– Na gyere, csüccs le, mutasd a testhőmérsékleted! – csicseregte a vörös lány, és belekarolt Edwardba. Elhúzta egy székig, aztán leült vele szemben. – Egy hőmérőt nyomott Edward szájába, aki fájdalmas képpel bámulta a padlót. Edward félig háttal ült nekem, a két nővér pedig mintha észre sem vett volna. Teljesen lekötötte figyelmüket a jóképű Riley, aki mérhetetlenül szégyenlősen meredt maga elé. Legalább már értettem, hogy miért halogatja a látogatást a rendelőbe. Szinte szétszedték a lányok. Az egyik megmérte a vérnyomását, a másik közben arról faggatta, hogy érzi magát az utóbbi időben. Aztán írtak neki néhány receptet.

Miközben dolgoztak, be nem állt a szájuk. A vörös éppen arról beszélt, hogy látta Edwardot néhány hete egy koncerten. Riley fülig vörösödött, ahogy a lány a hangját dicsérte. Aztán kinyílt egy ajtó, nem az, amin bejöttünk, hanem egy másik, ami nyílván szintén egy rendelőbe vezetett.

Magas, karcsú, sötéthajú nő lépett be rajta. Már épp szóra nyílt a szája, amikor megpillantotta Riley sápadt arcát. Azonnal mosolyogni kezdett.

– Lányok, pezsgőt bontunk! Mr. Riley méltóztatott befáradni hozzánk – mondta játékosan kacsintva a fiúra, aztán mellé lépett.

– Üdvözlöm, Dr. Matthews – sóhajtotta Edward fáradt hangon. Igaz, ebbe a felhajtásba én is belefáradtam volna.

– Szervusz, Edward! Már éppen le akartam tolni a lányokat, hogy hová lettek. De látom indokoltan léceltek le. Hogy érzed magad?

– Köszönöm, remekül – sütötte le a tekintetét Edward.

– Elég sápadtnak látszol. Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte aggódva a doktornő, és átvette a nővér helyét.

Elhelyezkedett Edwarddal szemben, aztán szemügyre vette. Lehúzta Edward szemhéjait és tanulmányozta a szemét, miközben a látásáról érdeklődött, kihangsúlyozva, hogy a vitaminhiány gyakran mutatkozik meg a látás romlásában. Aztán elvett egy fém lapocskát az asztalról. Edward automatikusan kinyitotta a száját. A doktornő belekukkantott, majd megfogta Edward kezét, megnézte az ujjait, pontosabban a körmeit, bizonyára fehér foltok után kutatva, ami szintén a vitaminhiány egyik jele. Ezután a nyirokcsomókat ellenőrizte, majd a reflexeit.

– Eszel rendesen? – kérdezte.

Hát, ha azt a reggeli izét kajának lehet nevezni… – gondoltam elfojtva egy mosolyt.

– Igen, persze – hadarta Riley lesütött szemmel.

– Szeded a vitaminokat?

– Igen – bólintott.

– Nem hullik jobban a hajad a szokásosnál? – Edward csak a fejét csóválta. – Kelj fel és sétálj végig a járólap vonalán! – Edward engedelmesen végrehajtotta az utasítást. – Rendben, vedd le a pulóvered és az inged, aztán fordulj meg!

Edward, ha lehetséges, még haloványabb színt vett fel. Kényszeredetten vált meg a pulóverétől, majd kigombolta az inget, azt is levette, és mindkettőt odadobta nekem.

Ahogy elkaptam, éreztem a tömény parfüm illatot. Egy pillanatig megfeledkeztem magamról és az orromhoz emeltem a két ruhadarabot, hogy lehunyt szemmel belélegezhessem Edward illatát. Aztán észbe kaptam, és ijedten nyitottam ki a szememet. Szerencsére senkit sem érdekelt, hogy mit csinálok.

A doktornő ezalatt megnézte a két lapockája vonalát és a gerincét is. Meghallgatta a szívverését, majd elégedetten sóhajtott fel.

– Nem hallok semmit, ami aggodalomra adna okot. – Ezután még megkopogtatta a hátát, végül elmosolyodott. – Most feküdj fel az asztalra! – utasította lágy, barátságos hangon.

Edward kényelembe helyezte magát a neilonnal letakart asztalon. Akaratlanul is végigjárattam tekintetemet izmos hasán, és messziről is kőkeménynek tűnő mellkasán. Szégyellnem kellett volna magam, de végül is ő akarta, hogy bejöjjek vele. Legalábbis ezzel próbáltam csírájában elfojtani a bűntudatomat.

A doki megnyomkodta a hasát. Esküszöm, mintha egy nőgyógyászati rendelésen lennénk. Azt vártam, mikor közli, hogy hányadik hónapban van.

Amikor végzett, Riley felülhetett. A doktornő még belenézett a fülébe, aztán egy sor kérdést tett neki fel; nem fáj-e a szeme, ha olvas, jól lát-e szürkületben, nem ég-e a szeme, nem szokott-e fájni a feje, nem szokott-e megszédülni, nem érzi-e gyengének magát, indokolatlanul fáradtnak, vagy a szokásosnál ingerlékenyebbnek.

Miközben Riley csóválta a fejét, a doktornő visszaült az asztalhoz, és engedélyt adott neki arra, hogy újra felöltözzön. A nővérek le sem vették róla a szemüket. Leplezetlenül bámulták kétségtelenül vonzó testét és csak akkor kaptak észbe, amikor a doki rájuk szólt.

– Levennétek a vérmintát? Vagy továbbra is inkább Mr. Rileyt akarjátok csodálni? – kérdezte mosolyogva a doktornő.

– Oh, hozom a tűt! – vigyorodott el a vörös hajú nővér. A másik kuncogni kezdett.

Edward visszaült a székbe, és láthatóan rendkívül kínos volt számára az egész.

– Itt vannak a beutalók. Menj el tüdőszűrésre, csináltass EKG-t és a biztonság kedvéért csinálunk egy teljes vérképet. Holnap felhívlak, hogy mi az eredmény. El tudsz mindent intézni három nap alatt? Mert utána szabadságra megyek egy hétre.

– Persze, holnap elintézem. Bár szerintem ez az egész felesleges. Tényleg jól vagyok! – nyöszörögte Edward.

– Á, értem! – gúnyolódott a doktornő. – Hát, ha meglesz az orvosi diplomád, akkor visszatérünk erre. Addig is, engedd meg nekem, hogy én döntsem el, hogy jól vagy-e.

– Már vagy két éve nem volt semmi komoly bajom, tényleg nem hiszem…

– Emlékszel arra, amikor hajnali négykor azzal hívott az édesanyád, hogy alig kapsz levegőt? Emlékszel rá, hogy akkor mi történt?

Edward lehajtotta a fejét.

– Igen – motyogta megrendülten.

– Nézd, Edward, én megértem, hogy ki nem állhatod ezt a procedúrát és tudom, hogy mennyire zavar, hogy a barátaid látják, hogy más vagy, mint ők. De már meg sem tudnám számolni, hányszor voltál tényleg komolyan beteg. Az immunrendszered olyan, mintha nem is lenne. Két éve egy sima influenza miatt is majdnem elveszítettünk. Ez nem játék és nem is azért csinálom, hogy kínozzalak. Huszonhat éves vagy, mégis mit mondok az édesanyádnak, ha nem veszem észre, hogy valami súlyos bajod van? Értsd meg, ezek a vizsgálatok szükségesek. De legyen neked igazad, Edward, derüljön ki, hogy kutya bajod. Én leszek a legboldogabb, ha fél évig nem kell hallgatnom a nyafogásodat. Valahányszor idejössz, ezt a beszélgetést mindig lefojtatjuk, és mi az eredménye? Az, hogy legközelebb kezdhetjük előröl… Ha már itt tartunk, időszerű lenne egy allergia vizsgálat is.

– Voltam múlt hónapban, csak a papírt hagytam otthon. Holnap behozom – duzzogott Riley.

– Akkor írattál gyógyszert is?

– Igen. Egy darabig nem szeretnének viszont látni – jelent meg egy halvány mosoly az arcán.

– Miért nem lep meg? – viccelődött a doktornő. Edward, mintha megnyugodott volna kicsit.

– Van valami új allergiád?

– Nem. Minden ugyanaz. Csak a fűmagra lett négy keresztes helyett öt a vége. A többi nem változott.

– Szerencse, hogy a kutya és macskaszőr még nem jelentkezett – bólintott a doktornő.

– Nem tudnék megválni tőlük – fordította el a fejét Riley.

– Látod, ezért is jobb, ha folyamatosan követjük az állapotodat. Ha bármit észlelsz, hívj fel. És gyere be, ha nem vagy jól! Nem szeretném, ha megint az anyád hívna zokogva.

– Úgy lesz – ígérte Edward, de nem hiszem, hogy bárki hitt volna neki. Még én sem…

Levették tőle a vért, aztán végre búcsút vettek tőlünk.

Amint kiléptünk a friss levegőre, rám pillantott.

– Túldramatizálják a helyzetet. Jól vagyok! – bizonygatta.

– Én elhiszem, nem engem kell meggyőznöd róla – mosolyogtam.

– Mintha kínvallatáson lennék. Komolyan. Egy náci munkatábor jut az eszembe erről a helyről.

– Azért ne túlozzunk – vigyorogtam. Ahogy meglátta a mosolyomat, a tekintete meglágyult és oldódott az arcán a savanyú kifejezés.

– Nem hiszed el, mennyire utálom ezt – morogta még halkan, de kicsit jobb kedve lett.

Visszaültünk a kocsiba, és ezúttal már a terem felé indultunk, ahol az esküvőre készültek.

Egy impozáns épület előtt fékezett le. A falakon faragott szobrok, a tartóoszlopokat faragott minták díszítették. Az épületet régen emelhették, de frissen lehetett felújítva.

Belépve egy hatalmas boltív fogadott, alatta egy márványszobor állt, ami egy összeölelkező párt ábrázolt. A férfi öltönyben, a nő habos ruhában…

Edward megmutatta a ruhatárat, ahonnan egy másik ajtó nyílt, ami az öltözőbe vezetett. A fogasokon alig néhány dzseki lógott csak, alattuk egy-két táska és egy tucat cipő. Edward is átöltözött. Egy kényelmes, hófehér edzőcipőt húzott és a pulóverét letette. Az ing helyett egy fekete pólót vett fel, amin egy vastag, kékkel írt felirat állt: Est-hajnal Rendezvényszervező Iroda.

Meglepődtem, amikor egy ugyanilyen, bár valamivel kisebb pólót nyomott a kezembe.

– Ezt vedd fel! Itt mindenkin ilyet látsz majd. Ez a cégünk egyenruhája. Bár az elegáns rendezvényeken nem ilyet viselünk, de a koncerteken és házibulikon igen – magyarázta, miközben összehajtogatta a pulóverét.

– A szekrényeket most nem tudjuk használni, mert reggel festették őket újra. Holnap talán már jók lesznek. De nyugodtan hagyd itt a cuccod, a srácok megbízhatóak, semmi sem fog eltűnni. Kimegyek, amíg átöltözöl. Odakint megvárlak – erőltetett mosolyt az arcára, aztán magamra hagyott.

Két perc múlva már úton voltunk egy hosszú folyosón.

– Ezt az épületet a második világháború alatt építették. Eredetileg színháznak készült, de azóta átalakították. Ez a sajátunk. Amit lehet, itt rendezünk, csak akkor megyünk máshová, ha a megbízó kéri. Összesen három terem van. A legnagyobban tartjuk a nagy koncerteket, az álomesküvőket, a jótékonysági rendezvényeket. A közepesben a kisebb költségvetésű koncertek és esküvők zajlanak. A legkisebben rendszerint a házibulik, szülinapi partik, legény- és leánybúcsúk. Most a legnagyobba megyünk. Az esküvőn hatszáz vendég lesz. Ez már szokatlanul sok. A vacsorát emiatt két részletben tartjuk majd. A színpadon három együttes fog fellépni. Az egyik a vőlegény bandája. A mennyasszony szülei piszokul gazdagok, akkora villájuk van, hogy ahhoz képest a mi házunk csak csirkeólnak tűnik. Amikor először voltam náluk, majdnem bepisiltem, mire megtaláltam a klotyót – vigyorgott. A szemében ismét megjelent az a csillogás, ami annyira tetszett. Az alig fél órája szerzett rossz élmények ellenére ismét kezdett kivirulni. Már nem volt olyan sápadt, arcába visszaköltözött a szín. – Ez az első ekkora önálló projektem. A főnököm totál pánikban van, hogy meg tudom-e csinálni. De jól haladunk. Néha azért benéz, hogy ellenőrizzen. Tényleg nagyon izgul. De megértem, én is aggódnék. Ha ezt eltolom, annyi az állásomnak, és az is biztos, hogy szakmát kell váltanom, mert többé senki sem fog alkalmazni ezekben a körökben, még takarítónak sem.

– Nem félsz? – kérdeztem álmélkodva.

– Nem. Bízok a képességeimben – mosolygott rám és valóban áradt tekintetéből az önbizalom.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.8/10 (21 votes cast)
Edward Riley 18. rész, 9.8 out of 10 based on 21 ratings