– Jó fej a kutyád – mondtam néhány perc után, miközben Nicolas a telefonjával babrált.

– Az. Bírom én is, már ha nem szegem a nyakam miatta. De folyton láb alatt van, pedig egy ekkora kutyánál az ember nem erre számítana.

– Na és a macska? – kérdeztem, mert nem akartam kínos csendet. Edward mosolyogva pillantott rám.

– Lestátot én találtam. Nagyjából hét, talán nyolc éve. Haza hoztam, bár a faterom hallani sem akart róla, hogy megtartsuk. Aztán anyám rávette valahogy, de fater mindig is utálta.

– Na és mitől sántít? – kérdeztem, mert láttam, hogy szegény húzza az egyik hátsó lábát.

Edward elhallgatott, és mereven bámulta maga előtt a járdát.

– Eltört a lába. Úgy egy évvel azután, hogy befogadtuk.

– Leesett valahonnan? – kérdeztem együtt érzően.

Riley keserűen felnevetett.

– Nem hiszem, hogy tudni akarod a részleteket.

Zavartan néztem rá, amikor Nick mellénk lépett.

– Megvan már az új motorod?

Edward a kutyát figyelte. Az eb két méterrel előttünk csóvált egy idős hölgynek, aki egy kis bevásárlókocsit húzott maga után. Az öregasszony megszánta a hízelgő jószágot, és adott neki a táskából egy darabka sonkát.

– Dante, az Isten szerelmére! Ne koldulj már, mint egy hajléktalan! – kiáltott rá Edward. Az öreg hölgy felénk fordult, és szeretetteljes pillantást intézett Riley felé.

– Szervusz, Edward. Te már megint magasabb lettél? – kérdezte az öregasszony, miközben Riley megállt mellette. A hölgy a könyökéig ért. Mi is megálltunk.

– Asszem, már nem növök – mosolygott kicsit félénken Riley. – Segíthetünk Mrs. Palmer? – nyúlt a kiskocsi felé.

– Tudod fiam, amikor ideköltöztetek, egy percig sem hittem, hogy a semmirekellő apád mellett tisztességes fiatalember válhat belőled. De te egy úriember vagy, és mindig is az voltál.

Edward szégyenlősen hajtotta le a fejét.

– Hát, nem csak a géneken múlik, hogy kiből milyen ember lesz. Legalábbis erről győzködöm magamat. Én ezt az utat választottam – mondta csendesen, miközben magához húzta a kiskocsit.

– Hát csak győzködd magad fiam, mert nagyon jó utat választottál magadnak. Isten az atyám, hogy nem érdemelted meg mindazt, amit az apád tett veled – sóhajtotta az öregasszony kedvesen, de ugyanakkor együtt érzően.

Zavartan néztem Edwardra, aki még zavartabban indult el. A kutya még mindig a táska körül ólálkodott. A levegőt szimatolta, és hangosan búgott.

– Tényleg, tetszik még emlékezni Nicolasra? – váltott témát Edward, úgy tűnt kínos neki az apjáról beszélnie.

– Ó, Michael Anderson fia vagy, jól tudom-e, kedvesem? – nézett végig Nickyn az öregasszony.

– Az volnék – mosolygott Nick.

– A leányzó meg Nicolas kishúga – folytatta Riley. Az öreg hölgy megállt, és alaposan szemügyre vett.

– Tényleg te vagy Jasmin? Ó Istenem, meg sem ismertelek már. Pedig hányszor tértél be hozzám egy sütiért a cukrászatba. Persze a szüleid nem tudtak ám róla, nem helyeselték volna. Áldott jó emberek – mosolygott rám az anyóka. Tipikus jóságos nagymama arca volt. Visszamosolyogtam, bár nem volt nekem ismerős. – Emlékszel-e, mennyit játszottál Tikyvel, a kis keverékemmel? Isten nyugosztalja a drágámat. Ő már egy jobb helyen hajtja a tyúkokat – folytatta kedvesen méregetve engem. Nick észrevehette, milyen rosszul érzem magam, amiért nem emlékszem a barátságos öregasszonyra, ezért átkarolt.

– Tudja, Mrs. Palmer, Jasmin már nem igen emlékszik azokra az időkre. Kislány volt még, és azóta minden megváltozott itt. Edwardra sem emlékszik már.

– Nem emlékszel Edwardra? – csodálkozott az asszony. Hülyén éreztem magam. Mégis honnan kéne emlékeznem mindenkire??? – Pedig sokszor hozott ám el az iskolából. Néha még Nicolas sem volt vele. De már te is annyira megváltoztál drágám, hogy meg sem ismertelek volna, ha ez az Edward-fiú nem mondja nekem, hogy ki vagy – pillantott Nickyre az asszony.

Edward mosolyogva menetelt az öregasszony mellett, mi meg csendesen követtük őket. Csak a kutya folytonos dumálása zavarta meg az amúgy már majdhogynem kínos csendet. Nem a part felé tartottunk. Nyilván az öregasszony nem arra lakott. Edwardot figyeltem, és közben azon tanakodtam magamban, hogy mit tehetett vele az apja, ami miatt annyira szánakozott az idős hölgy. Olyan rejtély volt ez, ami hirtelen felrázott kicsit melankóliámból.

Majdnem az utca végéig baktattunk, mire elértünk az ósdi, szakadozó vakolatú házhoz, ami elütött a többi takaros, szépen karbantartott épülettől. Elég aprócska volt, de még így is kedves házikónak tűnt. Az öreg hölgy megállt, és széles mosolyra húzta ráncos ajkait.

– Isten fizesse meg neked Edward a segítségedet.

– Ugyan, bármikor szívesen állok a rendelkezésére. Csak szólnia kell, Mrs. Palmer. Holnap vásárolni megyek, ha gondolja, írjon egy listát, és beugrom érte előtte, aztán megveszek mindent, ami kell, és elhozom.

Az idős hölgy meglepetten pillantott Edwardra, aki olyan szelíd hangon szólt hozzá, mint ahogy egy kisgyermekhez beszélnek az emberek.

– Komolyan megtennéd, fiam? – kérdezte hitetlenkedve az asszony.

– Akár rendszeresen is, ha ezzel segíthetek önnek. Úgyis mindig én intézem az ilyesmit. Anya a fejét is elhagyná, ha rajta múlna. Szóval bátran szóljon bármikor, tudja, hogy hol lakok. Ha nem vagyok otthon, dobja csak a listát a postaládába, és amint megyek vásárolni, megveszek mindent.

– Te tényleg egy fikarcnyit sem ütöttél az apádra – álmélkodott az asszony. – Nagyon hálás vagyok, Edward.

– Ne legyen. Nekem ez nem fáradtság. Kocsival alig egy perc kitérő. Kipakolni meg nem nagy dolog. Elvégre ez a férfiak dolga, nem igaz? A hölgyeké meg az, hogy megtanítsák ezt a fiaiknak is.

Lenyűgözve figyeltem Edwardot. Nick alig bírt visszafojtani egy mosolyt.

– Hát, ha tényleg nem csak az udvariasság mondatja ezt veled, fiam, akkor megírnám azt a listát. Mostanában egyre nehezebb elmennem a boltig.

– Írja csak meg nyugodtan, Mrs. Palmer. Holnap benézek, és ha gondolja, előtte ki is takarítok. Belefér az időmbe, holnap nem lesz semmi dolgom.

– Nem élek én ennyire vissza a jóindulatoddal, gyermekem. De a bevásárlást tényleg megköszönném.

– Nem tudom, hogy mikor jutok el odáig, lehet, hogy csak délután, de mindenképp benézek előtte.

– Gyere csak kedvesem, majd sütök addigra valami finomat. Ha nem csal a rozoga memóriám, akkor a franciakrémes a kedvenc süteményed. Vagy rosszul emlékszem?

Edward elpirult. Szó szerint elvörösödött az arca.

– Ne fáradjon, Mrs. Palmer. Nekem ez tényleg nem jelent terhet.

– Nono, kedveském. Fogalmad sincs, mekkora segítség ez nekem. Egyébként meg szeretek sütni. Ez az egy, amit még nem érzek megterhelőnek.

– Hát rendben. És tényleg a franciakrémes a kedvencem – vallotta be szégyenlősen Edward.

– Hozd az Anderson gyerekeket is, jut belőle nekik is.

Egymásra néztünk, aztán egyszerre mosolyogtunk Mrs. Palmerre. Tényleg nagyon kedves anyóka volt.

Dante izgatottan rohant előre, amikor ismét a part felé vettük az irányt. Egy darabig senki sem szólalt meg, aztán Nick telefonja kezdett egy Prodigy szám taktusaiba. Nick felvette a telefont, és lemaradt kissé.

– Ez nagyon kedves volt tőled – jegyeztem meg lenyűgözötten.

– Ugyan. Mrs. Palmer már a kilencvenet tapossa. Nem is értem, eddig miért nem ajánlottam fel neki, hogy segítek. Udvariatlan volt tőlem nap, mint nap végignézni, ahogy húzza maga után azt a nehéz kocsit.

– Nehéz volt? – kérdeztem meglepetten.

– Neki biztosan – vont vállat Edward.

– Tudod, kicsit szigorú vagy magaddal. Úgy értem, a legtöbb embert nem izgatja, hogy mit éreznek mások. Te meg azért korholod magad, hogy előbb is felajánlhattad volna a segítségedet? Nem tudom, feltűnt-e neked, de ebben az utcában több mint száz ház van, és a mellékelt ábra szerint senkinek sem jutott még eszébe, hogy talán segíthetne az idős hölgynek.

Edward megállt, és rám nézett. Tiszta, kék szemeiből keserűség áradt.

– Az, hogy a világ nemtörődöm lett, még nem mentség arra, hogy én is azzá váltam.

– Nem ismerlek téged, Edward Riley. Nem emlékszem rád a múltból, és semmit sem tudok rólad. De mégis felnézek rád amiatt, amit most tettél. Talán nem számít, de én nem fogom elfelejteni ezt a pár percet.

– Ne tulajdoníts neki ekkora jelentőséget – hajtotta le a fejét feszülten Edward. – Nem arról van szó, hogy áldozatot hozok. És éppen ezért szégyellem magamat. Mert nekem semmibe sem kerül, neki viszont nagyon sokat jelent. Ezért vagyok érzéketlen.

– Nem vagy az – sóhajtottam barátságosan, és mosolyogni próbáltam, de a szívem mélyén végtelenül szántam a fiút, amiért nem képes észrevenni önnön erényeit.

Nem szólt semmit, csak tovább indult, én pedig igyekeztem vele tartani a tempót, bár nem volt könnyű, mert hármat kellett lépnem, mire neki egyet.

– Szóval, mi volt azzal a macskával? – jutott eszembe félbeszakított beszélgetésünk.

– Nem számít – sóhajtotta rosszkedvűen.

– De nekem igen.

Ismét megállt. Egy darabig csak nézett rám, miközben Nick is megtorpant, nem akart beérni minket.

– A faterom tajtrészegen jött haza – kezdte borús arccal -, és mikor Lestát elé sietett, hogy üdvözölje, felkapta, és a falhoz csapta. Akkor tört el a lába, és mivel nem hagyta, hogy időben vigyem orvoshoz, rosszul forrt össze a csont.

– Az apád a falhoz csapta a macskát? – kérdeztem bénultan.

– És ez még egy jobb napja volt – bólintott kissé zavartan, aztán tovább indult.

– Jézusom, de hiszen ez szörnyű – siettem utána. Vállat vont.

– Volt ennél rosszabb is. Lestát szerencsésen megúszta. Szerencséje volt, mert otthon voltam, és meghallottam a nyivákolását. Szerencséje volt, mert volt annyi bátorságom, hogy közé, és az apám közé álljak. És azért is szerencséje volt, mert én kaptam a többit…

Edward arca megváltozott. Komoran meredt a járdára, és felgyorsította kissé lépteit, bár nyilván nem volt tudatában. Szinte futnom kellett, ha nem akartam lemaradni.

– Szóval vert téged az apád? – kérdeztem türelmetlenül.

– Beszéljünk másról – kérte lehangoltan.

– Na és mi lett vele? Múlt időben beszéltetek róla. Hol van most? – sürgettem a kérdéseimmel. Újra vállat vont.

– Ott, ahová való – sóhajtotta csendesen, amikor Nick mögénk lépett.

– Tessy volt az. Nem jönnek a versenyre – közölte Nick csalódottan.

Haragudtam rá, amiért ismét félbeszakította a beszélgetésünket, de legalább már megtudtam, amire kíváncsi voltam. Legalábbis részben. Most, valahogy egész más szemmel néztem Edwardra. Talán rosszul ítéltem meg őt. Nem is tűnt már olyan ijesztőnek a közös éjszakai program. Kíváncsivá tett a fiú, és alig vártam, hogy újra kettesben maradjak vele. Millió kérdés kavargott a fejemben, és csak remélhettem, hogy idővel mindre választ kapok.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte kifejezéstelen hangon Edward.

– Az apja megint kiakadt valamin. Családi ügy, de állítólag áll a bál. Tessy szerint esélytelen, hogy szabaduljanak Kellyvel. Talán majd a jövő héten.

– Szar ügy – közölte kissé közömbösen Edward.

– Jól vagy, haver? – kérdezte aggodalmaskodó hangon Nicolas.

– Persze. Kutya bajom. Tényleg, ha már itt tartunk, hol a kutya? – nézett körbe.

Tőlünk néhány méterre megláttam az ebet. Éppen egy kuka tartalmát tanulmányozta, bár bizonyára nem ő borította fel. Edward arca elsápadt, mikor meglátta.

– Dante, elment az eszed? – kiáltotta halálra vált arccal. – Nekiállsz guberálni az utca közepén? Van fogalmad róla, mennyi szart lehet így összeszedni? Mégis minek veszek neked májat, meg sonkát, ha ezzel a szeméttel is beéred?

Mire odaért a kutyához, az már elhátrált a kukától, és szégyenkezve vette fel a korábbi pózt. Lehasalt, farát felnyomta, és eltakarta mancsaival a szemét.

– Nem Dante, ezzel nem veszel le a lábamról! – csóválta a fejét a fiú, miközben hangja szigorúan csengett. – Rossz fiú vagy! Nincs több húzásod haver. Még egy ilyen, és kapod a pórázt, aztán nyekereghetsz – dorgálta türelmesen, de azért feldúltan Edward.

– Nem lehet, hogy éhes? – találgatott Nicolas.

– Nem. Ma még mást sem csinált, mint tömte a hasát. Most, hogy anya nincs itthon, minden maradékot megkapnak. Arany élete van Lestáttal. Ez a dög evett ma már homárt és libamájat. Aztán befalt egy fél csirkét, és egy óra múlva még megette a tegnapi halamat is. Nem éhes, csak bosszantani akar.

– Egy kutyáról beszélsz, az istenért. Nem hiszem, hogy bármi rossz szándék vezérelné – sóhajtotta Nick.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem direkt csinálja. Azóta ilyen, hogy anya elutazott. Máskor nincs vele gond, de ha kettesben maradunk, mindig próbálgatja a határaimat.

– Szerintem csak túlságosan feldúlt vagy, és túlreagálod az egészet. Dante jó kutya, még sosem találkoztam nála okosabb ebbel. Nem a határokat feszítgeti, csak kutyából van. Te meg elvárod, hogy emberi ésszel gondolkozzon.

– Hányszor láttad nálam a kukában fetrengeni? – kérdezte bosszúsan Edward. – Sok ember megirigyelné a kajákat, amiket eszik. Nincs szüksége erre, csak szemétkedik – vicsorgott a kutya felé.

Az eb odakúszott hozzá, és szégyenkezve vinnyogott. Tudta jól, hogy mennyire felidegesítette a gazdáját. Megadóan tartotta a fejét, és a pórázra pislogott.

– Még egy ilyen, és nyakon váglak! – nézett rá haragosan Riley.

– Te sosem tennél olyat. Nem tudnád megütni. Ahhoz túl sokat jelent neked – karolta át Nick Edwardot.

– Néha úgy érzem, hogy jobb lenne, ha nem lenne – sóhajtotta a fiú szomorkásan.

Megleptek a szavai, mert határozottan úgy éreztem, hogy bolondul a kutyáért. Legalábbis aggódó tekintete erről árulkodott.

– Megőrülnél nélküle, és ezt te is nagyon jól tudod. Ő a legjobb barátod, és csak aztán jövök én. Szükséged van rá, és neki is rád. Ne légy vele olyan szigorú, istenként tisztel téged – győzködte Nick szeretetteljes hangon.

– Akkor meg minek bosszant folyton?

– Ugyan Edward, nem csinál ő semmi megbocsáthatatlant. Dühös vagy, ingerült, és rajta vezeted le. Ennyi az egész, semmi több. Nem kell többet belemagyarázni.

Edward Nicolasra meredt, aztán sóhajtott egyet.

– Most már jobb, kösz – mondta hálásan. Nick rámosolygott.

– Akkor igyekezzünk, hogy végre a parton lehessünk. Ott majd Dante is kitombolhatja magát.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (13 votes cast)
Edward Riley 3. rész, 10.0 out of 10 based on 13 ratings