A következő napok nem hozták meg a várva várt változást. Riley reggel ugyanolyan kedvvel ébredt, ami már Jasmin távozása óta folyamatosan jellemezte. Nem ment dolgozni, mint előző nap, ismét apát kísérte el, én pedig szabadságoltam magam, hogy kicsit eltöprenghessek azon, miként tudnám visszarángatni a földre.

   Amellett, hogy a legjobb barátom volt, Edward a testvér szerepét töltötte be az életemben. Közelebb állt hozzám, mint Jasmin, hiszen míg a húgomat alig láttam, ő mindig velem volt. Nehezen viseltem melankóliáját, és úgy döntöttem, mindenáron megoldást találok rá.

   Első dolgom az volt, miután magamra maradtam, hogy megnyitottam barátom blogját, hogy megnézzem, frissítette-e az utóbbi időben. Meglepett, hogy minden napra volt bejegyzése. Az esti vacsora után is bejelentkezett az oldalra, és írt egy posztot arról, amit érez. Elképedve olvastam a sorokat.

   “Sokat töprengtem azon, hogy vajon miről ismerszik meg az igazi barát. Ez a kérdés kamaszkorom óta nem hagy nyugodni, és az elmúlt hónap eseményei csupán tévútra terelték elképzeléseimet. Elhitettem magammal valakiről, aki fontos nekem, hogy ellenséget lát bennem, hogy túlságosan irányítani próbálja az életemet, és olyan dolgokba is beleavatkozik, amikhez semmi köze. Most, hogy ez az este is elmúlt, ráébredtem bizonyos dolgokra.

   Egy ideje úgy gondoltam, hogy nekem már csak a zene maradt az életemben, és az ábrándok, melyeket hiába üldözök. Azt akartam, hogy végre békén hagyjon mindenki, és arra az egy dologra koncentrálhassak, ami meghatározza az életemet. Hogy miért gondolok mindig erre? Hogy miért jár a fejemben minden percben mindez? Mert senki lennék enélkül. Legalábbis, azt hiszem, hogy már nem élnék. Talán ez csak önámítás, lehet, hogy jobban alakultak volna a dolgok, de a múltam szellemként kúszik utánam, és bármit is teszek, meghatározza lényemet.

   Tudom, zavaros, amit írok, egy ideje nincsenek összefüggő gondolataim. De vajon kevesebbet ér-e a folyó, ha a hordaléka komótosan kavarog vizében?

   A fejemben teljes káosz uralkodik, és nincs semmi, ami rendet tehetne benne. Kérdés, megváltoztatja-e mindez az életemet. Nem, nem is így írom… Ami a legfontosabb, vajon örökre eltévedtem? Vagy egyszer találok egy utat, ami a boldogság illúzióját kelti életre?

   Lehetséges, hogy ennek semmi értelme. Hogy az elmémben torzan dübörgő zene elnyom minden mást, amitől valaha Edward Riley voltam. Létezhet, hogy egy érzés eltiporja az ember személyiségét? Hogy amiről úgy tartottam, már nem győzhet le, titkon mindig is vesztésre kárhoztatott engem?

   Különös… Amióta elveszítettem a fényt, a vak sötétségben nem találom az ismerős formákat. Minden annyira egyforma lett. Olyan üres, színtelen, rideg és rémisztő… N. szerint tenni kéne valamit. Azt hiszem, most ez lett az életcélja. Mentsük meg Rileyt! Mintha egy szörnyeteg markából kéne kiszabadítania… De ez a lidércnyomás… Oké, tudom, ez az egész túl nagy hatással van rám, és már nem tudok tőle szabadulni… De miért érzi úgy, hogy neki kell küzdenie helyettem?

   Este vacsorát csinált nekem. Utoljára Anyvel volt ilyen meghitt estém. M. és N. családomként foglal helyet a szívemben, de most túlzásba viszik. Azt hiszem, nem látják a fától az erdőt… Most ők sem érthetik, mit veszítettem el…

   A bűneink nem múlnak el megtorlatlanul. Ha tettünk valamit, ami helytelen, akkor fizetnünk kell érte. És én olyan dolgot műveltem, ami megbocsáthatatlan. A sors örökké kínozni fog emiatt…

   Hátat fordítani az egyetlen igaz barátnak olyasvalami, amit nem lehet eltusolni. Nem tehetek úgy, mintha ez visszafordítható lenne. N. mindig testvéreként szeretett, és én úgy tettem, mintha semmit sem jelentene az erőfeszítése. Ő engem védelmezett, miközben én fáradhatatlanul ástam barátságunk sírját. De nem ez a legszörnyűbb… ami legjobban bánt, az az, hogy mindezt tudatosan tettem. Tudatosan választottam a fényt helyette. De vajon ő nem a fény része? Nélküle létezhet egyáltalán a fényesség? Lehetséges volna, hogy nélküle ne a sötétség öleljen körül?

   Semmi értelme annak, amit zagyválok. Nehéz elhinnem, hogy egykor összeszedett mondatok sorakoztak ezen a blogon. Valaha szerettem írni, azért kezdtem ezt az egészet, mert megkönnyebbültem tőle. De ez elmúlt… most nem lesz jobb ettől. Most semmitől sem lesz jobb. Olyan üres lettem, mint egy elfeledett váza a könyvespolc tetején. Virág helyett por lakozik bennem, illatos bokréta helyett csak üresség tátong a bensőmben.

   Félek…

   Ahogy múlnak a napok, egyre inkább úgy érzem, hogy hasztalan reménykednem. Valamit végleg elszúrtam. Ezúttal nem segítenek a szavak… N. most is szeret. Tudom, mert érzem minden rezdülésében az aggodalmat. Bárcsak képes volnék mosolyogni rá, hogy kifejezzem hálámat, de hazugság volna… Hazugság lenne elhitetnem vele, hogy rendbe jönnek köztünk a dolgok. Elveszítettem életem értelmét, és soha többé nem kaphatom vissza. Kinyújtva kezemet csak a puszta levegőt markolom. Ujjaim hiába keresik a boldogság forrását, csak a sötét ismeretlenbe vesznek. Ha visszahúzom a kezem, úgy érzem, hogy lemoshatatlan mocsok tapad hozzá. És ez a meghatározhatatlan anyag nem csak testemet sározza be. Lelkemet éppúgy elemészti a posvány.

   Nem tudom, hány bejegyzést írok még, és most okkal tiltottam le a kommenteket. Tudom jól, hogy aggódtok értem. Tudom, hogy féltetek, higgyétek el… Egykor minden leírt szavatok simogatta lelkemet, de most semmit sem érzek, ha elolvasom őket.

   Hiányzik a fény, és úgy érzem, kezdek megvakulni. Kezd minden átláthatatlan sötétséggé duzzadni körülöttem, és tartok tőle, hogy nem bírom már sokáig elviselni mindezt.

   Ne izguljatok! Nem fogom átvágni az ereimet, és pisztolyt sem fogok majd a homlokomhoz. Nem erről beszélek… Csak azt mondom, talán hamarosan bezárom a blogot. Ez lenne a legjobb… Ha nincs mit írnom, tulajdonképpen semmi értelme frissítenem.

   Bocsássatok meg nekem! Most is hű rajongótok: E. R.”

   Döbbenten meredtem a monitorra, miközben azon gondolkoztam, mit tehetnék érte. Aggasztottak a sorai, mert tudtam, hogy milyen labilis személyiség. Az élet annyi pofont osztott már ki neki, hogy hiába is próbált volna felállni. Valahányszor talpra kecmergett, kétszer akkora frászt kapott a sorstól.

   Minél tovább ízlelgettem szavait, minél több időt töltöttem azzal, hogy megértsem, ami benne zajlik, egyre inkább biztos lettem abban, hogy csak egyvalaki zökkentheti vissza a megszokott kerékvágásba.

   Elővettem a telefonomat, és a héten negyedszer próbáltam meg felhívni Jas-t. Mint mindig, most is kinyomta a telefont. Nem akart beszélni velem, mert tudta, mit mondanék. Nem akarta tudni, hogy mi van velünk. Nem volt kíváncsi se Rileyra, se rám.

   Időbe telt, mire megértettem, hogy miért ment el. Eleinte önzőnek tartottam. Úgy éreztem, semmibe vesz minket, és főleg apát. De ez nem volt igaz. Neki fájt a legjobban, hogy hátat kell fordítania nekünk. Azt tette, amiről úgy vélte, a legjobb. Nem tudhatta, hogy mekkorát téved.

   Bár számtalan sms-t írtam már neki, bizonyára el sem olvasta őket. Elhatározta, hogy megszakítja velünk a kapcsolatot, ha nem is végleg, egy időre mindenképpen. Még apával sem állt szóba.

   Kétségbeesetten kutattam egy lehetőség után, amivel felhívhatnám magamra a figyelmét. Mindenáron üzenni szerettem volna neki, de nem vett tudomást igyekezetemről. Valami mást kellett kitalálnom. Egy olyan módszert, amivel biztosan eljutnak hozzá könyörgő szavaim. Nem magam miatt… Bármennyire fájt is, hogy nincs már velünk, elviseltem valahogy… de Riley egyre mélyebbre süllyedt.

   Dél körül felöltöztem, és Dantéval sétálni indultam. Először csak róttuk az utcákat, aztán beültünk egy étterem kerthelyiségébe. Neki friss vizet és sülthúst rendeltem – utóbbit kevés fűszerrel -, magamnak tintahal karikákat. Amíg ráérősen falatoztam, folyamatosan a kutyát figyeltem. Néha megdöbbentett az a kötelék, ami a gazdájához fűzte. Olyan elveszett volt, mint Riley. Nem találta a helyét. Napközben kedvetlenül heverészett a nappaliban, este Edward szobája előtt aludt. Nem engedte be… igazából nem is nagyon törődött vele. Azelőtt Dante volt az első az életében, most tudomást sem vett róla. Nem veregette meg az oldalát, nem beszélt hozzá, nem tanítgatta, ahogy mindig is tette. Elfordult tőle, mint mindenki mástól, és a kutya lelki világa romokban hevert ettől. Mégsem tágított gazdája mellől. Ha tehette, árnyékként szegődött a nyomába. Még a vécére is elkísérte. Nem értettem, Edward miért zárja ki őt is az életéből. Ha valaki nem érdemelte meg ezt a ridegséget, az a hűséges szőrmók volt.

   Ebéd után leültünk a parkban. Most nem szaladgált boldogan, nem üldözött minden ismeretlen, izgalmas illatot. Kedvetlenül feküdt a pad mellett, és elkeseredetten nyüszített. Rossz volt így látni őt. Dante rendszerint bohókás volt. Általában fülig ért a szája, és ventilátorokat meghazudtoló sebességgel járatta a farkát minden kedves szóra. Most árnyéka sem volt önmagának. Depressziósan búslakodott a bükkfa alá húzódva, és még a járókelőket sem követte tekintetével.

   Némi habozást követően lekuporodtam mellé a fűre. Nem volt különösebben hűvös a délután, de azért magam alá terítettem a kabátomat. Dante hatalmas fejét az ölembe hajtotta, és alig észrevehetően lendített néhányat a farkával, de nem mutatott különösebb lelkesedést. Átkaroltam széles nyakát, és homlokomat az övéhez nyomtam. Figyelt rám, de tétovázott. Nem tudta, kimutassa-e nekem boldogságát, amit figyelmességem indított meg összetört szívében. Végül elfordította a fejét. Tehetetlenül nyüszített fel, de nem húzódott el tőlem.

– Ne aggódj, cimbora! Bárhogy is, de rendbe hozom a dolgokat. Riley újra a régi lesz, esküszöm neked!

   Ígéretemet hallva felnézett, mintha megértené szavaim súlyát, de csak visszafogottan meredt rám. Úgy szerettem volna legalább egy percre feledtetni vele a fájdalmát, de csak egy dolog vidíthatta volna fel: Riley odaadó szeretete…

   Hazafelé újra megpróbáltam felhívni Jasmint, de még azzal sem fáradt, hogy kinyomja a telefont. Sokáig csörgött eredménytelenül, mire végül ráuntam, és zsebre csúsztattam. Felmerült bennem a lehetőség, hogy az anyámat hívom fel, de végül eszembe jutott, mi van, ha Jack szól a telefonba, és ezt nem állt szándékomban megkockáztatni.

   Vettem egy zsák kutyakaját, és Lestátnak is bevásároltam, majd házhozszállítást kérve távoztam a boltból. Arra hiába vártam volna, hogy Rileynak jusson eszébe gondoskodni kedvenceiről. Ő most egy idegen dimenzióban lebegett, ahová nem jutottak volna el kis barátainak könyörgő kísérletei.

   Már sötétedett, mikor hazaértünk. Gyorsan megetettem a két állatot, aztán hozzáfogtam a vacsora kiválasztásához. Ezúttal meg sem próbáltam én elkészíteni. Kerestem egy megbízható éttermet, és olasz kaját rendeltem. Még maradt időm, ezért kitakarítottam valamelyest, hogy apa ne szóljon a rumli miatt, végül leültem a teraszra, és ott vártam rájuk.

   Már lehűlt a levegő, de vastag kabátban voltam, így nem fáztam. Kezemben egy érmét forgatva figyeltem a munkából hazafelé tartó szomszédokat, akik egytől-egyig rám köszöntek, legtöbbjük még Rileyról is érdeklődött, hiszen mindenki ismerte a környéken, és mióta nálunk lakott, sokat beszélgettek róla az utcabeliek.

   Edward az a típusú ember volt, akit mindenki szeretett. Örökké udvarias viselkedésével, és mindig szolid, csendes magatartásával belopta magát az emberek szívébe.

   Hét óra is elmúlt, mire végre megláttam apa kocsiját. Hevesen kalapált a szívem, mintha valami remek dologra készülnék, pedig tudtam, hogy barátom komor arcára meredni egész este nem lesz szórakoztató számomra. Épp csak beálltak a feljáróra, mikor lefékezett a ház előtt az étterem futárja is. Intettem nekik, aztán kifizettem a vacsorát, és csak ezután indultam utánuk.

   Dante az emeleten volt, mert bezártam a szobámba. Mióta Riley zombi üzemmódba kapcsolt, úgy vettem észre, idegesíti a szőrmók lelkesedése. Mindazonáltal határozottan szándékomban állt felnyitni kicsit a szemét, és emlékeztetni arra, kik azok, akik mindig mellette állnak. Velünk szemben megteheti, hogy világvége álarcot ölt, de nekik ennél sokkal többel tartozik.

   Amíg apával váltottam néhány szót, Edward felment Jasmin szobájába átöltözni. Ahogy számítottam rá, napközben közel sem volt annyira együttműködő, mint előző nap. Bár mindent megcsinált, amit rábíztak, hangját sem lehetett hallani. Apa épp annyira feszült volt ettől a helyzettől, mint én magam.

   Megterítettem a vacsorához, és mire mindketten leültek, már csak tálalnom kellett. Edward végig tologatta az ételt, alig evett valamit, és csak most tűnt fel, mennyit fogyott két hét alatt. Arca beesetté vált, szemei alatt lilás karikák húzódtak, haja olyan kócos volt, mintha nem ismerné a fésű fogalmát.

   Miután befejeztük az evést, megkértem, hogy segítsen összepakolni, addig apa felment a kutyáért. Gondoltuk, talán rá tudjuk venni Rileyt, hogy kicsit foglalkozzon vele.

   Dante úgy viharzott le az emeletről, mint a szélvész, és azonnal imádott gazdája nyakában termett, akit olyan váratlanul ért hatalmas cimborája lendülete, hogy nekiesett a konyhapultnak. Kétségbeesve próbáltam leszedni a kutyát róla, attól tartva, hogy kifakad majd Dante viselkedése miatt, de meglepetésemre magához ölelte az ebet, és ujjait a bundájába fúrta. Még sosem láttam annyira boldognak a szőrmókot, mint ebben a pillanatban. Szinte hallottam, ahogy dörömböl a szíve. Magából kikelve vinnyogott, testét gazdája lábához nyomva, és szinte aléltan omlott Edward karjaiba.

   Talán megindította a szívét, talán csak úgy vélte, előbb szabadul, ha enged, mindenesetre végül simogatni kezdte az állatot. Erre Lestát is előkerült, mintha megérezte volna, hogy olvad a jég, és követelte a neki járó kényeztetés adagot is.

   Apával megkönnyebbültünk, amikor Riley a nappaliba ment, és letáborozott a szőnyegen. A két jószág élni sem hagyta, annyira örültek, hogy végre érdeklődést mutat feléjük. Vagy két órán át birkózott velük, de egyszer sem mosolyodott el közben. Mégis több volt ez, mint amit remélhettem tőle. Legalább mutatott némi emberi megnyilvánulást is a sok monoton fanyalgás után.

   Tudtam, hogy ideje tennem valamit. Miután barátom felment az emeletre, hogy nyugovóra térjen, apával beszélgetni kezdtünk. Néhány percig hagytam, hogy ő meséljen, végül átvettem az irányítást, és a számomra fontos téma felé tereltem a szót.

– Mit gondolsz, jobban van? – kérdeztem, miközben egy magazint lapozgattam, bár csak a képeket nézegettem, de azokat sem fogtam fel. Apa lábát a puffon pihentetve dobolt a fotel karfáján.

– Csak humbug az egész. Ez a színjáték a kutyával… Csak unja, hogy nem hagyjuk békén – mondta ki azt, ami engem sem hagyott nyugodni. Én sem éreztem őszintének a viselkedését.

– Talán beszélned kéne anyával… Ha szót értene Jasminnel…

– Ma felhívtam – vont vállat apa. Döbbenten néztem rá, és szinte tűkön ülve vártam a folytatást. Végül csóválni kezdte a fejét. – Azt mondta, Jasmin felnőtt ember, és hogy ha akar velem beszélni, majd felhív. Anyád szerint elég hisztis, mióta visszament. Persze ezért is én vagyok a hibás…

– Szóval esélytelen, hogy segítsen nekünk – jegyeztem meg csalódottan.

– Meg sem hallgatott. Addig el sem jutottam, hogy felhozzam Rileyt. Őt mindig is szerette, azt reméltem, miatta talán végig hallgat, de igazából szóhoz sem jutottam. Ismered anyádat… ha nem akar beszélni velem, akkor esélyt sem ad rá, hogy bármit mondhassak… Engem hibáztat azért, amiért Jasmin feszült. Szerinte volt egy lehetőségem, de elszúrtam, ami számára egy újabb bizonyíték arra, hogy jól tette, hogy eltiltotta tőlem. Rossz apának tart – panaszolta elkeseredetten.

– Te jó apa vagy! – sóhajtottam zavartan. – Örülök, hogy veled élhetek, és nem vele…

– Nos, anyád szerint téged is elrontottalak…

– Még mindig az bántja, hogy nem lettem ügyvéd vagy orvos? Tényleg nem érti meg, hogy én…

– Ez nem rólad szól, Nicky! Téged szeret… a maga fura módján… Engem gyűlöl…

   Tudtam, hogy még ennyi év után is mélyen érinti, hogy anya íly mértékig elutasító vele. Mindent megtett azért, hogy kibéküljenek, de hiába harcolt egykori felesége kegyeiért… Épp olyan makacs volt az anya, mint a lánya…

– Talán én meggyőzhetném – hajoltam kicsit előre, hogy vegyek egy ropit az asztalról.

– Felejtsd el, Nick! Nem akarom, hogy rajtad csattanjon az ostor. Nézd, fiam! Én is sajnálom Edwardot, hidd el, nekem ő épp olyan fontos, mint neked. De Jasmin döntött, és sajnos nem minket választott. Felnőtt ember, és ha nem akar velünk lenni, el kell fogadnunk, hogy…

– De mindez egy félreértés! Ő azt hiszi, hogy ezzel…

– Nicolas! Azt mondtam, hogy nem, megértetted?! Elég volt ennyi feszültség! Megpróbáltuk, elszúrtátok, nincs több lehetőségünk. Ha anyád rájön, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot, akkor olyan botrányt rendez, hogy egy életre megemlegetjük.

– De tennünk kell valamit! – szóltam közbe feldúltan.

– Már így is éppen eleget tettetek! – jegyezte meg csalódottan, és ezzel lezártnak tekintette a kérdést. Felállt, még egyszer rám nézett, sötét szemét az enyémbe fúrta, és kissé ingerülten megszólalt. – Csak azt akartam, hogy itt legyen! Azt akartam, hogy legalább addig velem lehessen, amíg… Gyerekesen viselkedtetek! Mind a ketten. Te és Riley olyanok voltatok, mint két óvodás. De már nincs mit tenni! Elment, és azt akarom, hogy mind a ketten vegyétek tudomásul, hogy nem kér belőlünk.

– Ez nem igaz! Rád nem haragszik – érveltem bűntudatommal küszködve. A mi hülyeségünk miatt ő szenvedett. Mindent elkövetett azért, hogy Jas ezután szívesen jöjjön hozzánk, és mi tettünk róla, hogy többé még a városba se tegye be a lábát. Megértettem, hogy nehezen tudta ezt megbocsátani nekünk.

– A fenébe is! Két hete ment el, és még csak fel sem hívott! Egyszer sem… Mit kéne még csinálnia ahhoz, hogy végre felfogd, hogy nem tekint minket a családjának? Jasmin olyan, mint az anyja, és ez azt jelenti, hogy soha nem fog meghallgatni téged, se Edwardot. És most már ezerszer is megbánta, hogy meglátogatott.

– Bocsáss meg! – nyögtem szégyenkezve.

   Egy darabig állt, és tanácstalanul meredt maga elé, aztán odalépett hozzám, és homlokon csókolt.

– Menj aludni, fiam, de előtte még nézz rá Rileyra.

– Jó éjt! – sóhajtottam beletörődötten, mert tudtam, hogy bármit mondanék, csak még jobban felidegesíteném. Olyan régóta készült arra, hogy mindent tökéletessé tegyen Jasmin ittartózkodása alatt, hogy vigasztalhatatlan volt, amiért még egy hétig sem maradt. Ha valaki hibás volt emiatt, az csak én lehettem. Ha elnézőbb vagyok Edwarddal, mindez nem történik meg. Hiába vezérelt a jószándék, végül hibát hibára halmoztam, és erre nem lehetett mentségem.

 

Jasmin

   Nagyjából hatodszor futottam neki a bekezdésnek. Folyamatosan elkalandoztak a gondolataim. Akármennyire igyekeztem odafigyelni arra, amit olvasok, végül mindig apánál kötöttem ki. Annyira hiáznyott. Tizenegy éves koromtól fogva megszoktam, hogy csak évente egyszer láthatom, ám a családi nyaralások során sosem éreztem magamhoz annyira közel, mint azalatt a néhány nap alatt, amit nála töltöttem. Most sokkal nehezebb volt kivernem a fejemből. Már nem olyan volt, mint egy távoli idegen, aki csupán szökőévben egyszer tűnik fel az életemben. Ő és Nicolas már igazán a családommá váltak.

   Azon tűnődtem, hogyan lehetséges az, hogy eddig sosem gondoltam rájuk úgy, mint az életem fontos állomására. Bár tudatában voltam annak, hogy hozzájuk tartozom, az érzelmi kötődés, amit irántuk tápláltam, nem volt olyan valóságos, mint most.

   Letettem a könyvet, mert beláttam, hogy nem fogok emlékezni arra, amit olvasok. Kár lenne erőltetni azt, ami nyilvánvalóan nem megy. Már kilenc is elmúlt, és úgy döntöttem, ideje lezuhanyoznom.

   Mire végeztem, kimostam fejemből a kéretlen gondolatokat. Valamivel jobb lett a kedvem. Bekapcsoltam a tévét, és lekuporodtam az ágyra. Egészen kicsire összehúztam magam, és erősen öleltem a párnámat. Hamarosan rájöttem, hogy azt sem tudom, mit nézek. Csak percek múltán ébredtem rá, hogy végig abban a hitben voltam, hogy Nicolast ölelem magamhoz. Megborzongtam. Bármennyire próbáltam elterelni a figyelmemet, semmi sem segített. Velük akartam lenni. Újra a régi szobámban akartam aludni. Arra vágytam, hogy Greenfield utcáin sétálhassak Dantéval és Rileyval…

   Dühös lettem, hogy ismét rajtuk jár az eszem. Amióta eljöttem, Jerryre nézve mindig a német juhászt láttam, Jackre pillantva apa arca rémlett fel előttem, és a tévében valahányszor megpillantottam egy fiút, mindig Edward kedves, de szomorkás vonásait képzeltem magam elé. Legjobban azonban az zavart, hogy éjjelente sem tudtam kikapcsolni az agyam. Mindig róluk álmodtam, mindig szülővárosomban találtam magam, és ami a legszörnyűbb, hogy sosem akartam eljönni onnan.

   Persze nem is azért hagytam magam mögött újjonan felfedezett szeretteimet, mert elegem volt belőlük. Csak azután jöttem rá, milyen jól éreztem magam velük, hogy már a repülőn ültem, anyu és megszokott életem felé száguldva. Igazán akkor értettem meg, milyen áldozatot hoztam, amikor összepakoltam a cuccomat, és eljöttem.

   Pocsékul éreztem magam amiatt, amit apuval tettem. Felrémlett előttem boldog arca, mikor meglátott a repülőtéren, és olyan erővel mart szívembe a kétely, hogy szinte beleremegtem. Tényleg azt tettem, ami a helyes? Tényleg nem lett volna más megoldás? Ezeket a kérdéseket napjában ezerszer is feltettem magamnak, és bármilyen meglepő, mindig ugyanoda lyukadtam ki. Jól döntöttem… Ha fáj is, ha nehéz is elviselni a hiányukat, nem illettem az életükbe. Nem tartoztam hozzájuk, mégha a lelkem is eladtam volna azért, hogy része lehessek életüknek. Felbolygattam mindent magam körül, és a végén már csak ültem a romokon, amiket én duzzasztottam egyre terebélyesebbre.

   Nem kapcsoltam ki a tévét, de lehalkítottam, és kerestem egy zenei adót. Aludni szerettem volna, de azóta, hogy hazajöttem, valahogy elkerült az álom. Egész éjjel virrasztottam, és rendszerint csak hajnalra ájultam el a fáradtságtól, de ennek ellenére is folyton felriadtam. Próbáltam elhitetni magammal, hogy hamarosan könnyebb lesz, ha már nem lesz ilyen élénk minden emlék, ami hozzájuk kötődik, de végül rájöttem, hogy egyre rosszabb és rosszabb az egész.

   Anyu aggódva figyelte sínylődésemet, és azt hajtogatta, hogy ő előre megmondta, hogy ez lesz. Igazából tényleg így volt. Mielőtt felszálltam volna a repülőre, arról győzködött, hogy nem kell elmennem. Bárcsak hallgattam volna rá…

   A párnám sarkát gyűrögettem, amikor belépett az ajtón, és egyenesen az ágyamhoz sétált. Leült, keserű mosollyal rám nézett, és kifésült egy kósza tincset az arcomból. Jerry halkan kullogott a nyomában, és elterült az ágyam mellett. Közel sem volt olyan aktív, mint Riley kutyája.

– Miért nem próbálsz meg aludni egyet? – kérdezte aggódva. Fejemet az ölébe hajtottam, és a plafonra szegeztem tekintetemet.

– Hidd el, semmit sem szeretnék jobban, mint pihenni kicsit – sóhajtottam búslakodva.

– Kérsz egy altatót? Jack hagyott itt egy dobozzal, mielőtt elutazott.

– Kösz, de attól rémálmaim vannak… igazából anélkül is…

   Csóválni kezdte a fejét, de nem erőltette. Végigsimított kibontott, kócos hajamon, aztán megpuszilt.

– Még olvasok egy kicsit, mert Jack néhány óra múlva hív. Ha unatkoznál, gyere át hozzám.

   Bólintottam. Amikor kiment, visszahajtottam a fejemet a puha, tömzsi párnára, amit még mindig úgy öleltem magamhoz, mintha a szeretőm lenne, és tovább folytattam dühítő vergődésemet.

   Anyu még fél egykor is fent volt. Jack valahová a világ végére utazott üzleti útra, és az időeltolódás miatt mindig egy körül telefonált. Hallottam, ahogy anyu kimegy a konyhába inni valamit, aztán dúdolva a szobám felé lépked. Bekukkantott, és mikor látta, hogy még mindig nyitva a szemem, egy fejcsóválással kifordult a szobából.

   Elvettem a telefonomat az éjjeli szekrényről, és mint mindig, ha nem tudtam aludni, megnéztem a hívás listámat. Nicky ismét keresett párszor. Az összes sms-e olvasatlanul figyelt a telefonomban, és nem is állt szándékomban megnézni őket. A nem fogadott hívásokat sem töröltem, mert egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy velük együtt a bátyámat is töröljem az életemből. Egy napon majd felveszem a telefont, vagy ha már nem hív, én tárcsázom fel a számát… egy napon… de még nem jött el az ideje…

   A csengő hangja annyira megijesztett, hogy kicsúszott a kezemből a készülék. Hallottam, ahogy anyu kiabált, hogy nyissak ajtót.

   Mrs. Pulmann minden éjszaka ezt csinálta… Az öregasszony már szenilis volt, és éjjelente végigjárta a szomszédokat, öt éve elpusztult Floppy kutyája után kutatva. Ásítottam egyet, és feltápászkodtam. Úgy döntöttem, útközben nem oltom fel a lámpákat, mert általában zavart a félhomály után a hirtelen fény…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.9/10 (12 votes cast)
Edward Riley 29. rész, 9.9 out of 10 based on 12 ratings