Jasmin

Próbáltam kideríteni mi történt, mert a beszélgetésből kevesebbet tudtam meg, mint szerettem volna, de Edward annyira maga alatt volt, hogy nem akartam még én is nyaggatni. Megitta a fura löttyöt, amit korábban készített, aztán elment zuhanyozni. Amíg vártam rá, azon tanakodtam, hová tettem a taxi társaság számát. Pedig apa előre elküldte mailben. Kiírtam egy fecnire, és úgy gondoltam, hogy magammal is hoztam, de hiába kutattam utána.

Edward tíz perc múlva került elő. Fekete, vasalt nadrágot viselt és egy bordó inget, amiben pimaszul jóképű volt. Haja kócosan omlott homlokára. Finom vonásai most ráncokba rendeződtek az arcán, ahogy igyekezett gondolatban végigfuttatni a napi programját.

– Szeretnél lezuhanyozni, mielőtt indulunk? – kérdezte szórakozottan. A nyakkendőjével bajlódott, annyira remegett a keze, hogy sehogy sem sikerült megkötnie. Megálltam előtte, gyengéden lefejtettem görcsös ujjait az anyagról, és gyorsan megkötöttem neki. Ehhez jól értettem, annak ellenére is, hogy nem éltem együtt családom férfi tagjaival. Jack sosem boldogult az ilyesmivel, így amint hozzánk költözött, rögtön megtanultam, miként lehet fél perc alatt tökéletesen megkötni egy nyakkendőt. Edward kicsit döbbenten nézett, de nem tiltakozott. Bizonyára ő gyakorlottabb lehetett ezen a téren, de most túlságosan feszült volt.

– Öt percet kérek, annyi idő alatt le tudok zuhanyozni. Hívnál nekem addig egy taxit?

– Taxit? – pillantott fel meglepetten. – Minek neked taxi?

– Igaz, gyalog sem lakunk messze – vontam vállat, és már indultam is a lépcső felé. Edward utánam lépett és megfogta a csuklómat, de mindezt olyan gyöngédséggel tette, mintha porcelánból lennék.

– Azt hittem, hogy ma velem töltöd a napot.

Kerülte a tekintetemet, de nem engedett el. Izgatottnak, ugyanakkor elkeseredettnek tűnt.

– Dolgoznod kell…

– Nem gond. Úgy értem… az én munkám nem olyan kötött. Csak dirigálok. Ez a jó abban, ha te vagy a főnök – erőltetett egy mosolyt az arcára. – Nem unatkoznál mellettem néhány percnél többet. A jelenlétem a fontos, hogy tartsam bennük a lelket. Beszélgethetnénk…

Végre felpillantott sötét pillái alól, és beharapta alsó ajkát. Szinte könyörgően meredt rám világoskék szemeivel. Egy fegyveres hadosztály sem tudott volna rávenni, hogy visszautasítsam. Olyan ártatlanul és fájdalmasan nézett rám, hogy csak egy bólintásra tellett tőlem, de még azt is megterhelőnek éreztem.

Végre lecsúsztak az ujjai a karomról és megfordult. Egy pillanatig habozott, talán akart még mondani valamit, de végül meggondolta magát, és elindult a nappali felé.

Ahogy ígértem, öt perc alatt lezuhanyoztam, és gyorsan lementem a ruháimért. A nappaliban találtam a táskámat, ott, ahová Nicky letette. Nicky cuccai is a földön hevertek. Elfeledkezett róluk a reggeli kifakadása miatt. A táskája és az órája még mindig ott volt, ahol hagyta őket, amikor megérkeztünk.

Felkaptam a vállamra, és visszarohantam az emeletre. Gyorsan átöltöztem, rendbe szedtem magamat és megkerestem Edwardot, aki már a kapuban állt, és éppen Dantét próbálta arrébb tuszkolni, hogy ki tudjon gurulni a kocsival.

Az órámra néztem. Negyed óra telt el azóta, hogy először mentem fel az emeletre.

– Bocs, kicsit elpiszmogtam az időt.

Felnézett rám, és bizonytalan mosolyba rándult az arca.

– Egy igazi férfi akár órákig is képes várni, amíg a barátnője öt perc alatt elkészül – mondta barátságos hangon.

– Nem vagyok a barátnőd – emlékeztettem. Azonnal elkomolyodott.

Elfordította keserű tekintetét és kiakasztotta a kaput, hogy kitárhassa. Ahogy elnéztem izmos testét és világosbarna fürtjeit, hirtelen furcsa érzésem támadt. Nem vagyok a barátnőd – futottak át utolsó szavaim az agyamon. Vajon miért olyan rossz érzés ezt kimondani?

Elmélkedtem volna még ezen néhány hétig, de beült a kocsiba és rájöttem, hogy útban vagyok. Visszahúzódtam a rododendron bokrok mellé és megvártam, amíg kitolat a garázsból a sötét Mazdájával.

Amint az utcán állt a kocsi, kiugrott belőle és a ház felé sietett, hogy bezárja az ajtót. Furcsa, ideges érzés kerített hatalmába. Bedobtam a hátsó ülésre a táskámat és beültem előre.

Egy teljes nap Edward Rileyval. Olyan csodálatosan hangzott, mégsem hagyott nyugodni valami ismeretlen érzés, amit nem tudtam azonosítani.

Miután megveregette kutyája oldalát, visszaakasztotta a kaput és bezárta. Még akkor is szórakozottnak látszott, amikor beült mellém. Nem valami biztató, ha ennyire máshol jár. A végén még részt vehetek a saját temetésemen és nem, mint gyászoló rokon…

Bekapcsolta a biztonsági övet, aztán a fűtéssel babrált, bár nem volt hideg.

– Zavar? – kérdezte, mikor a rádió bekapcsoló gombjára tévedt az ujja.

– A te kocsid, te vagy a főnök. Legalábbis addig, amíg nem heavy metal-t akarsz hallgatni, mert akkor átveszem a domináns szerepet.

Egy kósza mosoly suhant át az arcán. Már kezdtem megijedni, hogy többé nem láthatom csábos mosolyát. Bekapcsolta a rádiót, egészen lehalkította, aztán beindította a kocsit.

– Hol töltjük a napot? – kíváncsiskodtam.

– A közelben van egy koncert terem. Most ott ügyködünk – felelte, miközben sebességbe tette a kocsit, aztán anélkül indult el, hogy körülnézett volna. Persze nem kellett csúcsforgalomra számítania egy olyan utcában, ahol lakott. Bár csupa drága villa sorakozott mindkét oldalon, egy lelket sem láttam az utcán.

Amíg kisorolt a főútra, az arcát fürkésztem. Világos szemei az aszfaltra szegeződtek, mégis, mintha gondolatban máshol járt volna.

– Jól vagy? – kérdeztem kíváncsian. Úgy nézett rám, mintha egyenesen sértőnek érezné kérdésemet.

– Fogalmad sincs, hogy a bátyád mellett mennyire unalmassá vált már ez a kérdés.

Zavartan mosolyodtam el.

– Jaj, ne haragudj. Nem akartam tolakodó lenni, vagy idegesítő, csak… furán viselkedsz, ennyi az egész.

Elgondolkozva mért végig, majd a visszapillantó tükörre pillantott.

– Hát ez jellemző rám… vagyis… én csak… egy barátom kómában fekszik a kórházban. Talán sosem ébred fel. Ez elég megrázó.

– Nagyon sajnálom. Tehetek valamit érted?

Hálás tekintettel fordult felém, de végül újra az útra pillantott.

– Kösz, hogy nem mentél el. Mármint haza… szóval, csak… – kereste a szavakat. Egy mély ránc keletkezett egyébként sima homlokán. – Rossz lenne most egyedül.

Egy darabig hallgattunk, aztán befordult a sarkon és lefékezett a város egyetlen bevásárlóközpontja előtt.

– Mit csinálunk itt? – csodálkoztam.

– Bevásárolunk Mrs. Palmernek. Amíg zuhanyoztál átnéztem a listáját. Ha már itt vagyunk, akkor én is elintézem a bevásárlást. Danténak elkél már néhány kamionnyi kaja, mert folyton éhezik, mint egy sivatagi bennszülött, aki csak hetente egyszer lát mást a magokon és leveleken kívül.

Kiszállt és azonnal megkerülte a kocsit, hogy nekem is kitárja az ajtót. Még az övet sem kapcsoltam ki, amikor már az ajtó előtt állt és kíváncsian méregetett. Hát igen, életemben nem találkoztam még olyan korabeli fiúval, aki ennyire udvarias és figyelmes lett volna. Sőt, ha jobban belegondolok, még nála idősebb férfiak között sem volt dolgom effajta mentalitással. Ezen eltöprengtem egy hosszú pillanatig.

Mikor kiszálltam és rányomta a riasztót a kocsira, hirtelen eszembe jutott, hogy a táskám a hátsó ülésen maradt. Nem tűnt fel neki, már el is indult a nagy, üveges épület felé. Utána kiáltottam.

– A táskám! Nem lenne jó, ha feltörnék a kocsidat…

Felnevetett, szemei keskenyre húzódtak és egy röpke másodpercig akár el is hittem volna, hogy boldog, de végül elkomorult az arca.

– Ne aggódj, errefelé nem szokás az ilyesmi. Nyugodtan ott hagyhatod. Senki sem fogja betörni érte a szélvédőt.

– Én mégis inkább magammal vinném. Tudod, az ördög sosem alszik.

Vállat vont, bár látszott rajta, hogy nem érti miért fontos nekem annyira ez az egész. Kinyitotta az ajtót, kivette a táskámat, de mikor felé nyúltam, hogy elvegyem, a vállára kapta.

– Bocs kislány, de nem égetem magamat azzal, hogy egy lány cipeli a hátizsákot a jelenlétemben.

Vágott egy kedves grimaszt és bár először arra készültem, hogy felnyársalom a tekintetemmel, amiért nem adja oda a tatyómat, végül csak felsóhajtottam, beletörődve, hogy tényleg egy úriemberrel van dolgom.

Elengedett felém egy diadalittas vigyort, amitől olyan vonzó lett az arca, hogy erőt kellett vennem magamon, hogy ne ugorjak rá. Nem vagyok a barátnőd – jutottak eszembe korábbi szavaim. Én hülye. Ezt miért kellett mondanom?

Beléptünk a csupa üveg épületbe. Edward célirányosan megindult a közért felé, időt sem hagyva nekem, hogy megnézzem a kirakatokat. Nehéz volt tartani a tempóját, de azért próbáltam nem lemaradni.

A közért közel sem volt akkora, mint amihez szokva voltam. Elvett egy kocsit, majd a zöldséges pult felé sétált. Megállt egy hosszú, ládákkal telepakolt állvány előtt, és a répákat vizsgálgatta. A legszebb csomagot vette ki, és bedobta a kocsiba.

– Szereted a répát? – kérdezte kíváncsian.

– Naná, minden jöhet, ami ropog a fogam alatt. Na és te?

– Jah, tuti volt nyúl is az őseim között – vigyorodott el. Végre nem csak egy pillanatig volt jókedve. Elvett néhány kígyóuborkát és hadonászni kezdett vele, mint a csillagok háborújában Luke a fénykarddal.

– Jézus Edward, nem hagynád abba? – kérdeztem elvörösödve, miközben felvette a támadóállását. Egy öregasszony furcsán nézett ránk, aztán felkuncogott.

– Egy mindenkiért, és mindenki értem! – suhintott az uborkával felém.

– Itt hagylak, ha nem teszed le! – vicsorogtam szégyenkezve. Bár a kocsiba dobta az uborkát, láttam a széles mosolyt az arcán, amikor megfordult.

Hamar letudtuk a zöldségeket és a hűtőpulthoz mentünk. Egy darabig nézegette az előre csomagolt árukat, de semmit sem tett a kocsiba. A hentes pulthoz navigált és észvesztő pillantást intézett a lány felé, aki kiszolgált.

– Riley! – derült fel a lány arca, amint meglátta. – Hát téged is látni erre felé? Azt hittem, már olyan híres lettél, hogy a bejárónőd jár vásárolni helyetted.

– Semmi pénzért nem hagynám ki a lehetőséget, hogy levegyelek a lábadról a mosolyommal – közölte Edward vidám, közvetlen hangon.

– Hát ajánlom is, hogy ide told a képed, különben én megyek hozzád, és akkor nézhetsz.

– Bármikor nyitva előtted az ajtóm, Melody – mosolygott Edward. A lány annyira el volt foglalva csábító tekintetével, hogy észre sem vett. – Mire szavazol, sonka, vagy szalámi? – fordult felém Edward. Az eladólány féltékeny pillantással mért végig. Már megint ez a tekintet. Bárhová megyünk, a lányok megvető szemekkel méricskélnek, mint valami betolakodót. Máskor zavarba hozott volna, de most egyenesen felháborított, hogy egy eladólány így mustrál. Belekaroltam Edwardba, aki meglepődött ugyan, de nem húzódott el.

– A sonka finomabb, de ha egy nőnek a kettő közül kell választani… a szalámi a nyerő!

Egy másodpercig értetlenül nézett rám, aztán elnevette magát.

– Akkor virsli is jöhet? – kérdezte csillogó szemekkel.

– Bármi, amit megkívánsz – vigyorogtam.

– Mármint te, Drága. Én nem bukok a hosszú, vastag dolgokra.

– Hmm. Akkor mire is buksz? – kérdeztem incselkedően végigsimítva a karján. Bizonyára rájött, hogy a közjáték nem neki szól, hanem az eladólánynak, mert amint a lányra nézett, olyasmit mondott, amitől padlót fogtam.

– Mindenre, ami J-vel kezdődik és asminra végződik.

Elpirultam, sőt, egyenesen fülig vörösödtem. Jól mulatott rajtam, láttam a szemén, milyen elégedett magával. Bosszankodva vettem tudomásul, hogy semmi frappáns válasz nem jut eszembe.

– Szóval akkor kérünk sonkát, mert finom és szalámit, mert izgalmas. És ha van virsli is… – elhallgatott, és kacsintott egyet a lány felé, aki újra felderült.

– Olyan szalámit hozok neked, hogy szégyenkezni fogsz – vetette oda a lány, és ezúttal úgy nézett rám, mint egy szövetségesre. – Eltűnt egy ajtó mögött, bár háromféle szalámit is láttam kitéve a pultba. Egy pillanat múlva hosszú, vastag rúddal tért vissza, lemérte, majd Edward kezébe nyomta.

– Erre a vendégem vagy, szépfiú!

– Edward elképedve nézte a szalámit, aminél vastagabbat és hosszabbat még sosem láttam. A lány a papírra írta a nevét és azt, hogy állja a szalámi árát.

– Oké, csinos darab – ismerte be Riley zavart mosollyal.

– Hmm… Még van mire edzened, ahogy elnézlek – sandított rá a lány, miközben elfordult, hogy felszeletelje a sonkát.

– Gyanítom, hogy ha megfeszülök sem lesz nagyobb – nevetett Edward. Nem ismertem rá. Néhány perce még búskomor volt. Most meg fülig ért a szája.

– Azért csak gyúrj édes, hátha!

Edward ismét felkacagott. Olyan szívből jövő hangon, amilyet tőle még nem hallottam. Nem mintha túl régre nyúlt volna vissza ismeretségünk, legalábbis az a része, amire vissza tudtam emlékezni.

– Majd próbálkozom – ígérte.

Búcsúzóul rákacsintott a lányra, bedobta a kocsiba a sonkát, a szalámit és a virslit aztán elindult.

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (21 votes cast)
Edward Riley 16. rész, 9.7 out of 10 based on 21 ratings