– Honnan tudta mennyit kérsz? Nem is mondtad neki – jegyeztem meg, amikor utolértem.

– Mindig mindenből ugyanannyit veszek. Már ismer, mint a rosszpénzt. Mindig elküldi a beosztását mail-en, és csak akkor jövök, ha tudom, hogy ő van.

– Ennyit arról, hogy nem csajozol!

– Azt nem mondtam, hogy nem is állok szóba lányokkal. Csak azt, hogy nem randizok. De még ha feladnám is az elveimet, Melody már menyasszony.– Mosolyogva nézett rám. Odalépett az üdítős polchoz, és berakott vagy nyolc karton gyümölcslevet. Az egész kocsi megtelt.

– Talán egy tibeti menekülttábort vársz vacsorára? – kérdeztem meglepetten.

– Hát… szóval… mivel enni nem nagyon ehetek, elég sokat iszom. A vizet ki nem állhatom, a szénsavtól felfordul a gyomrom, ezért csak ilyeneket iszom. Amúgy meg ritkán járok vásárolni, szóval, amikor bejövök, akkor mindenből annyit veszek, mintha a harmadik világháború végéig kéne vele kihúznom.

– Hát ennyivel egy falu is kihúzza addig – vélekedtem. Vigyorogni kezdett.

– Gyere! – terelt az édességek felé. Megállt a csokis pult előtt, és levett ötféle táblás csokoládét.

– Melyik legyen? – kérdezte kíváncsian, miközben úgy tartotta őket felém, mint egy legyezőt.

– Én nem eszem ilyesmit – feleltem zavartan.

– Félted az alakodat? Ez valami női gyári hiba, vagy mi?

– Nem egészen – mosolyogtam rá. – Tudod, az édesanyám cukorbeteg. És ez elég nekem ahhoz, hogy rá se bírjak nézni az édességekre. Különben is, Nick az én adagomat is megeszi. Nem is értem, hogy nem kétszáz kiló. Állandóan nasizik. Rémes.

– Huh, tényleg az, borzasztó, mint az apokalipszis – gúnyolódott, és bedobott kétféle csokit a kosárba.

– Ha te is naponta négyszer néznéd végig, ahogy valaki tűt döf magába, akkor nem lennél ennyire gunyoros. – Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán felsóhajtott.

– Ami azt illeti, elég sokáig éltem injekciókon. Tudod, a vitaminhiány… ha beteg vagyok, mondjuk meghűlök, akkor annyi. Úgy bánnak velem, mint egy tűpárnával. Csak a biztonság kedvéért – tette hozzá utálkozva.

– Sajnálom, nem tudtam – visszakoztam elszégyellve magamat.

– Ugyan, nem számít. Már megszoktam. Nekem ez természetes. Már alig érzem. Maximum akkor veszek róla tudomást, ha hetek óta döfködnek és már nincs hova szúrni. Amúgy meg sem érzem már. De van ám ennek is jó oldala.

– Ennek jó oldala? Mégis mi lehet ebben a jó? – képedtem el.

– Hát, a dokim a legdögösebb ápolónőket osztja be mellém. Amolyan fájdalomdíj – villant gonoszan a szeme.

– Jaj, te! Javíthatatlan vagy – nevettem el magam.

– Ne, ne! Tényleg. Nem viccelek. Mint egy szépségverseny. Komolyan. És amíg bent vagyok, agyon kényeztetnek. Más egy luxus szállodában sem kap annyi figyelmet, mint én, ha a kórházi ágyat nyomom. Felolvasnak nekem, szóval tartanak, babusgatnak, mint egy kétévest.

– Csak vetítesz! – állítottam meggyőződéssel a hangomban.

– Tényleg azt hiszed? Majd meglátod! Ma úgyis beugrunk a dokihoz, különben anyám az agyamra megy. Meg fogsz lepődni. Mintha egy lakatlan szigeten én volnék az egyetlen férfi.

Nem volt beképzelt a hangja, inkább rajongva hangsúlyozott, mint aki igazán hálás a figyelemért, amivel elárasztják.

Befejeztük a vásárlást, aztán újra a házuk felé indultunk. Hamarosan megérkeztünk, de nem hozzájuk, hanem Mrs. Palmerhez. Az idős hölgy már nagyon várhatott minket, mert az egész utcában süteményillat terjengett. Edward nem hagyta, hogy segítsek behordani a cuccokat, mint kiderült, többet vásárolt, mint a néni kérte, és a többlet árát nem is fogadta el. Szerencsére Mrs. Palmer reggelre bedobta a listáját, ezért nem kellett még indulás előtt is benéznünk hozzá, bár igazából nem jelentett volna az sem különösebben nagy kitérőt.

Amíg Edward pakolászott, addig követtem az öreg hölgyet a konyhába. Három tepsi süti fogadott. A krémesen kívül teasütemény és valami – állítólag török eredetű – fura külsejű, rettenetesen édes dolog volt kikészítve. Nem igazán lehetett nemet mondani a hölgynek, ezért vettem egy krémest – bár egész életemben kerültem mindenfajta édességet -, aztán még belém diktált néhányat az aprósüteményből is. Be kell valljam, iszonyatosan jól esett mindegyik.

Edward csak tíz perc múlva került elő. Mindent bepakolt a kamrába és a pincébe. Krumplit, hagymát és egyéb olyan dolgot is vettünk, amit az öreghölgy nem akart a kamrában tárolni, főleg, mert egy egész zsáknyit hoztunk neki.

Edward nem kérette magát sütemény ügyben. Négy krémest is magába tömött, aztán egy fél tepsi teasüteményt is utána küldött, végül ásványvízzel öblítette le az egészet. Mosolyogva néztem. Annyira jóízűen evett, hogy kedvem támadt még venni néhány apró, ízletes sütit.

Fél órát maradtunk, egészen addig, amíg Mrs. Palmer el nem mesélte, hogyan jött világra minden gyermeke, illetve miben különbözött az ő gyerekeinek a születése az unokáiétól. Végül „könnyes” búcsút vettünk, és megígértük, hogy máskor is benézünk hozzá, ha más nem, beszélgetni vele egy kicsit.

Miközben hazafelé tartottunk – Edwardhoz -, mosolyogva mértem végig.

– Azt hittem, hogy szinte semmit sem ehetsz. Ehhez képes egész szép adag sütit gyömöszöltél magadba.

Elmosolyodott, sőt, kicsit el is pirult. Lefékezte a kocsit a házuk előtt, és lassan felém fordította tekintetét.

– Igazából nem mondom, hogy jót tesz a süti, de végül is ártani nem árt, ha mellette eszem elég vitamint is. És ha őszinte akarok lenni – márpedig veled mindig az leszek -, süti függő vagyok. Pontosabban édességfüggő. Nincs az a mennyiség, amit ne tudnék egy ültőmben megenni. – Tovább mosolygott. Még a szemei is, mintha együtt mosolyogtak volna az ajkaival. Örültem, hogy jókedvű, bár a nap kétségtelenül rosszul indult.

Most sem hagyta, hogy segítsek, ezért Dantét babusgattam, aki úgy döntött, hogy most már igazán jó barátok vagyunk, ezért lecövekelt mellettem, és megállás nélkül osztotta a kéretlen pacsikat. Szemügyre vettem hatalmas mancsait. Szinte az egész tenyeremet kitöltötte a tappancsa. Kíváncsian méregetett. Mikor rájött, hogy a mancsát nézem, komoly képpel ő is tanulmányozni kezdte, majd megnyalogatta. Talán azt hitte, hogy nem találom elég ápoltnak a körmeit. Ez a gondolat nevetésre ingerelt.

– Látom, egymásra találtatok. Mind a ketten úgy vigyorogtok, mintha épp egy ütős viccet osztottatok volna meg egymással – guggolt le mellém Edward. Azonnal elkomolyodtam. Valószínűleg, most azt gondolja, hogy valami nincs rendben a fejemben, ha itt vihogok magamban, mint egy eszement. De amint találkozott a tekintetünk, már tudtam, hogy Edward Riley kizárólag pozitív gondolatokra képes, ha rólam van szó. – Valamit tudsz, amit én nem? Öt percre hagylak vele, és máris beléd szeret – viccelődött a kutyával, de a szeme sarkából engem nézett.

– Már akkor belezúgtam, amikor először megláttam – mosolyodtam el.

– Dante, szedd a sátorfádat, mától nincs helyed az otthonomban! – emelte fel a kezét Edward, és a kapu felé mutatott. A kutya zavarodottan pillantott rá, majd a kapu irányába, végül rám, majd megismételte még néhányszor ezt a sorozatot. Végül behúzta a fülét-farkát, és nyitott szájjal nyikorogni kezdett.

– Ne már, szegény tök megijedt – gyömöszöltem meg a fülét. Dante hálásan bújt hozzám, és egy gonosz pillantást lövellt Edward felé, mintha azt mondaná, hogy „ez van haver, mert ő engem szeret”. Edward felnevetett, aztán megsimizte az állat busa fejét.

– Mi van pajti, becsajoztál?

Néhány percig még eljátszottunk a kutyával, aki lelkesen ugrált kettőnk között. Időnként egymásra néztünk, mintha a másik mosolyából akarnák erőt meríteni, majd újra elindultunk. Dante a kerítéshez nyomta az orrát, és panaszosan nyekergett, miközben búsan nézett utánunk.

Már majd egy órája, hogy Edwardot felhívták, de betelefonált, hogy még el kell intéznie valamit és hogy siet, ahogy tud. Ezután elvitt a város másik felébe. A rendelő előtt állította le a kocsit, ahol a település egyetlen házi orvosa praktizált. Nem akartam bemenni vele, de a csuklómnál fogva húzott maga után. Még mindig meglepően jó hangulata volt. Kezdtem úgy érezni, hogy azért csinálja, hogy bebizonyítsa nekem, hogy igenis boldog.

Beléptünk a váróterembe. Legalább egy tucat ember ücsörgött a székeken. Már éppen el akartam indulni az egyik felé, amikor kinyílt a kórterem ajtaja és kilépett egy nővérke, hogy beszedje a recept igényeket és egyéb papírokat, amikor megpillantotta Edwardot, és rögtön széles mosolyra húzta a száját. Szinte rávetette magát szerencsétlen fiúra, a szó szoros értelmében a nyakába ugrott, és hangos, cuppanós puszit adott az arcára. Megrökönyödve néztem a történteket, ahogy rajtam kívül még néhány másik várakozó is. Edward ismét fülig pirult. Meg kell hagyni, nem nehéz zavarba hozni a fiút – gondoltam, és az első sokkból magamhoz térve elmosolyodtam.

– Oh, Edward Riley, hát végre idetaláltál! Épp a minap hiányoltunk a lányokkal. Nagyon elhanyagolsz minket, szépfiú – simogatta meg Edward karját a nővér. Különös, nálunk a rendelőben a nővérek mindig savanyú képet vágnak, és még véletlen sem érintik meg az embert, ha nem muszáj. Bár gyanítottam, ezt a fajta üdvözlést a többi beteg is szokatlannak találja.

– Helló, Melanie – motyogta Riley zavartan.

– Tudod, hogy már egy hónapja el kellett volna jönnöd? – kérdezte a nő szemrehányóan, de azért még mindig mosolyogott.

Úgy éreztem magamat, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna. Az én dokim még a nevemet sem tudta, nemhogy azt, hogy mikor esedékes a látogatásom. Habár az is igaz, hogy én egészséges vagyok, így nem sűrűn fordulok meg a rendelő közelében, kivéve, ha egy jó Gyrost akarok enni, mert a kifőzde épp a rendelő oldalában van.

– Nem volt időm benézni – állította Edward, de szerintem ő is érezte, mennyire átlátszó ez a duma.

– Jaj, ne már, kötetlen a munkaidőd – nevetett fel a nővér. – Gyere, Leilanee éppen ráér. Megcsináljuk a szokásos vizsgálatokat.

Még be sem fejezte a szavait, máris húzni kezdte Edwardot az egyik ajtó felé. Riley épp csak el tudta kapni a csuklómat, hogy maga után vonszoljon, mert majdnem megbotlott, ahogy egyensúlyát vesztette.

Szép, ha ez így meg tovább, Edward a nyakát töri, egy orvosi rendelőben – vigyorogtam magamban. Az ajtóhoz érve a nővér megállt, kitárta, majd Rileyra szerezte a tekintetét.

– Mire vársz még, Edward? – kérdezte türelmes hangon. Riley zavartan pillantott rám.

– Bejössz? – Megdöbbentett a kérdése. Ugyan, minek mennék? Csóválni kezdtem a fejemet, mire szinte esdeklő lett a tekintete. Talán fél egyedül maradni a dögös nővérkékkel? Bár, ahogy elnézem, nem is alaptalan a félelme – kuncogtam magamban, végül megadóan bólintottam.

A vizsgáló semmiben sem tért el a megszokottól. Balra egy ágy, leterítve fehér lepedővel, azon egy neilon. Szemben állt az asztal, rajta egy számítógép, néhány dosszié, tolltartó és telefon. Jobbra egy fogas kapott helyet, mellette két fotel. Az egyikre lehuppantam, miközben a vörös nővérhez – aki becibálta Edwardot -, egy szőke csatlakozott.

– Jaj, szia, Szépszemű! Hát téged is látni errefelé? – sietett Edward elé a szőke nővér. Megölelte, de olyan bizalmasan, mintha egy buliba érkeztünk volna.

– Szia, Lanee, rég láttalak – sóhajtotta Edward, miközben próbált kicsit távolabb húzódni a lánytól.

– És ez kinek a hibája, Szépszemű?

– Az enyém – motyogta Riley szinte szégyenkezve. Most pont olyan képet vágott, mint Dante, amikor megfenyegette, hogy nem visszük magunkkal a partra.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (15 votes cast)
Edward Riley 17. rész, 9.7 out of 10 based on 15 ratings