Nicolas

Soha életemben nem láttam még olyannak Rileyt, mint az elmúlt két hétben. Élő halottként kísértett közöttünk, és néha abban is kételkedtem, hogy felfogja a környezetét. A munkáját tökéletesen ellátta, de másról nem lehetett beszélni vele. Éjjelenként járt haza, és gyakorlatilag kómásan zuhant Jasmin ágyába.

Eleinte még úgy véltem, hogy érthető a viselkedése, de minél több napot hagytunk magunk mögött, annál inkább kezdtem attól félni, hogy tartóssá válik ez az állapot.

Riley mindig is hajlamos volt túldramatizálni a dolgokat. A fájdalmát egyedül szerette megélni, ritkán beszélt a gondjairól, de most anélkül is tudta mindenki, mitől változott meg, hogy említést tett volna róla. Aggódtam a lelke miatt. Elveszettnek tűnt és gyanítottam, hogy csak egy valaki találhatná meg… Jasmin…

Egyik reggel apa főttojást készített, miközben én Riley táskájában matattam. Tudtam, hogy amit csinálok, helytelen, de az járt a fejemben, hogy talán más oka is van a viselkedésének azon kívül, hogy Jas elhagyott minket. Drogok és tudatmódosító szerek után kutattam, de semmit sem találtam a húgom fényképén kívül. Ha úgy nézzük, Riley esetében ez is megfelel amolyan hallucinogén agyagnak.

Apa nem nézte jó szemmel ténykedésemet, de nem szólt semmit. Tudtam, hogy bár nem mondja, pontosan annyira feszült Edward miatt, mint én magam. Még az anyját is felhívta, de csak azért, hogy arra kérje, ne jöjjön még vissza. Az volt az elmélete, hogy Riley éppen eléggé ki van borulva anélkül is, hogy az anyja piszkálná, és fejébe vette, hogy csak rontana a helyzeten, ha visszatérne.

Dante depressziósan követte gazdáját mindenhová. Riley lelki állapota a kutyán is megmutatkozott. Szinte nem is csóválta a farkát, és bár máskor mindig jött játszani, most hiába hívtam. Nem volt hajlandó elmozdulni Riley mellől. Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, minként vidíthatná fel gazdiját.

Sammy idegesen hívogatott, hogy beszámoljon Edward aktuális hülyeségeiről. Bár korábban mindenki szívesen dolgozott vele, ingerlékenysége aggasztotta a beosztottjait is. Mindenből problémát csinált, megállás nélkül vitatkozott a fiúkkal, és ok nélkül szekálta őket. Ez nem vallott rá, éppen ezért nem is értették, mi ütött belé. Sammy csak annyit mondott nekik, hogy Jasmin távozása mélyen érintette Rileyt, de azt nem fejtette ki, hogy miért, habár én részletesen felvilágosítottam a helyzetről. Azt akartam, hogy legalább ő tudja, mi folyik körülötte.

Mivel nem találtam semmi olyasmit, amire számítottam, visszatettem Edward táskáját az előszoba fogas alá, és a kabátját is átnéztem. Feleslegesen törtem magam, mert ott sem volt semmi nem oda illő dolog. Ugyan agyam egyik része meg volt győződve róla, hogy Riley kábítószerrel próbálja megkönnyíteni a fájdalmat, ami érte, elmém dominánsabbik fele pontosan tudta, hogy értelmetlenül keresgélek. Nem illett hozzá ez a fajta probléma megoldás. Egyszerűen kikészült idegileg, ezért tett úgy, mintha semmi sem történt volna. Mert bár szavakkal nem támasztotta alá állapotát, nem volt kétségem afelől, hogy addig nem fog helyre rázódni, amíg megoldást nem találok a gondjaira.

Csalódottan huppantam le az egyik kényelmes székre. Igazából azért reméltem, hogy valami drogot találok, mert akkor elég volna észhez térítenem, elvennem tőle, és szemmel tartanom, hogy ne jusson újabb adaghoz. De a szívét ért traumát nem tehettem semmissé. Bár mindenáron segíteni szerettem volna neki, nem hagyta. Apa ugyan újra engedélyt adott arra, hogy beszéljünk, Riley nem kereste a társaságomat, és ha én próbálkoztam beszélgetést kezdeményezni, akkor is csak bólogatott, vagy a fejét csóválta. Dühítően közömbösen viszonyult hozzám, igaz, nem rosszindulatból tette.

Apa letette elém a három tojást, és a saját tányérjára is rakott ugyanennyit, majd ahelyett, hogy az újságra szegezte volna tekintetét, rám nézett.

– Pszichológus? – kérdezte elgondolkozva.

– Nem menne el hozzá, és amúgy sem hiszem, hogy ez segítene. Valami más kell!

– Egy másik lány?

Felnevettem.

– Ezt most nem gondolod komolyan… ugyan már, azóta Jasminért van megőrülve, mióta ismerem. Ha tizenegy év alatt Any volt az egyetlen, akiben meglátott valamit, hiába mutatnám be bárkinek is. Arról nem beszélve, hogy melyik lány akarna egy olyan sráccal lógni, aki nem beszél, nem mosolyog, és ráadásul nem is őrá gondol, mikor együtt vannak.

– Igaz. Sajnálom. Csak egy ötlet volt – mentegetőzött apa. – Zene?

Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem.

– Nem láttad a koncerten. Katasztrófa volt. Érzéketlenül énekelt, vagy túlságosan érzelmesen. A rajongók nem vették észre, talán nem is akarták, de mi éreztük, hogy nem oké. Lemondunk minden koncertet, ami mostanában lenne esedékes. Addig nincs értelme, amíg össze nem szedi magát.

– Akkor nem tudom… talán fel kéne hívnod a húgodat. Beszélj vele Edwardról.

Tudtam, hogy apa csak segíteni akar, de nem értette a helyzetet, bármennyire okos volt is.

– Jasmin meg sem hallgatna. Úgy gondolja, hogy helyesen döntött. Abból, amit mondtál, és amit Edwardból szedtem ki, arra a következtetésre jutottam, hogy Jas azért ment el, hogy Rileyval ne vitatkozzunk többet.

– Igazából nem értelek benneteket – vallotta be feszülten. – Végre visszajött. Erre vártatok mind a ketten, és mikor itt volt, mégis…

– Én voltam a hülye, mert mondtam Jasnek valamit…

– Valamit? – kérdezte kíváncsian.

– Azt mondtam neki, hogy ne találkozzon Edwarddal egy ideig, hogy legyen ideje feldolgozni a helyzetet.

– Megőrültél? Minek avatkoztál bele? – tágult ki a szeme a meglepetéstől. Lehajtottam a fejemet.

– Mert… olyan reménytelenül maga alatt volt. Azt hittem… azt reméltem, hogy ha pár napig nem látják egymást, kicsit rendezni tudja a gondolatait. De rosszul sült el a dolog.

– Miért, máshogy is elsülhetett volna?

Nem feleltem. Dante karmainak kopogása jelezte számunkra, hogy ideje témát váltanunk. Riley nyúzott arccal lépett a konyhába. Sötét szemei alatt vastag, lilás táskák húzódtak. Kifejezéstelen tekintettel baktatott el a neki készített tányérhoz, és leült.

– Vegyél ki egy szabadnapot – szólt apa aggódva méregetve fogadott fiát.

Riley felnézett, egy pillanatig töprengett, aztán engedelmesen bólintott. Döbbenten figyeltem az arcát. Azt vártam, hogy tiltakozni fog, de úgy tűnt, cseppet sem érdekli, ha nem mehet dolgozni.

– Beteget jelentek – közöltem, és előástam a telefonomat, hogy beszóljak a munkahelyemre, hogy nem megyek be. Vele akartam lenni, hogy eltereljem a gondolatait Jasminről. Bár valójában abban sem voltam biztos, hogy vannak egyáltalán gondolatai. Nem úgy nézett ki, mint akinek kattog az agya, inkább úgy, mint egy üres fejű robot, aki csak a parancsokat követi.

Edward most sem tiltakozott. A főnököm nem kérdezősködött, hogy mi bajom, csak annyit kérdezett, mikor lát újra. Azt mondtam, még nem tudom, de amint jobban leszek, újra felhívom. Miután végeztem, Rileyra pillantottam, aki gépies mozdulatokkal ette a tojást, a kenyérhez azonban nem nyúlt.

– Sammy szerint az esküvő túlságosan kifárasztott. Szerinte passzolnod kéne a rendezvényt, amin dolgoztok.

Amikor ismét bólintott, apával aggódva néztünk össze. Máskor, ha ilyesmit hallott volna, bizonyára dühös tiltakozásba kezd, de most semmit sem szólt. Még csak felém sem fordult.

– Figyelj, Riley! Szerintem… – mielőtt folytathattam volna, apa a szavamba vágott.

– Gyere be velem ma a stúdióba. Segíthetnél nekem. Te remekül rajzolsz, és nekem most pont jól jönne valaki, aki tehetséges.

Ismét meglepődtem, mert Riley bólintott egyet. Azt hittem, ha már munkába nem mehet, otthon akar majd gubbasztani. Reméltem, hogy apa életet lehel belé, hogy valami olyan elfoglaltságot talál neki, ami ideiglenesen segít kikapcsolni az agyát.

Egész nap azon töprengtem, milyen programmal álljak elő este, amikor hazaérnek. Vacsorát főztem – ami önmagában komoly koncentrációt igényelt, tekintve, hogy kizárólag enni jártam a konyhába, és a szakácskönyv elejére senki sem írta oda, hogy a könnyűnek tűnő ételek elkészítése egy zseni agykapacitását igényli tőlem. Miután a harmadik féle kaját is odaégettem, végül elhatároztam, hogy inkább rendelek valamit. Nem megölni akartam Rileyt, hanem meglepni.

A kedvenc éttermemből majdnem egy óra alatt hozták ki a három féle ételt, amit választottam. A konyha helyett a nappaliban terítettem meg. Gyertyákkal raktam körbe a behurcolt asztalt, amit a garázsban tartottunk, és csak akkor vettünk elő, ha vendéget vártunk. A székeket az emeleti dolgozószobából hoztam le, ezek kényelmesebbek voltak, mint a konyhában lévők.

Bordó terítőt vettem elő, és sárga gyertyákat tettem az asztal közepére. Édesanyám drága, a válás óta egyszer sem használt porcelánkészletét is elmosogattam, majd abba mertem bele a levest.

Éppen besötétítettem, amikor hallottam apa kocsiját a feljáróra gördülni. Hozzáláttam, hogy meggyújtsam az összes gyertyát. Reméltem, hogy Riley annyira meglepődik majd, hogy kizökken kicsit a melankóliából, ami már szinte a részévé vált.

Mire az ajtó becsukódott mögöttük, már készen állt minden. Bár még be akartam hozni a vörösbort, kíváncsi voltam Edward arckifejezésére, amikor belép, ezért inkább maradtam. Csalódottan meredtem apára, mikor egyedül jelent meg a nappali ajtóban.

– Hol van Riley? – kérdeztem idegesen. Apa szájtátva bámulta a gyertyák övezte asztalt és a porcelán tálban gőzölgő, illatos levest.

– Felment a húgod szobájába – mondta végül, mikor kissé magához tért az ámulatból. – Randid lesz? – kérdezte végül értetlenül.

– Ha Edward levonszolja a seggét az emeletről, akkor igen – morogtam dühösen.

– Ezt neki csináltad? – döbbent meg apa, miközben közelebb lépett. Bólintottam, bár alig láttam a méregtől, amiért Riley mindent elrontott. – Remélem, a kezét nem akarod megkérni, mert akkor inkább elmegyek itthonról, hogy ne zavarjalak titeket – kuncogott jókedvűen. Legalább neki szereztem néhány vidám percet…

– Nagyon vicces – motyogtam.

– Szólok neki! – vigyorgott az ajtó felé indulva.

– Ne mondd meg neki…

– Nyugi, nem rontom el a meglepit – intett felém, és eltűnt a szemem elől.

Bosszúsan mentem ki a konyhába a borért, és mire apa visszatért, már megtöltöttem az ünnepi poharakat a vörös nedűvel.

– Ha azt mondod, hogy nem jön le, felmegyek és lepofozom – duzzogtam sértődötten, mivel ismét egyedül volt. Felkacagott, miközben felvette a földről Lestátot, aki éppen most bújt elő a fotel alól. A macska álmosan nyújtózott egyet, aztán apa mellkasához simult.

– Jön, csak kezet mos. Mondtam neki, hogy vacsorázunk – mosolygott.

Egy darabig morgolódva várakoztam, aztán végül megjelent Edward, aki közömbös arccal lépett be, de azonnal megtorpant, amikor megpillantotta a terített asztalt. Végre mutatott némi érdeklődést és döbbenetet. Egy darabig dermedten állt és szóhoz sem jutott, végül tett egy lépést az egyik szék felé. Eltűnődve pillantott rám, és bár hallgatott, tekintetében ott voltak ki nem mondott kérdései: kinek? Miért?

– Ne ácsorogj ott, minden ki fog hűlni – törtem meg a csendet az asztal felé intve a fejemmel. Ismét szemügyre vette a terítéket.

– Várunk valakire? – kérdezte végül tanácstalanul. Örültem, hogy legalább szóra méltat, ami az utóbbi időben nem sűrűn fordult elő.

– Csak rád, de most, hogy itt vagy…

– Rám?

Megrökönyödve bámult apára, aztán értetlenül sóhajtott fel.

– Nem tetszik? – aggodalmaskodtam, és már előre korholtam magam azért, hogy nem találtam el az ízlését. Talán túlzásba vittem. Sosem rajongott a giccses dolgokért…

– Miattam csináltad? – csodálkozott még mindig, miközben hitetlenkedve tett egy újabb lépést előre.

Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy mégsem toltam el a meglepetést.

– Főzni is akartam, de az eredményt látva úgy döntöttem, inkább megkíméllek a végterméktől, ami sokkal inkább tűnt egy szénbánya reprezentatív ajándék csomagjának, mint kajának.

Szinte kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam a halvány mosolyt, ami bátortalanul pihent meg a szája szegletében.

– Hálás vagyok – mondta halk, de viszonylag barátságos hangon. Mind a ketten tudtunk, hogy nem a vacsorára céloz, hanem arra, hogy nem diktáltam bele nem létező főzőtudományom üledékes kőzetszerű végkifejletét.

– Lehetsz is – vigyorogtam és máris jobban éreztem magam. Rájöttem, hogy nekem sokkal inkább szükségem volt a mosolyára, mint neki.

Végre leült és tanulmányozta a még mindig gőzölgő levest, miközben kopó módjára szimatolt a levegőbe. Apa sem bírta megállni mosolygás nélkül, bár Riley nem láthatta, ahogy a szája szélesebbre húzódik. Edward mellé ült és rám hagyta a házigazda szerepét.

– Fantasztikus az illata – motyogta Riley elégedetten. Napok óta, sőt, hetek óta először láttam tőle emberi megnyilvánulást. A sok zombi effekt után már nem is okozhatott volna nekem semmi akkora örömet, mint az, hogy egy időre levetette közömbös álarcát, hogy megajándékozzon a hangjával és mosolyával.

Evés közben hallgatott, de határozottan jobb kedve lett. Lassan evett, de csak azért, hogy kiélvezhesse az ízek kavalkádját. Sosem láttam még ennyi mindent magába tömni, főleg nem ilyen lelkesen. Ha evésről volt szó, rendszerint úgy tett, mintha pokoli kínokat élne át az étkezés folyamán, de most nyoma sem volt a megszokott gyötrődő arckifejezésének.

Miután a desszertet is elfogyasztottuk, megkockáztattam egy beszélgetés kezdeményt, hátha hajlandó kicsit kommunikálni velünk.

– Na, és milyen napotok volt ma?

Apa feltűnően törölgette a száját, majd ivott is, hogy Riley rájöjjön, tőle várom a választ, de szerencsére hamar észbe kapott.

– Michael beleszeretett egy ötletembe – közölte visszafogott büszkeséggel.

– Valóban? – tettettem csodálkozást, bár tudtam, hogy kitűnően rajzol.

– Ha végeznek a rajzfilmmel, beleteszi az egyik képregénybe – jegyezte meg egy kenyérvéget majszolva.

– Elmeséled? – unszoltam, hogy továbbra is beszéltessem.

A következő egy órában egész jól feloldódott. Bár lassan és megfontoltam ejtette ki a szavakat, nem kellett ösztönözni, együttműködően ment bele a társalgásba, és meglepően kivirult a végére. Csalódottan bólintottam, amikor végül egy ásítást követve megszólalt.

– Felmennék aludni, ha nem bánod. Fárasztó volt ez a nap.

– Rendben, csak nyugodtan – motyogtam, bár jobban szerettem volna, ha kicsit még tovább tart ez az este.

– Segítek előtte elmosogatni, meg elpakolni – ajánlotta, de felállva megveregettem a vállát.

– Ma díszvendég voltál – mosolyogtam rá. Viszonozta a gesztust és hálásan bólintott.

– Köszönöm – jegyezte meg, még mielőtt elindult az ajtó felé. – Szép álmokat! – fordult vissza és intett felénk. Egyszerre viszonoztuk apával, aztán együtt számoltuk fel a vacsora utáni káoszt.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.9/10 (17 votes cast)
Edward Riley 28. rész, 9.9 out of 10 based on 17 ratings