riley-27

Edward

Kétségbeesetten meredtem magam elé. Hát tényleg elmegy? Tényleg megtörténik mindez? Lehetetlen… hiszen csak most kaptam vissza őt. Nem teheti ezt velem! Ez nem fair… nem igazságos… Mit követtem el, amiért folyamatosan ver a sors?

A kérdések csak úgy záporoztak, ám a válaszok – ha léteztek is – nagy ívben kerültek el. Utána futhattam volna, hogy térden állva könyörögjek neki, maradjon, de tudtam, hogy nincs értelme. Épp olyan makacs volt, mint azelőtt. Van, ami sosem változik.

Egy ideig még szobroztam az ajtóban, aztán végül előre léptem. Felvettem a földről a pulóverét, amit nyílván a gyors pakolás közben ejtett el. Olyan illata volt, mint a Mennyországnak – nem mintha tudnám, milyen az, de biztosra vettem, hogy csak ilyen lehet. Kezemben a puha ruhadarabbal az ágyhoz léptem, és anélkül, hogy levettem volna a cipőmet, elnyúltam rajta. Már csak így lehetek vele… ez az egyetlen módja, hogy újra belélegezzem az illatát, de ki tudja, meddig őrzi meg az ágynemű a számomra éltető aromát. Egyszer képes voltam elengedni… egyszer… de már nem volt erőm újra megtenni.

Megváltozott a táj. Elfordítottam a fejem a hang irányába, mely a nevemet ismételgette. „Edward”. Az ő szájából hallva édesebben csengett ez a szó.

Nem messze állt tőlem, de valahogy más volt, mint eddig. Először nem jöttem rá, miben nyilvánul meg a különbség, csak akkor, mikor ismét kiejtette a nevemet. Egy kislány hangja kúszott végig rajtam, körül ölelve, mint egy hosszú, selymes sál. „Riley!” A bársonyos hang rátekeredett a csuklóimra, és karjaimat kifeszítette két irányba. Még mindig nem mozdult, de hatalmas, ártatlan tekintetét rajtam tartotta. Lehajtottam a fejem, miközben újra meghallottam a hangját. „Mit keresel itt? Nem kéne itt lenned…”, morogta kissé felháborodva. „Tudom, sajnálom… bár lenne hová mennem”, dünnyögtem, miközben még jobban megfeszült csuklóimon a hangja alkotta kötél.

Mogorva volt, mint aki duzzog. Nem akartam így látni. Nem akartam, hogy haraggal gondoljon rám. Arra vágytam, hogy szeressen. Megvető tekintete szinte leforrázta remegő testemet. Nyöszörögve hunytam le a szemem, a testem elemelkedett a földtől, mintha láthatatlan karok húznának a magasba. Karok, melyek úgy szorítottak, hogy szinte hallottam, ahogy recsegnek a csontjaim. Megfordult, és távolodni kezdett tőlem, de még mindig a nevem ismételgette. „Ne menj!”, nyüszítettem elcsukló hangon. Utána eredtem volna, de a láthatatlan karok tovább feszítettek, a lábam nem ért le a földre, csak lebegtem, miközben távolodott tőlem a talaj. „Kérlek”, zokogtam, amikor megrázkódott a testem.

– Riley! Ébredj már fel!

Kinyitottam a szememet. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hol vagyok, a táj helyét egy szoba vette át, amit csak egy másodperccel később ismertem fel. Jasmin helyett Nicolas meredt rám, kissé bosszúsan. Elengedte a vállamat, és lerogyott a forgószékre.

– Na végre! Már fél órája rázogatlak – dohogott fáradtan. – El kell menned! Nem hiszem, hogy Jas örülne neki, ha az ágyában találna. Ez nem helyes, Riley!

– Jas – motyogtam magam elé, és hirtelen megvilágosodtam.

– Igen, ő. Ez még mindig az ő szobája, emlékszel?

Feltámaszkodtam, és csalódottan néztem barátom sötét szemeibe. Semmit sem tud…

– Elment – nyögtem remegő hangon.

– Kicsoda? – kérdezte értetlenül. Elvett egy tollat az asztalról, és forgatni kezdte az ujjai között.

– Jasmin. Elment…

– Értem – mondta könnyedén, és sóhajtott egyet. – Ez még nem ok arra, hogy az ágyában aludj. Tudom, hogy ha nincs itt, ez a te szobád, de most, hogy visszajött…

– Elment – ismételtem makacskodva, és visszahanyatlottam a párnára. Nick fújt egyet, szinte már-már gyermeki türelmetlenséggel.

– Felfogtam, oké? Ne ismételgesd, mint egy papagáj. Érthető, ha kicsit apával akar lenni… nem sajátíthatod ki őt…

– Hát tényleg nem érted? – ültem fel, és ezúttal már dühösen csengett a hangom. Hogy lehet az, hogy nem fogja fel? Zavarodottan pillantott rám, és letette a tollat.

– Mit nem értek? Inkább te nem érted, Riley! Elvárod, hogy minden percben veled legyen, és nem gondolsz apára…

– Hazament – fröcsögtem ingerülten. Úgy tűnt, Nick a szokásosnál is lassabban veszi az adást, pedig amúgy sem vágott túl gyorsan az esze.

– Bevettél valamit? Csak mert félre beszélsz. Jól érzed magad, Riley?

– Hazament – nyögtem reszketve, ezúttal már inkább kétségbeesetten, mint haragosan.

– Neki ez az otthona – dünnyögte Nick, és újra felvette a tollat. – De itt nincs, mint láthatod. Szerintem még nem ébredtél fel teljesen…

– Hazament az anyjához! Végleg, érted?!

A toll kicsúszott vékony, hosszú ujjai közül, és koppant egyet a padlón. A következő pillanatban felugrott, és egyenesen rám vetette magát. Megragadta a ruhámat, és elemelt az ágytól.

– Mit mondtál? – most már számon kérő volt a hangja. Lehunytam a szemem, és keserűen fújtam ki a levegőt.

– Miattunk…

– Miattunk? Inkább miattad, nem? – kiabálta felindultan. Még mindig felettem térdelt, és a levegőben tartott, alig ért le a két kezem, hogy megtámasszam magam.

– Ha úgy jobban tetszik… – nyögtem, és elfordítottam a fejemet.

– Mi a faszt mondtál neki? Mire volt ez jó?

Végre eleresztett. Visszazuhantam az ágyra, de mielőtt megmozdulhattam volna, fölém hajolt, olyan közel, hogy éreztem a leheletét az arcomon, mikor megszólalt.

– Azt hittem, barátok vagyunk! A történtek ellenére, én azt hittem… hogy tehetted ezt?

Képtelen voltam a szemébe nézni. Felállt, megragadta a pulóverem, és egy gyors, erős mozdulattal lerántott az ágyról. Éreztem, ahogy nekivágódok a padlónak, de nem érdekelt. Talán még jól is esett a fájdalom. Azt kívántam, bárcsak kitöltené rajtam a dühét, ahogy azelőtt apám tette. Arra vágytam, hogy nekem essen, üssön, rúgjon, tegyen bármit, ami fáj. Amíg a fizikai kínnal vagyok elfoglalva, nem érzem azt a gyötrődést, ami a lelkem emészti el. Magzati pózba húztam magam, várva, hogy végre elkezdje. Reméltem, hogy sokáig fog tartani, hogy lassan csillapodik le…

– Mikor ment el? – kérdezte végül indulatosan.

– Nem tudom – motyogtam reszketve.

Egy pillanat múlva már mögöttem volt. Elkapta a nyakam, és hátrafeszítette a fejemet, de közel sem olyan durván, mint szerettem volna.

– Mikor? – követelte ingerülten.

– Nem tudom – ziháltam, mire elengedett.

– Kelj fel! – kiabálta indulatosan.

Nem akartam felkelni. Még nem! Addig nem, amíg nem bántott… tudtam, hogy hülyeség, hogy nem lesz jobb tőle, hogy nem fog segíteni, és mégis…

– Kelj már fel! Még felfázol – ragadta meg a karomat, és talpra húzott.

– Ennyi? – kérdeztem csalódottan.

– Mi ennyi? – mordult fel szikrázó szemekkel. Lehajtottam a fejemet.

– Ha meg akarsz ütni…

– Hülye vagy, Riley? – nézett rám csodálkozó szemekkel. – Mit érnék vele, ha megütnélek?

– Jobban éreznéd magad? – bár ezt kijelentések szántam, kérdésnek hangzott. Egy pillanatig zavartan méregetett, aztán elkapta a karomat, de csak azért, hogy közelebb húzzon magához. Erősen ölelt, és a vállamra hajtotta a fejét.

– Nem érezném jól magam attól, ha fájdalmat okoznék neked. Csak dühös voltam, nem akartalak bántani… sosem akarlak bántani…

Felemelte a fejem, és a szemembe nézett.

– Fogalmam sincs, mit érezhetsz most…

– A te testvéred… és miattam…

Befogta a számat, és csóválni kezdte a fejét.

– Nálad jobban senki sem szereti őt. És ami azt illeti, senki sem szeret úgy téged, mint én… és nem akarom, hogy újra összeomolj.

– Azt hiszem, ezen már túl vagyok – motyogtam rekedten.

Jasmin

A repülő lassan felemelkedett. Visszafojtott lélegzettel meredtem a távolodó épületekre. Bár nem láthattam apát, éreztem, hogy ott áll az üvegnél, és fájó szívvel néz utánam. Talán sosem fogom tudni jóvátenni, hogy elárultam őt. Velem akart lenni, és csalódást okoztam. Sosem bántottam még, főleg nem valaki más miatt. Most mégis darabokra törtem a szívét. Miért tettem ezt?

A válasz egyszerű volt. Hátradöntöttem a széket, és lehunytam a szememet. Riley miatt, és azért, hogy Nicolas ne veszítse el a legjobb barátját. Értük hoztam meg ezt a nehéz döntést, de csak most tudatosult bennem, mennyire fáj ez mindannyiuknak. Nickytől még csak el sem búcsúztam. Nem mondtam el neki, mennyire szeretem, és hogy mindannak ellenére, ami történt, soha sem éreztem magamhoz olyan közel, mint az elmúlt napokban.

Ahogy megrázkódott a gép, nagyot dobbant a szívem, de nem ezért, hanem azokért, akiket hátra hagytam. Akiket megsebeztem, akiknek talán örökre megváltoztattam az életét. Túl kevés volt ez az idő, túl kevés ahhoz, hogy végiggondolhassam, mit miért teszek. Indulatból hoztam meg az ítéletet, elhamarkodottan. Talán lett volna más megoldás. Talán kibékíthettem volna őket… valahogy.

De mi értelme lett volna? Miattam újra vitákba bonyolódnának, egyfolytában ölnék egymást, míg végül örökre eltávolodnának, feledve azt a kapcsolatot, ami korábban az életünk legfontosabb momentuma volt. Nem érne ennyit az, hogy kicsit tovább maradhassak. Jól döntöttem. Most még nehéz ezt belátnom, de nem volt más választásom.

Beletörődötten tettem fel a fülhallgatót, és bekapcsoltam a zenét. Miközben a lágy dallamok elárasztották az elmémet, gondterhelten sóhajtottam fel. Megpróbáltam felidézni a régmúlt emlékeit. Képeket, melyek egykori életemre emlékeztetnek. Még mindig sötétség vett körül, ha a gyerekkoromon töprengtem. Egy-egy halovány kép, ennyi maradt nekem. Az öreg fűzfa, a friss illatú víz és a part. Szinte ez volt minden, alig néhány foszlány; Nicky nevetése, apa meleg mosolya, és a veszekedések. Azokra még ennyi év távlatából is jól emlékeztem. Az ajtócsapkodás, tányértörés, kiáltozás, és legfőképpen a szitkok mélyen beették magukat a tudatomba. Nem akartam, hogy az apámról csak ez jusson eszembe, hogy Nickyre gondolva csupán a kínzó képeket tudjam előhívni emlékezetemből.

Eszembe jutott a pillanat, amikor megláttam Rileyt a villa előtt. Az, ahogy nézett rám… akkor fel sem tűnt. A tekintetében valami különös, idegen szikra gyúlt. Ha nem lettem volna annyira zavarban, talán feltűnik, hogy másképp néz rám, mint a többi srác.

Mardosott a bűntudat. Éppen őt bántottam meg a leginkább, pedig így is éppen elég fájó emléket hagytam magam után. És most, ilyen hosszú idő múlva, ismét szétmorzsoltam a szívét. Nem lehettem benne biztos, hogy kiheveri majd. Nem hittem, hogy ennek köszönhetően kiábrándult belőlem, annak ellenére sem, hogy bizonyosan érezte, soha többé nem akarom látni őt.

Persze, mindennek semmi köze nem volt az érzéseimhez. Nagyon is kedveltem Edwardot. Viszont tudtam, hogy ő mindig a nőt látná bennem, és én nem lehettem számára „A nő”. Riley pedig képtelen lett volna szimplán Jasminként nézni rám. Neki a szerelmet jelentettem, az örök boldogságot, még akkor is, ha mindez illúzió volt csupán. Neki épp oly valóságosnak tűnt, mint nekem a repülő, amin ültem.

Edward

A kanapén ültem, lehajtott fejjel, a tenyerembe temetve arcomat. Nicky velem szemben helyezkedett el. Reszketve markolászta a fotel támláját, mintha ezzel levezethetné a feszültséget. Egy órája nem mozdultunk, egyikünk sem törte meg a már-már kínzó, őrjítő csendet. Csak a falióra ketyegése biztosított róla, hogy még nem süketültem meg. Bár azt sem bántam volna… mit ér a hallásom, ha az ő hangját nem hallhatom? Mit ér a látásom, ha őt nem láthatom, és mit ér a hangom, ha nem mondhatom neki el, mennyire szeretem?

Nem haragudtam Jasminre. Igazán nem ő volt a felelős a történtek miatt. Csak sodródott az árral, amit Nickyvel mi ketten duzzasztottuk fel. Milyen egyszerű lett volna, ha visszamehetünk az időben, és elkerüljük a konfliktusokat. Én nem néztem volna meg azt az átkozott videót, Nicky pedig nem mondja Jasminnek, hogy kerüljön el néhány napig. Az ember néha fel sem fogja, egy-egy döntése később mekkora súllyal bír majd. Ha tisztába lettünk volna a következményekkel, egyetlen rossz szót sem mondunk egymásra. Végül is mi nem gondoltuk komolyan… egyikünk sem hitte, hogy örökre vége a barátságunknak. Mi testvérek voltunk, ha nem a vér kapcsán, de a szívünkben mindenképpen. És ez nem olyasmi, aminek ember véget vethet. Veszekedhetünk, átkozódhatunk, üthetünk, de ez semmin sem változtat. Egymás nélkül megfulladnánk, és ez egyikünk előtt sem volt kétséges.

De Jasmin más, ő a szívére veszi a dolgokat. Kislányként is ezt csinálta. Nehezen viselte a feszültséget. Hol miattam volt keserű, hol a szülei miatt. Belegondolva, nem sokat láttam boldognak őt. De ha mégis megajándékozott egy mosollyal, felmelegítette jéggé fagyott lelkemet is.

Kinyílt a bejárati ajtó, és mind a ketten felegyenesedtünk. Először csak halk motoszkálást hallottunk, aztán belépett Michael. Meglepte, hogy még mindig a házában lát. Azt vártam, hogy rám üvölt, hogy takarodjak, ahogy korábban tette. Helyette odament a szekrényhez, és kivett egy üveg wiskyt. Három poharat tett az asztalra, tele töltötte őket – nem félig, ahogy a wiskynél szokás -, majd odalépett hozzánk, és a kezünkbe nyomta a poharakat. A harmadikat magánál tartotta, miközben lerogyott a kanapéra.

– Te kezded, Edward – közölte kissé hűvösen. Zavartan meredtem magam elé.

Michael várakozó tekintettel pillantott fel, de mielőtt szólhattam volna – nem mintha képes lettem volna egyetlen értelmes mondatra is, Nicky vette magához a szót.

– Szóval ennyi volt. Elment, igaz? – kérdezte halkan. Az apja bólintott.

– Remélem, Riley, elmagyarázod végre, miért hagyott itt a lányom egyik-percről a másikra. De mielőtt felelsz, azt ajánlom, gondold végig alaposan a válaszodat, mert e percben nem vagyok biztos benne, hogy valós a kép, amit eddig hittem rólad.

Úgy égettek a szavai, minta tüzes piszkavasat szúrt volna a mellkasomba. Összerándultam. Apám helyett apám volt, és most talán bánta már, hogy valaha fiaként tekintett rám. Talán bánta, hogy oly sokszor megvédett. Talán már nem hitte, hogy méltó vagyok a szeretetére.

Nem kaptam levegőt. Bár ajkaim elváltak egymástól, mégis légszomjam volt. A mellkasomat szorító érzés még jobban felerősödött. Nem akartam, hogy Michael egyetlen pillanatig is gyűlöljön. Nekem ők voltak az igazi családom. Anya ugyan megváltozott, és szeretett, jobban, mint azelőtt bármikor, de életem legnehezebb pillanatain Michael és Nicky segített át. Most egyikük sem azt a fiút látta bennem, aki megérdemelte ezt a segítséget.

– Nem az ő hibája – suttogta Nicky.

– Ó, hát persze, hogy nem! – hajtotta hátra a fejét szkeptikusan Michael. – Bizonyára Edward ártatlan, mint a ma született bárány.

– Az elmúlt napok során, én voltam az egyetlen, aki hibát hibára halmozott – folytatta Nicolas. Meglepett, hogy magára vállalja a felelősséget, főleg, mert úgy éreztem, hamisak a szavai.

– Nos, akkor magyarázd meg nekem, miért nem te rimánkodtál a lányomnak, hogy maradjon. Miért Riley esdekelt neki, ha egyszer ő semmi rosszat nem tett?

Nicky zavartan pillantott rám. Egy másodpercig töprengett, mit feleljen, végül belekortyolt a wiskybe, mielőtt megszólalt volna.

– Tegnap este mondtam valamit Jasminnek, Rileyval kapcsolatban. Valamit, amiben nem volt igazam. Edward a szívére vette a dolgot, hozzáteszem jogosan, és emiatt reggel újra összevesztünk. Azt hiszem, Jasmin ezért ment el. Úgy érezte, ő a felelős azért, hogy feszültség van közöttünk.

Nem vágtam a szavába, bár egyáltalán nem értettem egyet vele. Jasmin azért ment el, mert ostobán viselkedtem. Ahogy lehunytam a szemem, újra éreztem forró ajkait a sajátomon. Megborzongtam.

– Megértem, ha soha többé nem akarsz az otthonodban látni, Michael – szólaltam meg. Nicky haragosan meredt rám.

– Riley, ez nem… – kezdte, de Michael belé fojtotta a szót.

– Az igazat akarom, Riley! Lefeküdtél a lányommal?

– Jézus, apa, hogy kérdezhetsz tőle ilyet? – háborodott fel Nicolas, miközben megremegtem.

– Te jobban tennéd, ha hallgatnál. A kérdés Edwardnak szólt! – mordult fel Michael.

Már üres volt a pohara. Amikor felállt, hogy újra töltse, összeszorult a gyomrom. Pontosan tudtam, mit tesz az alkohol az emberekkel. Tudtam, milyen könnyen lesz valakiből agresszív, érzéketlen vadállat, ha lila köd telepedik az agyára. De nem akartam megfutamodni. Bárhogy is ér véget az este, Michael a maga módján elégedett lesz. Vagy azért, mert megbocsát, vagy azért, mert kitölti rajtam a dühét. És tudom, hogy Nicolas hagyni fogja… nem tehet majd mást…

– Én nem… nem fe… – lehunytam a szemem, mert sehogy sem akaródzott kiejtenem azt a szót. – Nem nyúltam hozzá – javítottam ki magam.

Michael elgondolkozva fürkészte az arcomat, nyilván a hazugság jelei után kutatva. Nem sikerült meggyőznöm, bármennyire remegtem is. Nem hatotta meg reszketésem, amit igazából meg tudtam érteni. A helyében én sem hittem volna önmagamban.

– Valami történt köztetek. Láttam, hogy néztek egymásra! Átlépted a határt. Nem vagyok ostoba, Riley! Tudok olvasni a jelekből… – morogta, miközben visszaült a helyére.

– Végig velük voltam, apa. Nem…

– Majd rád is sort kerítünk, Nicolas. Most nem veled beszélek! – intette le az apja. Nicky elhallgatott, bár láttam rajta, mennyire nehezére esik.

– Én… csak egyszer…

– Szóval mégis lefektetted? – ugrott fel Michael dühösen.

Felnyögtem.

– Nem, én nem…

– Menj haza! – vicsorogta indulatosan. Tudtam, miért akar elküldeni. Ha maradok, talán megüt, és bár most dühös, nem akar kezet emelni rám. De nem állt szándékomban elmenni. Mégis hová mehettem volna? Ha most egyedül maradok… erre a lehetőségre gondolni sem mertem.

– Megcsókoltam… de én… én nem akartam… én csak…

Michael előttem termett, és megragadta a pulóveremet. Mire észbe kaptam, már előtte álltam, úgy meredve rá, mint egykor az apámra, aki minden helyzetben talált rá okot, hogy belém kössön. Ugyanaz a félelem kúszott végig a csontjaimban, ami akkor.

Nicky összerándult, de nem mozdult.

– Elment a józan eszed, Riley? – mennydörögte Michael. – Mégis mit képzeltél? Azok után, amiért idehívtam…

– Sajnálom, Michael! – nyöszörögtem kétségbeesett hangon. – Én igazán nem akar…

– Mihez kezdjek most veled? – kérdezte tanácstalanul, miközben még mindig szorosan fonódtak ujjai a pulóverem nyakára.

Lehajtottam a fejemet. Igazából tudtam, mit akarok. Azt, hogy elégtételt vegyen a sérelemért, ami érte. Megértettem a dühét. Figyelmeztetett, és ráadásul én szabadkoztam, hogy nincs oka kételkedni bennem. Azt mondtam, megbízható vagyok. De hazudtam neki.

– Apa, Riley tényleg nem…

– Elég! Elegem van abból, hogy falaztok egymásnak! Felnőtt emberek vagytok! Mind a ketten! – morogta, miközben még mindig engem nézett.

– Vállalom a következményeket – hebegtem rémülten. Közelebb húzott magához. Mellkasa az enyémnek feszült, közben szinte porrá zúzott a tekintete.

– Itt maradsz! Amíg az anyád vissza nem jön, kizárólag dolgozni mehetsz! Dantét és Lestátot Nicky áthozza majd.

– Ne már, apa… te magad mondtad, hogy felnőttek vagyunk… Riley nem a fiad, nem…

– Pofa be, Nicky! – csattant fel Michael. Még sosem hallottam így beszélni Nickyvel.

– Ha anyád visszajön, megbeszéljük, mi legyen a büntetésed – hörögte csalódottan. Bólintottam.

Valójában egyáltalán nem bántam, hogy maradnom kell. Nem akartam haza menni. Nem vágytam a magányra. Most semmiképpen. Velük akartam lenni, még akkor is, ha Michael szúrós tekintete követi majd minden lépésemet.

– Menj fel, és ma már nem akarlak látni!

Ismét bólintottam, miközben eleresztett. Lehajtott fejjel indultam a lépcső felé.

– Miért bánsz így vele? Tudtad jól, hogy szerelmes belé! Mégis mit vártál? – állt fel Nicky.

– Azt, hogy uralkodik magán! – torkolta le az apja. Már az ajtónál jártam, amikor Nick újra megszólalt.

– Te képes lennél rá? Te képes lennél arra, hogy ne…

– Nick! Ez ne… rendben van ez így – fordultam meg. – Kérlek… nem akarok több vitát. Apádnak igaza van, és én tényleg… sajnálom…

– Amíg itt vagy, nem beszélhettek egymással. Ha nem vagyok itthon, a szobádban maradsz. Ha hazaérek, lejöhetsz, de azt akarom, hogy…

– Úgy lesz, Michael! – ígértem, bár elképzelni sem tudtam, milyen lesz elkerülnöm Nicolast. Ha Michael megtiltja, hogy beszéljek vele, az olyan lesz, mintha mégis csak egyedül lennék. De ez még mindig jobb, mint hazamenni. Annál minden jobb…

Nicky csalódottan nézett rám, miközben hátat fordítottam neki, és felrohantam a lépcsőn. Amint Jas szobájába léptem, megkönnyebbültem. Lerúgtam a cipőmet, és bezuhantam az ágyába. Magamhoz öleltem a kispárnáját, és belefúrtam a fejem.

Mindegy, mi történik, amíg a szobájában lehetek…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.6/10 (21 votes cast)
Edward Riley 27. rész, 9.6 out of 10 based on 21 ratings