Amíg a kissé szomorkás, de egyébként szívbemarkoló dalt hallgattam, folyamatosan Edward szavai visszhangzottak a fejemben: És igen, kimondom, mindennél jobban szeretem a húgodat!

Reggel hétig énekeltek. Bár pokolian fáradt voltam, jól éreztem magam. Hétkor Riley órájának csipogása vetett véget a „grill” partinak. Letette a gitárját és ivott egy kis ásványvizet, aztán Nicolasra nézett.

– El kell mennem melózni. Elmosogathatsz és etesd meg Dantét és Lestátot. Az ajtót zárd be magatok után. A kocsid hagyd itt, menjetek taxival. Mi is úgy fogunk…

– Mi? – kérdezte meglepetten Nicky.

– Először hazaviszem a húgodat, aztán beugrom egy kávéra Henryhez, utána irány a munka.

– Héé, állj csak meg! – háborodtam fel a terveit hallva. A lányok csendben néztek egymásra, de úgy tűnt, eszük ágában sincs kötekedni Rileyval. Én azonban nem ijedtem meg tőle. Elszántan néztem a szemébe. – Nem viszel engem sehová, világos?! Veled megyek. Nincs szabadnap, senkinek! Emlékszel? – kérdeztem kicsit durcásan.

– Egész éjszaka fent voltál – ellenkezett, mire felálltam és rá szegeztem a tekintetemet.

– Ahogy te is. Ha mész melózni, akkor én is megyek. Erről nem nyitok vitát!

– A főnököd vagyok! – közölte határozottan.

– Én pedig nem lógom el már a második napomat. Szóval együtt megyünk!

Hogy ne legyen ideje tovább akadékoskodni a ház felé indultam, hogy rendbe szedjem magam. Hoztam váltó ruhát, így nem okozott gondot átöltöznöm, de előbb még a zuhanyzóval terveztem randevút. Riley egy percig némán állt, aztán utánam jött.

– Kössünk alkut – ajánlotta, mikor már előrángattam a tiszta ruhát a táskámból.

– Ez nem egy piaci bazár – morogtam és arrébb tuszkoltam.

– Velem jöhetsz, de kettőkor hazaviszlek.

– Van lábam, és addig maradok, amíg a többiek – tiltakoztam mérgesen. Idegesített, hogy ennyire törékenynek tart. Kettőnk közül ő volt a labilisabb lelkileg. Úgy ingadozott, mint egy nádszál a viharban, mégis engem akart óvni. Nem kértem ebből a fajta gondoskodásból.

– Ezt nem te döntöd el! – jegyezte meg duzzogva.

– Ide figyelj, Riley! Azt akartad, hogy nálad dolgozzak, én belementem, de nem tűröm el, hogy kivételezz velem! Nem szeretném, ha a többiek linknek tartanának, se azt, hogy azt sugdossák a hátam mögött, hogy szétteszem a lábam azért, hogy jobb helyzetbe kerüljek. Szóval, két választásod van. Egy: elfogadod, hogy abban az időbeosztásban dolgozom, mint mindenki más, kettő: most azonnal felmondok és hazavihetsz.

Megfontolta az ajánlatomat, végül kedvetlenül a kezembe nyomta a tusfürdőmet, amit a táskám tetejéről vett el.

– Van még mit tanulnod a főnök-alkalmazott viszonyról – morogta maga elé.

– Neked pedig van még mit tanulnod barát-alkalmazott kapcsolatról – vontam vállat és magára hagytam. Ezúttal nem követett, így nyugodtan állhattam a zuhany alá. Tíz percbe telt, mire emberi külsőt öltöttem a becsípett zilált helyett, majd a konyhába mentem. Nicolas éppen kávét főzött, de már láttam a turmixban kavarogni a zöld, kiábrándító löttyöt. A három lány a reggelijét fogyasztotta. Ketten müzlit ettek, a harmadik viszont sonkás kenyeret. Nicky elém is tolt két szendvicset, aztán leült velem szemben. Én a néger lány mellett helyezkedtem el.

– Hol van Riley? – kérdeztem türelmetlenül, remélve, hogy nem lépett le nélkülem.

– Az emeleten. Zuhanyozik, asszem – pillantott rám Nicolas, majd akkorát harapott a szendvicsébe, hogy a fele eltűnt a szájában.

– Mindig ilyen harapós a srác? – kérdezte Jenny, miközben közelebb húzta hozzám a székét.

– Én csak két napja ismerem, ne tőlem várd a választ – csóváltam a fejemet, mert igazából fogalmam sem volt, milyen is valójában Riley. Elég sok arcát mutatta felém az elmúlt két nap során, és magam sem tudtam eldönteni, melyik lehet a valódi a sok közül.

– Még nem láttam ilyennek – sóhajtotta Nicky. – Ha már szóba került, szemét dolog volt tőled, hogy elmondtad neki…

– Minek szólsz bele az életébe? – vágtam a szavába belé fojtva a szót.

– Mert tudom, hogy milyen. Csendesen szenvedő típus. És ha nem veszed észre időben, hogy baj van, akkor kicsinálja magát, szépen halkan…

– Szerintem viszont, épp te vagy az, aki az őrületbe kergeti – vélekedtem komolyan.

– Két napja ismered, de úgy csinálsz, mintha mindent tudnál róla. Lövésed sincs, valójában milyen ember – mordult fel Nick haragosan.

– Ahogy elnéztelek titeket, mióta itt vagyok, te sem igazán ismered őt – vetettem oda közömbösen.

– Miattad viselkedik így! Hát tényleg nem látod a fától az erdőt? Azóta zakkant meg, amióta itt vagy. Eddig semmi baja nem volt velem, most meg hirtelen közellenség lett belőlem.

– Akkor tisztázzunk valamit, Nicolas! – hördültem fel felháborodva. – Te akartál bemutatni neki, te kényszerítettél arra, hogy nála töltsem az éjszakát, szóval nincs jogod a szememre hányni, hogy én zökkentettem ki a megszokott kerékvágásból. Ha már itt tartunk, a videót is te állítottad le…

Azonnal elhallgattam, amikor Nicolas tekintete a vállam fölé tévedt. Lassan megfordultam és megpillantottam Edwardot az ajtóban állva. Meglepetten nézett ránk, aztán elindult a turmixgép felé és a tartalmát egy pohárba borította.

– Miattam véletlenül se zavartassátok magatokat! – jegyezte meg, amikor felénk fordult és hátát a pultnak támasztotta.

– Megkeresem a macskát – állt fel feszülten Nicky.

– Ne keresd, ott fekszik a szekrény alatt – jelentette ki hűvösen Riley. Nick dühösen pillantott a szekrény felé. Nyilván a macskát hibáztatta azért, hogy nem léphetett le, mentve magát barátja rideg tekintetétől.

– Meddig fogjuk ezt csinálni? – kérdezte végül csalódottan, miközben pozíciót változtatott, hogy Edward szemébe nézhessen.

– Mit is? – kérdezte Riley olyan hangon, mintha nem tudná pontosan, hogy mire célzott a bátyám.

– Nem számít! – hajtotta le a fejét Nick, aztán a mikróhullámú sütőhöz lépve betette az előre előkészített tejet és párizsit.

Edward még mindig kifejezéstelen arccal szemlélte Nickyt, aki kerülve a tekintetét kivett egy csomag virslit a hűtőből, aztán a pulton felkarikázta, hogy végül egy tányérba tegye. Amint végzett, elkészült a tej és a párizsi is, ezért kivette őket és helyére betolta a virsli karikákat.

Lestát azonnal kibújt a szekrény alól, ahogy megérezte a tej illatát. Nyivákolva sétált a tányérjához, és türelmetlenül vette szemügyre a két fiút, azon tanakodva magában, melyiktől kapja majd a mennyei falatokat.

Riley a turmixot kortyolgatva bámulta a bátyámat, aki idegesen töltötte tele a macska tányérjának mindkét felét.

A három lány továbbra is némaságba burkolózott. Látszott rajtuk, hogy zavarban vannak az örökös feszültség miatt. Bizonyára nem így tervezték ezt a grill partit, és rosszul érezték magukat, amiért egy ilyen kínos helyzetbe csöppentek.

Riley végzett a turmixszal. A poharat a mosogatóba tette, aztán rám nézett, tekintetével az enyémet keresve.

– Mehetünk?

– Felőlem! – álltam fel az asztaltól, bár az egyik kenyeremhez hozzá sem nyúltam.

– Viszlát, lányok! Remélem, legközelebb nyugodtabb körülmények között találkozunk – intett Nicky vendégei felé Riley. Úgy tűnt, nyugodt szívvel hagyja őket Nicolassal a házban.

Már a konyhaajtónál voltunk, amikor Nick utánunk szólt.

– Bedobom a kulcsot a postaládába, ha végeztünk.

Csalódott volt a hangja, sőt, egyenesen keserű. Edward meglepetten nézett vissza, majd egy pillanatig töprengve mérte végig barátját.

– Ha ezt akarod…

– Te akarod! – csattant fel Nicolas.

Kíváncsian néztem őket, miközben abban reménykedtem, hogy enyhül köztük a feszültség és végül Nicky megtartja a kulcsot. Véletlenül sem szerettem volna a barátságuk útjába állni, mégha nem is szándékosan tettem volna.

– Engem nem érdekel, mit csinálsz! – vonta meg a vállát Edward.

– Ez nem igaz! – szóltam közbe, bár tudtam, hogy semmi közöm hozzá. Ez az ő csatájuk volt, de nem hagyhattam, hogy egy egyszerű rosszul elsült este véget vessen a gyermekkoruk óta tartó mély, erős köteléknek. – Nem akarod, hogy itt hagyja a kulcsot, mert az azt jelentené, hogy végeztetek egymással. Talán most csalódott vagy, dühös, hozzáteszem joggal, de megbánnád. Tudod te is, tudja Nick is. Viszont ő túl büszke hozzá, hogy visszalépjen, te pedig nem fogsz neki könyörögni, hogy gondolja meg magát.

Minden szem rám szegeződött, de most nem zavart túlzottan. Rendet kellett tennem, mielőtt még valami olyasmi történik, amit már nem lehet visszafordítani.

– Mi lenne, ha abbahagynátok ezt a nevetséges duzzogást, kezet ráznátok és fátylat borítanátok erre az éjszakára? Együtt zenéltek, mindent együtt csináltok… mi értelme van ennek a hisztinek?

Egymásra néztek, majd Edward előre lépett és kezet nyújtott Nick felé.

– Részemről nincs akadálya – mondta halkan, bár láttam rajta, hogy nem sok kedve van a béküléshez.

– Aludj rá egyet és ha még akkor is így gondolod, akkor hívj fel és mikor eljövök a kocsimért, elviszem a kulcsot is. Nem akarom, hogy azért nyújts béke jobbot, hogy a húgom jobban érezze magát. Csak akkor add vissza a kulcsot, ha komolyan ezt akarod – tagadta meg Riley kezét Nicky.

– Rajtam nem múlt! – pillantott rám haragosan Edward, aztán ismét az ajtó felé vette az irányt és ezúttal egy kommandós sereg sem állhatta volna útját.

– Ez most mire volt jó? – kérdeztem dühösen a bátyámtól.

– Csak azért csinálja, hogy jó legyen nálad. Nem miattam. És csak hogy tudd, bármennyire szeretem is őt, nem kérek a feléd tett gesztusából. Ha neki nem ér annyit a barátságunk, hogy őszintén ajánljon békepipát, akkor bármennyire hiányozni fog is, hagyom az egészet a francba.

– Te tiszta hülye vagy! – csóváltam a fejem ingerülten, aztán Edward után indultam, aki már a taxira várt a kapu előtt, mikor odaértem.

Megálltam mellette, miközben Dante a kapuból vinnyogott utánunk. Bizonyára a gazdijával akart tartani és nem tetszett neki, hogy Edward tudomást sem vesz róla. Sajnáltam a kutyát, de még inkább sajnáltam azt, hogy miattam alakultak így a dolgok. Akaratlanul is közéjük álltam. Nicknek igaza volt. Amióta betettem a lábam Greenfieldbe, azóta ölték egymást.

– Délután elmehetünk a menhelyre – törte meg a csendet Riley, ezzel együtt kizökkentve gondolataim kavargó örvényéből.

Nem szóltam semmit, csak bámultam az üres aszfaltot. Egyetlen autót sem láttam. Néhány percig ő is hallgatott, aztán megjött a taxi. Vonakodva szálltam be, mert nem szívesen hagytam magára Nicolast sem, tudtam, hogy bár nem mutatja ki, nagyon is megrázta Edward közönyös, csökönyös viselkedése.

Megálltunk egy gyorsétterem előtt, Edward vett két kávét, aztán visszaült mellém. Egész úton hallgattunk és akkor sem szóltam hozzá, amikor megérkeztünk a rendezvény színhelyére.

Amíg én átöltöztem, Riley üdvözölte a többieket. Nyilván ellenőrizte, hogy jól mennek-e a dolgok. Már elmúlt nyolc, és mint kiderült, utolsónak érkeztünk. Sammy azonnal rám vetette magát, amint beléptem a terembe. Úgy ölelt magához, mintha ezer éve ismernénk egymást és egy hangos, cuppanós puszival üdvözölt. Bár jól esett köszöntése, nem lett jobb kedvem tőle.

Egész nap lehangoltan tettem a dolgom. Ezúttal a termet díszítettük. Sammy egy létrán állva erősítette a bordó, hosszú, függönyszerű agyagot a falhoz, amit én adogattam fel neki. Csak néhány helyen tűzte a plafonhoz, így a sálra emlékeztető textília hullámokat formálva futotta körbe a termet.

Nem kerestem Riley tekintetét, bár nem is láttam túl sokszor. Egész nap szaladgált, mint a mérgezett egér. Nem tudtam, mit érezzek most, hogy ennyire rosszul indult a reggel. Kicsit rá is haragudtam, mert bár megértettem, hogy felkapta a vizet, úgy éreztem, hogy jobban is harcolhatott volna a barátságért, ami eddig egyértelműen meghatározó szerepet töltött be az életében. Persze Nicolasra is mérges voltam, mert nem fogadta el Riley kezét, bár valahol az ő álláspontjában is volt igazság. De leginkább önmagamat hibáztattam, és egész nap nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy én vagyok az oka annak, hogy fújnak egymásra, mint két makacs, ellenséges kandúr.

Egyre fáradtabbnak éreztem magam, ellenben Edwarddal, aki nem tűnt álmosnak. A munka élénkítette fel, vagy szimplán a feszültség dolgozott őbenne is, de úgy pörgött, mint egy felhúzható, elemes körhinta.

Fél háromra már alig álltam a lábamon. Sammy éppen az utolsó simításokat végezte a díszítésen, amikor Edward mellénk lépett.

– Mit szólnál hozzá, ha elmennénk ebédelni? – kérdezte a telefonját babrálva. Tudtam, hogy a kérdést nekem szánta, nem Samuelnek, ezért megvontam a vállam.

– Nem bánod, Sammy? – kérdeztem, mire Sam motyogott valamit, aztán bosszúsan felnyögött, mikor véletlenül az ujjába fúródott egy kapocs. Szívogatni kezdte a vértől elvörösödött hüvelykujját, miközben rám pillantott.

– Menj csak, angyalom. Már megleszek egyedül is. Feltéve, hogy nem tűzöm magam is a plafonhoz.

– Kitartás Sammy, ha így haladunk, idő előtt befejezzük. Ma az egész csapat jól dolgozott, szóval sikerült behoznunk a tegnapot. Még az sem kizárt, hogy az utolsó napon mindenkit el tudok engedni pihenni egyet az esküvő előtt – mosolygott Edward.

– Úgy legyen, nagy fehér harcos! – emelte fel hüvelykujját Sammy, mint az Arénában a császár, mikor kegyelmet adott a földön fetrengő gladiátornak, aztán vágott egy grimaszt, mielőtt ismét a plafon felé fordult.

Edward pont olyan csendes volt, mint én, így hangtalanul fogyasztottuk el a késői ebédet abban az étteremben, ahol korábban is ettünk. Csak a rendelésben segített, de utána ő sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Amikor kiürült a tányérunk, végül mégis úgy döntött, hogy ideje magához venni a szót, ezért miközben a pénztárcája utána kutatott, megszólalt.

– Szóltam a többieknek, hogy ma már nem megyünk vissza. Őket is elengedtem ötkor. Addig már alig másfél óra van. Szóval arra gondoltam, hogy most benézhetnénk a menhelyre, hogy kiválasszuk Dante menyasszonyát.

– Én nem megyek – sóhajtottam keserűen.

– Nem értem, tegnap még azt mondtad… – pillantott fel feszengve, de a szavába vágtam, mielőtt befejezhette volna.

– Hazamegyek.

– Fáradt vagy, megértem. Hosszú volt ez a nap és éjjel sem aludtunk…

– Félre értesz! – fojtottam ismét belé a szót. – Hazamegyek. Az anyámhoz…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (27 votes cast)
Edward Riley 25. rész, 9.8 out of 10 based on 27 ratings