, hogy a telefonért rohanjak, pedig igazán szerettem volna. Nem beszélhetek vele, és amíg meg nem nyugszom, apáékkal sem.

   Bár eleinte csak megnézni akartam a képeket, végül azon kaptam magam, hogy sorban mindet letöltöttem a gépre, bár nem is vettem észre, mit csinálok. Kétszázhetvenhat fotó figyelt a meghajtómon. Ki akartam törölni, de képtelen voltam lenyomni a gombot, inkább megnyitottam a következőt, azt, amiben a fellépések során készült képek voltak, amik csak Edwardot ábrázolták.

   Amint megláttam kezében a gitárt, eszembe jutott, amikor nekem énekelt. Egy darabig próbáltam felidézni a hangját, aztán, mivel már nem emlékeztem rá, egy új lapon ismét megnyitottam a weboldalt, és rákattintottam a zene feliratra. Legalább háromtucat szám jelent meg a képernyőn: az elsőt választottam. Ezt a dalt ismertem is, sokszor meghallgattam, miután Nicky elhozta nekem a CD-t. Most már nem okozott gondot felidéznem Riley hangját. Már azelőtt hallottam a fejemben, hogy énekelni kezdett volna.

   Visszaléptem a másik megnyitott oldalra, és végignéztem az összes fényképet – természetesen automatikusan letöltve ezeket is -, majd az utolsó, a rajongókkal közös fotókra mentem rá. Ahogy léptettem a galéria képeit, hirtelen megakadt a szemem egy lányon. Őt ismertem. Vagyis igazából csak egyszer találkoztam vele, a verseny után, mikor Rileyval az étteremben ültünk. A következőn is együtt voltak. Folyamatosan Edwardba karolt, vagy épp puszit adott neki. A tekintete egyértelműen árulkodott arról, hogy nem közömbös neki a srác.

   Ahogy tovább lapozgattam, ismét egy olyan lányt láttam meg, akihez már volt szerencsém. Ő szolgált ki minket a hentes pultnál. Emlékeztem arra, hogyan flörtölt Edwarddal, és hirtelen rémesen éreztem magamat. Mintha a naplóját olvasnám. Bár nyilvános volt az oldal tartalma, mégis a titkaiba nyertem betekintést, vagy legalábbis számomra olyan volt.

   Leküzdve a bűntudatomat letöltöttem a maradék fotót is, aztán bezártam a böngészőt, és a winchesteren tárolt albumra meredtem. Hétszázhatvannyolc pokolian fájdalmas pillanat. Nekem legalábbis az volt. Kijelöltem a mappát, és végül kitöröltem. Nem szabad megőriznem. Jobb, ha egyetlen kósza emlékképem sem marad Edwardról.

   Éppen azon tűnődtem, hogy jó ötlet volt-e, amit csináltam, mikor meghallottam az ajtó nyikorgását. Anya hazajött…

   Úgy ugrottam fel, mint aki kaktuszra ült, és megkönnyebbülten kapcsoltam ki a gépet, hogy elé rohanhassak. Végre valami, ami eltereli a figyelmemet.

   Jerry vele volt, mert mindig magával vitte, kivéve, ha én kértem, hogy hagyja otthon. Jack kutyája hozzám bújt, és megnyalogatta a kezemet, aztán a hűtő felé somfordált, és nyüszíteni kezdett. Utáltam, hogy megint Dante szőrös pofija rémlett fel előttem, és idegesített, hogy a kutya emléke a gazdájáét is hozta magával. Hát már mindig rájuk gondolok majd, akárhányszor meglátom Jerryt? Ezt nem lehet kibírni…

   Anyu hazafelé beugrott a közértbe, és még hozott néhány dolgot, amiket én elfelejtettem megvenni. Segítettem neki kipakolni, miközben elmesélte a napját. Érdeklődve hallgattam, bár olykor elkalandozott a figyelmem. Folyamatosan a dünnyögő kutyát néztem, majd észbe kapva szidtam magamat, hogy nem tudok felnőtt módjára túllépni a dolgokon.

   Miután megvacsoráztunk, és megnéztünk egy filmet, visszavonultam a szobámba, és bekapcsoltam a tévét. Mint előző nap, most sem kötött le a műsor, de erőltettem magam, hogy odafigyeljek rá. Egy körül megszólalt a csengő. Anya éppen Jackkel beszélt, ezért csak kiszólt, hogy nyissak ajtót. Mrs. Pullman késett, mégpedig fél órát. Ennyivel jött később. Amikor kinyitottam az ajtót, aggódva nézett rám, és elmesélte, hogy Floppy nem ment haza az éjjel, és már nagyon aggódik a sok kocsi miatt. Ásítva hallgattam végig a szokásos monológot, és megnyugtattam, hogy bizonyára hamarosan hazaér a kutya, és megkértem, hogy ne szidja meg túlságosan, mert valószínűleg alig várja, hogy a kandalló előtt begyűjtsön magának némi szeretet.

   Figyeltem távolodó alakját, aztán visszaindultam a nappali felé, hogy végül az ágyamon elterülve tovább próbálkozzak a televízióra való koncentrálással. Még a szobaajtót sem értem el, amikor ismét megszólalt a csengő. Most már kicsit dohogva fordultam vissza, miközben anyu kiszólt, hogy nyissam ki, mintha az imént nem tettem volna meg. Azon gondolkoztam, hogy mit akarhat még az öregasszony. Az órára pillantottam, és már majdnem negyed kettőt mutatott. Valamit ki kell találnom, hogy megszűnjenek ezek az éjszakai látogatások. Talán kéne vennem egy kutyát Mrs. Pullmannak, és akkor nem kóricálna minden éjszaka az utcán. Persze attól nem kellett félni, hogy baja esik, nálunk nem igazán fordultak elő bűncselekmények, de a szomszédok nem vették jó néven, hogy éjjelente fel kell kelniük ajtót nyitni, és el kell mondaniuk ugyanazt a néhány mondatot, tudva, hogy másnap ismét eljön az éjszaki ébresztő ideje.

   Most sem kapcsoltam fel a lámpát, csak megdörzsöltem a szemeimet, és kinyitottam az ajtót.

Zene

– Mrs. Pullman, már mondtam… – elhallgattam, mikor a kutyáját kereső hölgy helyett egy magas, sötéthajú fiúval találtam szembe magamat. Ez már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy a döbbenettől az alagsorban kössön ki az állam, de ráadásul nem volt egyedül.

   Mély levegőt vettem, és egy pillanatig végigmértem a két látogatót.

– Szia, Jas – üdvözölt Nicolas félénken. Láttam rajta, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy bátorságot merítsen ehhez a két szóhoz. Félt a reakciómtól.

   Értetlenül néztem rá, aztán a lehajtott fejjel álló Rileyra, aki felnézni sem mert.

– Mit kerestek itt? – kérdeztem félig-meddig vádlón, és mégis elfojtott örömmel. Reméltem, utóbbi nem hallatszik ki a hangomból. Nicky felsóhajtott, és tétován tett felém egy lépést.

– Hiányoztál nekünk – mondta, és lassan, nagyon óvatosan átölelt. Eltolhattam volna magamtól, csakhogy nagyon is vágytam már arra, hogy a karjai közé zárjon. Olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy valószínűleg nem kapott levegőt. Mikor elengedett, bátortalanul meredt rám. – Szükségünk van rád…

   Nagyot nyeltem, és Edwardra pillantottam, aki még mindig kővé dermedve állt. Kócos haja úgy nézett ki, mintha megtépték volna. Kék, kötött pulóvert viselt, és egy világos, homokszínű nadrágot, ami sehogy sem illett ahhoz az eleganciához, ami korábban jellemezte, valahányszor találkoztunk.

– Kérlek, Jas, bocsáss meg nekünk… ostobán viselkedtünk, hidd el, mi is tudjuk, de a múltat nem lehet megváltoztatni. Azonban a jövőn még változtathatunk. Együtt… mi hárman… – nyöszörögte a bátyám.

   Ismét rá pillantottam, aki könyörgő szemekkel nézett rám.

– Kérlek – ismételte esdeklő hangon. – Szeretlek, Jasmin, és nem bírom ki tovább nélküled. Se én, se apa, se… – nem fejezte be, csak a barátjára nézett, aki úgy állt mellette, mintha a kivégzését várná. Még a testtartása is bűnbánó volt.

   Mivel Riley nem mozdult, Nicky taszított rajta egyet. Elveszítette az egyensúlyát, ezért kissé előre billent, egyenesen a karjaim közé. Komikus lett volna a jelenet, ha nem ilyen körülmények között történik. Riley azonnal hátrált egy lépést, de még mindig nem akaródzott neki a szemembe nézni.

– Sajnálom, Jasmin! – nyögte elhaló hangon. Figyeltem hófehér arcát és remegő kezeit. Igazán egyértelmű volt, mennyire őszinték a szavai. Most, hogy előttem állt, ledermedve, kétségbeesetten és szemlátomást feszülten, megesett rajta a szívem.

   Azért hagytam el őket, mert úgy gondoltam, ez lesz a legjobb mindenkinek, de tévedtem. Elég volt csak ránéznem ahhoz, hogy tudjam, mennyire megviselte az elmúlt néhány hét. Benyúltam az álla alá, és lassan felemeltem a fejét. Megdöbbentem, amikor gyönyörű szemei alatt megláttam a mély, sötét karikákat. Az arca beesett volt, mint egy múmiának, és sokkal haloványabb, mint először gondoltam. Az utcai lámpa fénye csak most esett rá olyan szögben, hogy sápadtsága nyilvánvalóvá váljon számomra.

   De mindez fele annyira sem rázott meg, mint a szeme sarkában reszkető könnycsepp. Nagyon lassan, szinte már őrjítő tempóban lesett fel sötét pillái alól. Végre a szemembe nézett, nem a küszöböt bámulta.

– Bárcsak… ha meg nem történtté tehetném… én… nem bírom elviselni, hogy haraggal gondolj rám… könyörögve kérlek, Jasmin…

   Megragadtam a pulóverét, és egy erős mozdulattal magamhoz rántottam, hogy átölelhessem. Nem ellenkezett, szinte aléltan borult a vállamra. Ezúttal ő ölelt olyan erősen, hogy úgy éreztem, menten megfulladok, mégsem próbáltam kibújni karjai közül. Engem is meglepett, mennyire jó érzés hozzásimulni, érezni szíve heves dobogását a mellkasomban, hallani megkönnyebbült sóhaját, és belélegezni a már ismerős, kellemes illatot, ami körüllengte.

   Kezemet az övébe csúsztattam, és húzni kezdtem befelé. Döbbenten figyelt, de azért követett, mégha botladozva is. Amikor beléptünk a nappaliba, megálltam, mert anyu elképedt tekintetével találtam szembe magamat. Azonnal felismerte a késői látogatót. Hitetlenkedve bámulta Edward halovány, de visszafogottan boldog arcát. Riley zavarba jött, amint tudatosult benne, hogy anyámmal áll szemben.

   Anya azonnal ellökte magát az ajtófélfától, és szinte a nyakába ugrott Edwardnak, aki örömmel kapta el. Megható volt látni, hogyan bújnak össze, most tényleg olyan volt, mintha anya és fia talált volna egymásra egy évtized után. Egy darabig nem engedték el egymást, aztán végül egyszerre léptek hátra. Nicolas még nem jött utánunk, ezért anyunak maradt ideje arra is, hogy lepillantson a kezünkre, ami még mindig összefonódott. Riley nem engedte el, mikor átölelte, csak szabad kezével szorította magához.

– Ezt nem értem…

   Bizonyára kifejtette volna bővebben is, ha nem veszi észre az éppen belépő fiát, aki nem egyedül jött. Dante ott somfordált mögötte, és engem figyelt. Amint elmosolyodtam a viszontlátás örömére, mintha megértette volna, hogy ez mit jelent, puskagolyóként lőtt ki, hogy rám vethesse magát. Csak azért nem estem hanyatt, mert Edward időben észrevette, mire készül szőrös cimborája, és mögém lépett, hogy elkapjon.

   A németjuhász össze-vissza nyalta az arcomat, és olyan hevesen járt a farka, hogy a szoba sarkába állítva akár ventillátorként is funkcionálhatott volna. Amíg én küzdöttem az eb lelkesedésével, anyu és Nicky összeborultak, és anyám végtelen csókáradattal árasztotta el rég nem látott fiát.

   Fura volt, hogy senki sem beszélt, hogy senki nem törte meg a boldog csendet szavakkal. Csak akkor változott a helyzet, mikor végre mindenki kellő távolságba került a többiektől – kivéve Rileyt, aki továbbra sem engedte el a kezemet, bár valószínűleg nem is volt tudatában, hogy fogja.

– Ti ketten… – kezdte anyu, mikor újra egymásba fonódó ujjainkra nézett. Edward végre rájött, hogy min lepődött meg, és gyorsan kihúzta a tenyerét az enyémből.

– Nem… vagyis, mi csak… – kezdett mentegetőzni, de elé léptem, és belé fojtottam a szót.

– Kedveljük egymást – jelentettem ki határozottan, majd ismét megragadtam Riley kezét, és a szobám felé húztam.

– Hová mentek? – jött az újabb kérdés, miközben Dante észrevette Jerryt, aki a hálószoba ajtajából bámulta, bizonytalanul lengetve a farkát. Dante sem tűnt ellenségesnek, óvatosan odabaktatott az idegen ebhez, és kölcsönösen belebújtak egymás fertályába, hogy feltérképezzék a másikat. Végül egy pofanyalival jelezték, hogy nincs kifogásuk egy esetleges barátság ellen.

– Fél kettő van, gondolom, a fiúk kimerültek már, de azért biztos szánnak pár percet arra, hogy meséljenek nekem apuról – hadartam, tovább sunnyogva a szobám felé.

– Szóval itt maradtok éjszakára? – nézett Nickyre anyu reménykedve.

– Nem akarunk zavarni. Láttunk egy szállodát útközben, és megbeszéltünk, hogy majd…

– Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy szállodában szálljatok meg? – förmedt rá anyu a tőle megszokott túlzott drámaisággal. Szinte sértődötten ejtette ki a szavakat, bár tudtam, hogy csak színészi alakítás az egész, de meg kell hagyni, Oszkár gyanús kivitelben.

– Tényleg nem akarunk…

– Alhattok itt, a nappaliban. Egyikőtök a kanapén, a másiknak meg ott a vendégmatrac. Segíts felfújni, kicsim…

   Nicky reménykedve nézett rám, de csak nyelvet öltöttem felé, mert igazából örültem, hogy Rileyval kettesben tölthetek néhány percet. Gyorsan behúztam a szobámba, bár azt még megvártam, hogy a két kutya is beslisszoljon, mielőtt becsuktam az ajtót.

   Szembe fordultunk egymással, és találkozott a tekintetünk. Akkorát dobbant a szívem, hogy biztos voltam benne, minden szomszéd meghallotta.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (25 votes cast)
Edward Riley 30. rész, 10.0 out of 10 based on 25 ratings