Edward arca kővé dermedt. Pupillái kitágultak, ahogy rám meresztette rémült szemeit. Lélegezni is elfelejtett a döbbenettől, amit kijelentésem váltott ki belőle. Egy darabig bénultan ült, mozdulatlanul, miközben először tudatosult bennem a háttérben halkan szóló lágy zene, ami szinte drámaivá tette a pillanatot.

A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak, miközben felélénkült körülöttem az étterem, mintha eddig mélységes hallgatásba burkolózott volna. Az emberek beszélgetése betöltötte fáradt lényemet, hangok árasztották el zakatoló elmém csavaros labirintusát. Nevetések, bosszús sóhajok, jókedvű kuncogások és heves társalgások szivárogtak el gondterhes agyamig.

Edward még mindig bénultam meredt rám, kezében görcsösen szorongatva a fekete, divatos pénztárcát. Garbója szinte fojtogatva feszült a nyaka köré, talán ezért húzott rajta egyet, de még mindig nem jutott szóhoz. Pontosan tudtam, milyen mélyen szúrtam a tőrt a szívébe, de úgy éreztem, hosszútávon mindenkinek így lesz a legjobb. Úgyis hiányzott anyu. Az egyetlen ember, akit őszintén, tiszta szívemből sajnáltam, apa volt. Neki fog igazán rosszul esni, hogy ilyen rövid idő után tovább állok. És ez nem minden. Nevetséges, hogy négy napja még Edward Riley létezéséről sem volt fogalmam, most meg miatta éreztem bűntudatot.

– Hogy? – szűrte végül hófehér fogai közt a rövid, ám annál döbbentebben kiejtett szót. Elkerekedett szemeit képtelen volt levenni rólam, miközben szinte hallottam, ahogy zakatolnak a fejében a kerekek, mégis, a megértés legapróbb szikráját sem láttam fáradt tekintetében.

– Hiba volt idejönnöm. Csak gondot okozok mindenkinek, szóval az lesz a legjobb, ha elmegyek, mielőtt még tragédiába torkollik egy miattam kialakult veszekedés.

– De… várj… ez nem… – dadogta Riley, miközben remegő kezéből kicsúszott a pénztárcája.

– Isten veled, Edward Riley! Ha más körülmények között találkozunk, akkor talán, egyszer, valamikor még barátok is lehettünk volna. Bocsáss meg mindenért, és élj boldogan – keltem fel, és elindultam a kijárat felé.

Edward habozott. Hirtelen azt sem tudta, mitévő legyen. Már az ajtónál jártam, amikor utánam rohant, de mielőtt elérhette volna a karomat, az egyik pincér elé lépett. Nyilván azt hitték, fizetés nélkül akar távozni, bár elég valószínűtlennek tűnt, mivel rendszeresen megfordult az étterembe, mégis útját állták, amíg rendezte a számlát. Ezt az időt használtam ki arra, hogy leintsek egy sárga taxit. Bediktáltam apa címét, és imádkoztam, hogy néhány perc alatt össze tudjam pakolni a cuccomat. Nem akartam többé Edward keserű tekintetében dagonyázni.

Szerencsére könnyedén kaptam taxit, így nemsokára már a házunknál szálltam ki. Fizettem a sofőrnek, aztán búcsút intve a kapu felé indultam. Épp csak beléptem, amikor apa jelent meg a ház előtti teraszon, és csodálkozva nézett rám.

– Csak nem vesztetek össze Edwarddal? – kérdezte meglepettségét meg sem próbálva elrejteni előlem.

– Miből gondolod? – néztem fel, miután bezártam a kaput.

– Nem arról volt szó, hogy ő fog hazahozni?

– Nos, nem vesztem vele össze. De nem láttam értelmét elrángatni eddig, mikor úgyis elmegyek.

– Hová? – értetlenkedett, igyekezve felvenni a szálat, amit jó messze hagytam magam mögött. Félre állt, én pedig beléptem a házba. A langyos levegő kényeztetve simogatta az arcomat. Jólesően sóhajtottam fel, majd a lépcső felé tartottam, de közben hátra szóltam.

– Bocsáss meg, tudom, hogy mennyire szeretnéd, ha maradnék, de…

– Miket beszélsz? – termett mögöttem, mielőtt elértem volna az első lépcsőfokot.

– Nem bírok itt maradni. Nézd, én megpróbáltam… de ez a hely… fullasztó… és én…

Még be sem fejeztem, kivágódott a bejárati ajtó, és Riley úgy zúdult be rajta, mint nyitott ablakon az őszi szellő.

– Ne csináld ezt, Jas! – torpant meg tőlünk néhány lépésre, miközben zihálva próbált levegőhöz jutni.

– Mit csináltál a lányommal? – csattant fel apa dühösen, amikor végre felfogta, hogy Riley áll előtte.

– Én… nem…

– Semmit sem csinált! Jézus! Nem miatta megyek el – hazudtam szemrebbenés nélkül, mert eszem ágában sem volt még őt is Edwardra haragítani. Most már egyenesen gyötrelmet okozott minden lélegzetvétel. Úgy éreztem, hogy egy oxigénmentes palackba zártak, és csak kétségbeesetten tátogok, mint egy partra vetett hal.

– Akkor miért? És ha nem ő az oka, akkor mit keres itt? – kérdezte türelmetlenül. Dühös volt, részben azért, amit mondtam, másrészt azért, mert semmit sem értett.

– Nem szeretek itt lenni. Utálom ezt a várost… – motyogtam, és felrohantam a lépcsőn, bár biztosra vettem, hogy ennyivel nem úszom meg.

– Kezdj el imádkozni, Riley! – hallottam apám hangját, aztán utánam vetette magát, de már csak akkor ért utol, amikor a szobámba léptem.

– Megállnál végre? – kérdezte ingerülten. – Nem mész sehová!

Szomorúan pillantottam rá, aztán felsóhajtottam, azzal a bizonyos sóhajjal, ami megfagyasztotta az ereiben a vért.

– Nem tarthatsz vissza! Felnőtt vagyok!

Tudta, hogy ezt fogom mondani, de remélte, hogy ilyesmit sosem vágok majd a fejéhez. Nem akartam bántani és eszem ágában sem volt darabokra törni a szívét, de nem tehettem mást. Nicolas és Riley kapcsolata romokban hevert, Edward azóta szét volt zuhanva, mióta csak újra belibbentem az életébe, és képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy háborút szítottam a testvérem és legjobb barátja között.

– Ha úgy érzed, hogy elhanyagoltalak…

– Dehogy, nem erről van szó! Nem rólad… Igazából én hanyagoltalak el téged. Nézd, ez nem azt jelenti, hogy többé nem találkozunk. Most, hogy itt voltam, rájöttem, mennyire hiányoztok nekem, és szeretném, ha Nickyvel olykor meglátogatnátok. Nem a világ végén lakom, akár kéthetente eljöhetnétek. Anyát majd én lerendezem, Jack pedig úgysem bánná. Neki sosem volt gondja veletek…

Miközben beszéltem, elővettem a sporttáskámat, amiből még ki sem pakoltam. Talán ezért kerülte el a figyelmemet, hogy Riley apa mögött áll, lesújtva, megtörten, szinte porrá zúzva. Ő volt az egyetlen, akiről nem ejtettem szót. Soha többé nem akartam találkozni vele.

Kedveltem, igazából túlságosan is, de tudtam, hogy ha barátok lennénk, csak megnehezíteném az életét, és valószínűleg a sajátomat is. Jobb volt neki, amíg én anyánál voltam, és biztosra vettem, hogy idővel újra túlteszi majd magát rajtam.

– Kérlek, Jas… ha ez az egész a tegnap éjjel miatt van…

Riley elgyötört hangja megdermesztett. Csalódottan meredt rám, és amint találkozott a tekintetünk, megremegett izmos teste. Apa úgy nézett rá, mintha elevenen meg akarná nyúzni, gyanítottam, hogy megfordult a fejében ez a gondolat. Ezúttal nem a fiát látta benne, hanem azt az embert, aki miatt újfent elveszít.

– Te lefektetted a lányomat? – fröcsögte számon kérő hangon. Riley rémülten nézett fel a kétajtós szekrényként fölé tornyosuló, hatalmas férfire, aki mellett bármilyen nagyra nőtt is, csak ijedt kisfiúnak tűnt.

– Az Isten szerelmére, már mondtam, nem miatta megyek el!

– Azt hittem, elég érthető voltam tegnap este! Figyelmeztettelek, Riley, hogy tartsd magad távol a lányomtól!

Erre a mondatra már én is megdermedtem. Vajon mi oka lehet arra, hogy ilyesmit kérjen Edwardtól. Ha logikusan végiggondolom a dolgokat, nincs az a férfi, aki ne akarna egy olyan gazdag, jóképű, tisztességes fiút látni a lánya mellett, amilyennek őt megismertem.

– De én nem… – mentegetőzött volna Riley, de a tekintetétől elakadt a szava.

Apa a magasba emelte a kezét, miközben Edward összerándult, bár meg sem próbálta védeni magát. Végül mégsem ütötte meg, bár láttam rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül fékezni az indulatait. Egyetlen pillanatig töprengtem csak, aztán Edward elé léptem, eltakarva őt előle.

– Mi ütött beléd? Hozzám sem ért, a fenébe is! Ő sosem tenne olyat! De még ha le is feküdtem volna vele… hiszen ő a legrendesebb srác, akivel az elmúlt évek során találkoztam… nem értem…

– Menj haza, Riley! – parancsolta haragosan. Edward még mindig kővé dermedve állt, én pedig egyre jobban összezavarodtam.

– Értsd már meg, nem csinált semmit! Azért megyek el, mert gyűlölöm ezt a várost. Neki semmi köze ehhez!

– Valóban? Akkor mégis miért esdekel? Miért mondta azt, hogy a tegnap este…

– Mert szeret – vágtam rá gondolkozás nélkül. Nem láttam Riley arcát, de szinte éreztem, ahogy megborzong. – Azért akarja, hogy maradjak, amiért te. De nem számít, hogy mit gondoltok, mert én akkor is elmegyek! Sajnálom, tudom, hogy mit érzel most, hidd el… bárcsak képes volnék itt maradni, de egyszerűen…

Egy hosszú másodpercig engem bámult, aztán Rileyra szegezte tekintetét. Majd megszakadt érte a szívem, de egy hang a fejemben azt hajtogatta, hogy menj már, indulj, ne tétovázz! Végül még mindig dühösen megkerült minket, de még vetett egy gyilkos pillantást Rileyra, aztán hallottam, ahogy ledübörög a lépcsőn.

Nem néztem Edward elkeseredett arcára, nem akartam látni vádló, könyörgő tekintetét, ezért visszaléptem a táskámhoz és bedobáltam néhány holmimat. Amikor végeztem, felkaptam a vállamra, és felé fordultam. Lehajtott fejjel szobrozott az ajtóban, keresve a megoldást arra a problémára, amit ő maga sem értett.

– Ha elmegyek, végre újra helyreáll a rend. Bocsáss meg, tudom, hogy te remek fiú vagy, de be kell látnod, csak fájdalmat okoztam neked és a bátyámnak is.

– Csak vitatkoztunk, Jas! Ez még nem ok arra, hogy szedd a sátorfádat, és elmenj – sóhajtotta reszketve. Közelebb léptem hozzá, és megsimogattam az arcát.

– Mit érnél vele, ha maradnék? Én nem vagyok szerelmes beléd, Riley! Kedvellek, de csak kínoználak, ha itt lennék. Mi ketten sosem leszünk egy pár. Van valakim, Edward. Amikor idejöttem… nos, most épp szüneteltetjük a kapcsolatunkat. Nagyon megbántott valamivel, ezért is mentem bele, hogy ideköltözzek egy időre. Azt reméltem, hogy így legalább lesz lehetőségem végiggondolni a dolgokat, rendbe tenni magamban a történteket. De ez nem az a hely, ahol gondolkozni lehet…

Ismét megborzongott, miközben hatalmas cseppekben vert tanyát halántékán az izzadtság. Végül fájó tekintettel nézett fel.

– Ne menj! – suttogta csalódottan. Közelebb hajoltam hozzá, és finoman az ajkához érintettem a sajátomat.

– Idővel belátod majd, hogy könnyebb neked, ha nem vagyok itt – néztem még egyszer, utoljára csillogó, szomorú szemeibe, aztán megkerültem, és kiléptem a folyosóra. Nem követett, nem próbált utánam jönni, csak állt és bámulta a padlót. Lementem a lépcsőn és apával találtam szembe magamat. – Üzensz valamit anyának?

Hallgatott. Már azt hittem, hogy szóra sem méltat majd, de végül átölelt.

– Nem akarom, hogy elmenj – súgta a fülembe.

– Szeretlek, de mennem kell…

Elengedett. Egy darabig még fürkésző tekintete az arcomra tapadt, majd homlokon csókolt, és az ajtó felé terelt.

– Kiviszlek a reptérre.

– Mi lesz Edwarddal? – kérdeztem szorongva.

– Van kulcsa…

A reptér felé menet gondterhelten támasztottam a fejemet az ablaknak. Apa szótlanul vezetett, pont olyan magabiztosan, ahogy az évek során már megszoktam tőle. A feszült hangulatot a halkan duruzsoló rádió sem tudta oldani. A tény, hogy ismét el kell veszítenie, annyira megrázta, hogy nem is tudott mit kezdeni vele. Éreztem, hogy szeretne mondani valamit. Érvek millióit felsorakoztatni, remélve, hogy legalább az egyik maradásra bír. Ugyanakkor ismert annyira, hogy tisztában legyen azzal, hogy anyura ütöttem. Épp olyan makacs és csökönyös természettel „áldott meg” a sors, mint őt. Egy hadsereg sem állhatott az utamba, ha akartam valamit. Ahogy annak idején anyát, úgy most engem is el kellett engednie. Tudta, hogy hiábavaló volna minden szó. Semmit sem tehetett azért, hogy meggondoljam magam.

Már láttam a reptér hatalmas épületeit. A két hangár, a váró és a légiirányítók tornya egyre közeledett felénk. Ahogy magunk mögött hagytuk a várost, úgy erősödött bennem a kétely, hogy vajon hibát követek-e el, vagy jó döntést hoztam. Nickytől még csak el sem búcsúztam, és ki tudja, milyen sebeket ejtettem Edward szívén. Apa számára ennél nagyobb csapást már csak valamelyikünk halálhíre, vagy betegsége jelenthetett volna. Semmire sem vágytam jobban, minthogy vehessek egy nagy levegőt, és azt mondhassam, hogy hibáztam, és van megoldás. Hogy együtt túljutunk ezen. Hogy Nick és Edward megbékélnek majd, és a jelenlétem többé nem fog teherként nehezedni a vállukra. De nem hittem, hogy ez megtörténhet.

Felidéztem Riley arcát, amint a „fejéhez vágtam”, hogy van valakim. Mintha meggyújtottam volna alatta egy jó nagy máglyát. De nem tehettem mást. Úgysem értené meg, hogy csak óvni akarom őket. Nem akarná elfogadni, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy ismét lélegezni tudjon.

Befordultunk a reptér parkolójába. Úton apa háza felé felhívtam az ügyfélszolgálatot, hogy megtudjam, mikor indul gép. Még majdnem három óránk volt a felszállásig, de még meg kellett vennem a jegyet. Reméltem, hogy nem lesz gond, amikor telefonáltam még, több mint harminc hely volt a repülőn.

Apa kivette a sporttáskámat a csomagtartóból, és elindultunk a pénztár felé.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 10.0/10 (23 votes cast)
Edward Riley 26. rész, 10.0 out of 10 based on 23 ratings