Edward

– Dante, gyere ide! – kiáltottam a kutyára, mikor majdnem felborította Jasmint. Szegény nem boldogult túlbuzgó barátommal, amíg Dante engedelmeskedve utasításomnak, vissza nem tért mellém. Jasmin zavartan pillantott rám. Egyetlen mosolyom is elég volt ahhoz, hogy megkönnyebbülten sóhajtson fel. Nyilván észrevette, hogy Sammyvel elmentünk.

Kíváncsian vettem szemügyre a falat és meglepetten konstatáltam, hogy remekül megcsinálta. Nem választotta ki a legjobb rajzokat, ahogy Samuel kérte tőle, helyette képregényt csinált a képekből. Az öt kockás sorozatok egy-egy rövid történetet alkottak. Nem lehetett könnyű kitalálni, milyen rendszer szerint rakosgassa fel őket, mivel minden elképzelés nélkül rajzoltam, tehát össze-vissza álltak a figurák. Mégis kitűnően feltalálta magát. Magam sem tudtam volna jobban megcsinálni. Sőt…

Elégedetten léptem oda hozzá. Láttam rajta, hogy aggódik amiatt, hogy mit szólok majd. Félt, hogy csalódást okoz nekem és ez jó érzéssel töltött el. Mindenben próbált a kedvemben járni, ami kifejezetten megnyugtatott, sőt, egyenesen feldobta a hangulatomat. Abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetünk, az utóbbi órák feszültsége egy szempillantás alatt foszlott semmivé.

– Ez zseniális ötlet volt – mosolyogtam fejemmel a képek felé bökve.

– Igazából, nem tudtam választani közöttük, ezért mindet kitettem – motyogta mentegetőzve, mintha bíráltam volna a munkáját.

– Nagyon jól néz ki – bólintottam.

– Szépen rajzolsz – jegyezte meg kicsit félénken, aztán megsimogatta Dantét, aki valamiért mindenáron a lába közé szeretett volna férkőzni. Most is próbálta eltolni „kis” barátom fejét, de Dante hajthatatlannak tűnt. Mindig is makacs természet volt, aki ragaszkodott az elképzeléseihez.

– Dante, ne csináld! – húztam félmosolyra a számat. Egy pillanatra irigység fogott el, de amint ráébredtem, mennyire abszurd gondolat, hogy egy ilyen helyzetben cserélni szeretnék vele, elvörösödtem. Végül is egy kutyánál megbocsátható, ha simogatásra vágyik, de ami engem illett…

Jasmin, mintha csak megérezte volna, mi jár a fejemben, felnevetett.

– Akarod, hogy a te füled is megvakargassam? – kérdezte viccelődve. Újra elvörösödtem.

– Nagyon vicces! – morogtam az orrom alá, de azért nehezemre esett visszafojtani egy mosolyt. Olyan érzésem volt, mint amikor a közértben vásároltunk. Jasmin akkor éppen ennyire bátran beszélt velem. Ilyenkor, ha így szólt hozzám, ha szó szerint ugratott, elfogott a nosztalgia. Kislányként sosem félt viccelődni velem. A legkevésbé sem tisztelt, de szeretett. Minden mozdulata újabb és újabb bizonyság volt számomra. De azóta megváltozott a helyzet. Rosszul indultak a dolgok este, mégis reméltem, hogy ha olyan nem is lesz minden, mint évekkel ezelőtt, de talán közelebb kerülünk egymáshoz. Azt akartam, hogy megbízzon bennem, hogy én legyek számára a legjobb barát, akit csak elképzelni tud. De nem haladtam túl jól ez ügyben. Soha életemben nem voltam nyafogós típus, ő mégis a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. Amióta csak megláttam, megállás nélkül törtek felszínre bennem a rossz emlékek. A hiánya, az utána maradt űr és Any… Felkavarta az állóvizet és féltem, hogy nem ülepszik le azelőtt, mielőtt még végleg elásom magam a szemében.

De most láthatóan vidáman csillogott a szeme és nyíltan beszólt nekem, ami felemelő érzés volt, mégha gúnynak szánta is. Nem tudna olyat mondani, ami-e percben elronthatná a kedvem. Kivéve akkor, ha valamiért elutasítana. Ettől féltem.

Amikor Nicolas először említette, hogy Jasmin visszajön, azonnal rettegés járta át a szívem. Ennyi év után nem lehetettem biztos abban, hogy örülni fog nekem. Ám az, hogy még csak egy emléket sem őrzött meg rólam, még ennél is jobban fájt. De nem akartam megint lelombozódni, ezért megpróbáltam elterelni valamivel a figyelmemet, mielőtt újra csak a rosszkedvű énemből láthat egy kis ízelítőt.

– Ettél már? – kérdeztem, mert jómagam még nem jutottam el addig, hogy egyek valamit. A süti már túl régen volt ahhoz, hogy ne érezzek éhséget, bár a gondolat, hogy megint muszáj valamit magamba tömnöm, a legkevésbé sem lelkesített.

– Még nem ettem – vallotta be és úgy láttam, eddig észre sem vette, hogy mennyi az idő. – Most, hogy mondod, mindjárt éhen halok – vigyorodott el. Annyira nehéz volt megállnom, hogy át ne öleljem.

– Akkor ugorjunk ki kajálni valamit. Én is ennék már…

– Hogy került ide Dante? – kérdezte, amikor már az öltözőnél jártunk.

– Sokszor hozom magammal. Nem nagyon szeret egyedül lenni. Ha már el kellett ugranom Tony szüleihez, gondoltam elmegyek érte, hogy elhozzam.

– Tényleg, miért kellett elmenned a fiú szüleihez? – kíváncsiskodott. – Persze nem akarok tapintatlan lenni, hiszen semmi közöm hozzá…

– Nem gond. Kérdezz nyugodtan, bármikor. Egyébként, csak arra kértek, hogy még várjak azzal, hogy végleges embert keressek helyette. Megkérdezték, hogy kell-e valaki, aki pótolja, amíg a kórházban van. A bátyja beugrott volna, ha muszáj, de mondtam, hogy már megoldottuk és hogy nem állt szándékomban lemondani Tony munkájáról. Ami azt illeti, tényleg nagyon jó emberem. És barátnak sem utolsó…

Tony Ramirez valóban jó srác volt, az első perctől kedveltem, ahogy megismertem. Bár igyekeztem nem mutatni a többiek előtt, de nagyon aggódtam miatta. Megrázott, ami történt, viszont nem lehetek éppen most sebezhető. Az esküvőt meg kell tartani, akármi történjék is, és az én dolgom az, hogy gondoskodjak arról, hogy minden tökéletes legyen.

Átöltöztünk és elvittem az egyik kedvenc éttermembe. Közel volt, rendszeresen ettem ott, ha dolgoztam. Jasmint lenyűgözte a hely, annak ellenére, hogy nem volt túl nagy. Az étlapon csak franciául szerepeltek az ételek, így nem is igazán tudott mit kezdeni vele. Felajánlottam a segítségemet és lefordítottam neki az ételek nevét. Végre ismét azt láttam a szemében, amitől szinte elaléltam. Valósággal elkápráztatta, hogy mennyire jól beszélek franciául. Akkor nézett rám így, amikor zongoráztam és gitároztam neki. Nehezen hittem el, hogy egyáltalán rá tudott venni, de most örültem neki, mert legalább nem csak annyit lát belőlem, hogy mindig hisztériázok valamiért. Elhatároztam, hogy a közelében összeszedem magam, és ha még nehéz is úgy tennem előtte, mintha minden rendben lenne, azért megteszek majd minden tőlem telhetőt. Valójában, már nem is zavart annyira, hogy tudja, mit érzek iránta. Így könnyebb. Rossz lenne hazudni neki.

Amíg várakoztunk, elmesélt magáról néhány dolgot. Megtudtam, hogy utálja a sulit, viszont szeret olvasni – akárcsak én -, szívesen kirándul a nevelőapjával és sokat van egyedül otthon. Meglepett, hogy nincsenek barátai, mert számomra nem is létezett nála érdekesebb ember a földön. Egy percig sem untatott csacsogása. Kifejezetten élveztem, hogy végre megállás nélkül beszél. Sokkal felszabadultabb volt, mint eddig bármikor.

Sokszor nézett rám és mindig fürkésző volt a tekintete. Bizonyára azon töprengett, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőlem a történetei. Igyekeztem úgy tenni, mintha szimplán csak érdekelne, amit mond, de valójában ittam a szavait, mint a legízesebb pezsgőt és olykor még bólintani is elfelejtettem, annyira magával ragadott a stílusa.

Meghozták a rendelést. Egy ideig csendesen ettünk, de sokszor találkozott a tekintetünk. Aztán, mikor már a felét eltüntettem a késői ebédnek, hirtelen megszólalt.

– Nem félsz kint hagyni egyedül Dantét?

– El van, ne aggódj miatta. Nézz csak rá. Osztja mindenkinek a pacsikat – mosolyogtam, amint az ablakon kipillantva szemügyre vettem cimborámat. Négy lány állt körülötte és agyon gyömöszölték. Mindig is vonzotta a lányokat és furcsa mód senkit sem riasztott meg, még monumentális méretei ellenére sem. Lerítt a pofájáról, hogy mennyire jámbor. Dantéval nem lett volna nehéz csajozni, mert rendszerint a lányokat jobban kedvelte a fiúknál. Olykor kinézett magának valakit az utcán és odament barátkozni. És az emberek mindig szívesen fogadták a közeledését, mert szinte vigyorgott rájuk. Néha irigyeltem őt. Nem undorodott az emberektől, mint én. Könnyen teremtett kapcsolatot mindenkivel és bárki szívesen elfogadta volna. Szerettem volna hasonlítani hozzá, mert ő jobb volt nálam…

Jasmin felnevetett, mikor kinézett az üvegen. Dante elhatározta, hogy az egész utcát felsöpri a farkával. Hogy még jobban bevágódjon a „rajongóinál”, dumálni kezdett. Még mi is hallottuk a szövegelését. Talán ez volt az egyik számomra legkedvesebb tulajdonsága. Mindig is imádtam, ahogy kommunikál. Kifejező tekintetével és állandó magyarázásával ellenállhatatlanul imádnivaló volt.

– Annyira jó kutya. Nekem is van egy kutyám. Jerry a neve. Pontosabban nem is igazán az enyém. Jack kutyája. Ő a nevelőapám. Szóval, Jerry jó fej, okos is, de a közelébe nem ér Danténak. Persze az én hibám. Iszonyatosan elkapattam. Mindent megengedtem neki. Most meg csak pislogok, hogy milyen kis pimasz. De azért szeretem. Nagyon hiányzik.

– Megértem, én megőrülnék, ha távol kéne lennem Dantétól. Általában mindenhová magammal viszem, ahova csak lehet. És ha mégsem, akkor rosszul érzem magam. Olyan nekem, mintha a részem lenne. A jobbik énem, mint Nick. De Nickyt mégsem hurcolhatom magammal mindenhová. – Elmosolyodott és én is elengedtem egy félmosolyt. Felcsillant a szeme és mintha egy apró szikra érte volna a karját, kicsit összerándult, de alig észrevehetően. Az én figyelmemet azonban semmi sem kerülhette el vele kapcsolatban. Megőrültem érte, és már nem kellett úgy tennem, mintha ez másképp volna. Tulajdonképpen egyre jobban örültem neki, hogy látta a videót, de az még mindig nyomasztott, ahogy én viselkedtem utána.

Ezúttal azonban nem hagytam, hogy az elmúlt este emléke eluralkodjon rajtam. Helyette elvettem egy angol zellert a tányéromról és miközben rágcsálni kezdtem, újra cimborám felé pillantottam.

– Egy ideje gondolkozom azon, hogy keresek egy menyasszonyt Danténak. Valami menhelyes kutyát. A kölyköket elajándékoznám, az anyakutyát pedig megtartanám. Így nem lenne egyedül és talán még egy kiskutyát is megtarthatnék.

– Egy kutya helyett rögtön három? Nem vagy te kicsit telhetetlen? – kérdezte Jasmin nevetve.

– Hát, végül is elég nagy a kert. És így lenne családja. Néha úgy érzem, hogy kezdi azt hinni, hogy ő is ember. Vannak fura dolgai. Nem mindig úgy reagál, ahogy egy kutyának kéne. Nem lenne baj, ha valaki emlékeztetné rá, hová is tartozik.

– Hát, ha elhatározod magad, egy kiskutyát én is bevállalok. Jerry jackesítve van, ami néha nagyon idegesít. Őt tekinti gazdijának, pedig én többet vagyok vele. Bár az is igaz, hogy nem nagyon tudnám betanítani. A kutyák általában semmibe vesznek. Nem vagyok nekik elég temperamentumos. Vagy legalábbis tekintélyem nincs előttük.

– Hát, ha elég ideig maradsz, akkor gyorsan szerzek egy szukát, bepároztatom Dantéval és be is tanítom neked a blökit. Te választhatsz először kiskutyát – ajánlottam mosolyogva. Csak viccnek szántam, ezért nagyon meglepett a reakciója.

– Hmm… Talán annyi ideig maradhatnék. Mennyi lehet ez, egy év? Az még nem olyan sok – tűnődött. Nagyot dobbant a szívem, szinte kiugrott a helyéről. Örültem, hogy ülök, mert különben bizonyára hanyatt vágódtam volna a döbbenettől. Komolyan beszélt, látszott az arcán.

– Holnap első dolgom lesz szétnézni a menhelyen! – vágtam rá őszinte lelkesedéssel. Ezúttal ő lepődött meg, de végül elmosolyodott.

– Szívesen elkísérlek, ha gondolod – ajánlotta.

Naná, hogy erre nem fogok nemet mondani… már éppen válaszolni akartam, amikor megszólalt a telefonja. Előhalászta a zsebéből és rám pillantott.

– Apa az, ezt muszáj felvennem…

– Csak nyugodtan – bólintottam és felkeltem. Gondoltam, magára hagyom, amíg beszél. Amúgy is időszerű volt már megnéznem közelebbről a férfi övezetet.

A toalett most is makulátlanul tisztán fogadott. Senki nem volt bent rajtam kívül. Miután könnyítettem magamon, a tükörbe néztem. Pocsékul festettem. Az előző esti drámám erős nyomokat hagyott az arcomon. A szemem alatt sötét karikák húzódtak, az arcom iszonyatosan sápadt volt, a tekintetem pedig ijesztően ködösnek tűnt. Nem tetszett a srác a tükörben, ezért nem is szenteltem több időt neki.

Megmostam a kezem és indultam volna kifelé, mikor az én telefonom is megcsörrent. Nick nevét láttam a kijelzőn. Amikor beleszólt, kissé rekedt volt a hangja.

– Üdv, Riley! Hogy vagy?

A kedvenc kérdésemmel indít… már régen rossz – gondoltam savanyú képet vágva, de igyekeztem olyan hangon válaszolni, ami nem teszi nyilvánvalóvá számára, hogy már az első szavaival felbosszantott.

– Meg vagyok.

– Csak hallani akartam a hangod – folytatta. Összeráncoltam a homlokom.

– A reggeli lánykérést csak viccnek szántam – jegyeztem meg félmosollyal. Felnevetett.

– Oké, igazad van. Mint egy szerelmi vallomás – látta be még mindig kacarászva. De aztán elkomolyodott a hangja. – Csak aggódtam miattad. Elég durva dolgokat vágtam reggel a fejedhez és azóta is lelkiismeret furdalásom van. Nem tudom túltenni magam az akkori kirohanásomon.

Meglepett, hogy még mindig ezen jár az esze. Én már el is felejtettem.

– Nem gond, ha most nem hozod fel, nem is emlékeztem volna rá – sóhajtottam.

– Te talán félvállról veszed. De én… annyira szánalmasnak érzem magam a történtek miatt.

– Inkább hagyjuk, hogy ki volt szánalmas az elmúlt napokban – morogtam.

– Ráérsz most? Gondoltam elmehetnénk Jasminért és csinálhatnánk valami közös programot.

Felnevettem, mire hallottam, hogy értetlenül sóhajtozik a vonal túlsó végén. Nyilván nem értette, hogy mit mondott, ami nevetésre késztetett.

– Jasmin most is velem van. Nem is vittem még haza. – Elkomolyodtam. – Tony reggel balesetet szenvedett. Kómában van. Kellett helyette valaki, aki besegít és mivel Jasmin épp munkát keresett, hát ajánlottam neki egy állást arra az időre, amíg Tony kórházban van.

Nick először nem szólt semmit. Már arra gyanakodtam, hogy megszakadt a vonal, amikor megtörte a csendet.

– Akkor ezt most újra, mert asszem, rossz a vonal. Azt mondod, hogy Jasmin veled van, haza sem vitted még és ráadásul mától neked dolgozik? – kérdezte elképedve.

– Igen – motyogtam zavartan. Fura volt a hangja.

– Nem vesztegeted az idődet, azt meg kell hagyni.

Nem tudtam eldönteni, hogy ez most amolyan számonkérés féleség, bírálat vagy szimpla gúny. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre.

– Itt vagy, Riley? – kérdezte fél perc múlva. Görcsösen szorongattam a mosdó szélét.

– Igen – nyögtem még mindig feszülten. Nem akartam újra feldühíteni.

– Örülök, hogy veled van. Legalább vigyázol rá. És ha nálad dolgozik majd, talán visszajönnek a múltbeli emlékei is – jegyezte meg sokkal barátságosabb hangon. Hatalmas robajjal gördült le a kő a mellkasomról és végre újra kaptam levegőt.

– Megijesztettél – vallottam be szemrehányóan. – Azt hittem, hogy megint megharagudtál rám.

– Reggel megmondtam, Riley, én örülök nektek. Inkább te, mint bárki más…

– Félre érted… én – de nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szavamba vágott.

– Tudom, hogy rájön majd, hogy milyen fantasztikus srác vagy. Adj neki egy kis időt, és a tenyeredből fog enni.

– De én nem…

– Fogd be, Riley! Még te magad sem hiszed el, hogy nem adnál meg bármit azért, hogy igazam legyen. Én meg végképp nem veszem be. Szereted és hamarosan ez kölcsönös lesz. Tudom. Reggel kiállt melletted, sőt, egyenesen felháborította, hogy haragosan szóltam hozzád. Úgy védett, mint egy anyamedve a bocsait. És a másik dolog… nem emlékszik rád, ergo idegen voltál neki és mégis, ma veled van, feltételezem önszántából. Ez nagyon nem jellemző rá. Utálja az idegeneket. Mindig kényelmetlenül érzi magát. Emlékezz vissza arra, amikor tegnap először mentünk hozzád. Totál be volt tojva. Most meg elfogadta, hogy nálad melózzon. Sőt, az ágyadban aludt… igazából nem ismerek rá…

Örültem, hogy most nem látja az arcomat, mert fülig vörösödtem. Amiket mondott… hiába is tagadtam volna, nagyon is jó érzéssel töltöttek el a szavai.

– Egy óra múlva el tudtok jönni értem? Akkor végzek. Aztán majd kitaláljuk, hogyan tovább. Ha csak nem akartok kettesben maradni…

– Nem! Persze, hogy nem! – vágtam rá gyorsan. – Ott leszünk – ígértem.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.5/10 (57 votes cast)
Edward Riley 20. rész, 9.5 out of 10 based on 57 ratings