A telefon csörgése mentett meg a további kínos beszélgetéstől. Felálltam, szinte megkönnyebbültem, miközben Jasmin is felegyenesedett. Kicsit bosszantotta, hogy félbeszakította a készülék lágy, csendes dallama, de azért visszaült a helyére, hogy befejezze a reggelijét.

– Halló, tessék! – szólaltam meg rekedt, megviselt hangon.

– Szia, Kicsim, valami baj van? Olyan kimerült a hangod.

– Szia, anyu. Minden rendben, csak kicsit rosszul aludtam – motyogtam kényszeredetten, miközben tekintetem Jasminre tévedt, aki engem figyelt, méghozzá nyíltan. Zavarba jöttem. Dante éppen befejezte az evést, és elégedett dünnyögésbe kezdett.

– Megint rémálmaid voltak? – kérdezte anyu aggódva. Komolyan mondom, mintha az egész világ értem izgult volna. Ki nem állhattam, hogy mindenkit a hogylétem érdekel. Jobb szerettem magamban tartani az érzéseimet, de azok számára, akiknek számítottam, nyitott könyv voltam.

– Nem. Semmi ilyesmi. Csak… szóval… Nicolas itt aludt éjjel.

– Valóban? Hogy van? Régen láttam.

– Jól van. Igazából nem egyedül jött – sóhajtottam, miközben Jasmin befejezte az evést, és kíváncsi szemeit még mindig az arcomra szegezve szűkölni kezdett.

– Talán Victor, Jason és Ricky is nálad töltötte az éjszakát?

– Nem – feleltem, és kissé elfordultam, hogy Jasmin ne lássa az arcomat. Görcsösen szorongattam a sötétszürke kagylót, miközben igyekeztem némi nyugalmat erőltetni a hangomra, ami nehezebbnek bizonyult, mint először hittem. – A húgát hozta magával…

– Hogy? – csodálkozott anyu. – Úgy érted, hogy Jasmin a városban van?

– Igen. Tegnap előtt jött.

– Ó, hát ez fantasztikus hír. Michael nem is mondta, hogy visszajön.

– Nem jött vissza. Vagyis nem végleg – motyogtam. Zavart, hogy Jasmin minden szavamat hallja, mert féltem, hogy olyasmi is kicsúszik a számon, amit nem szeretnék. – Csak látogatóba jött, de úgy néz ki, marad egy darabig.

– Tényleg? Akkor én is láthatom? Úgy szeretném már megölelni. Istenem, egészen kislány volt még, amikor utoljára láttam. Biztos alig ismer majd rám, azóta mind a ketten sokat változtunk.

– Valójában – kezdtem idegesen tördelve a telefon zsinórját –, nem emlékszik már azokra az időkre. Engem sem ismert fel.

Oldalra pillantottam, hogy lássam, miképpen reagál a szavaimra. Szégyenkezve sütötte le a tekintetét, pedig igazán nem az volt a szándékom, hogy kínos helyzetbe hozzam.

– Nem ismert meg? Hiszen annyira szerettétek egymást – képedt el anyu.

– Tizenegy éves volt, érthető, ha már nem tudja felidézni azokat az éveket – mentegettem Jasmint, aki láthatóan egyre feszültebb lett.

– Nem volt már olyan kicsi. Emlékeznie kéne. Végül is rajongott érted, ahogy te is érte, és…

– Sokat változtunk azóta. Nagyon kedves lány – vágtam anyu szavába, csak mert bántam már, hogy egyáltalán felhoztam a témát.

– Na és elmondtátok már neki a jó hírt? Vagy…

– Nem… Még semmit sem mondtunk. Ez különben sem a mi reszortunk. Michael majd elmond neki mindent, amiről úgy gondolja, hogy tudnia kell.

Anyu hallgatott, Jasmin azonban felemelte a fejét, és kíváncsian méregetett. Korholtam magamat, hogy nem bírtam ködösebben fogalmazni, de úgy vert a szívem, hogy még saját gondolataim is alig jutottak el a tudatomig.

Dante ugatása törte meg a csendet. Nyilván rájött, hogy anyuval beszélek, mert két lábra állt, megtámaszkodott a konyhapulton – ami így a hasa közepéig ért -, és a telefont kezdte szaglászni. Újabb csaholása miatt felemeltem a kagylót. Nem lehetett túl jó érzés a vonal másik végén lenni, amikor teljes hangerejével mondta a magáét.

– Nem szabad, pajti! Ülj le szépen és maradj csendben.

Elkeseredetten tette le a fenekét a járólapra, és bár már nem ugatott, nyüszítve adta tudtomra, hogy ő is szeretne beszélgetni anyuval.

– Jézusom! – nyögte anya, amikor újra a fülemhez emeltem a kagylót. – Kiszakadt a dobhártyám Dante akciójától.

– Bocsáss meg. Későn vettem észre, hogy mire készül – mentegetőztem.

– Tartsd oda neki a telefont, had üdvözöljem – mondta. Hallottam a hangján, hogy nevet. Szinte láttam magam előtt boldog mosolyát. Dantét épp úgy szerette, mint én, vagy még annál is jobban. A második gyermekének tekintette, és Lestát iránt is hasonló érzéseket táplált. Amióta apa nem élt velünk, a két állat teljes értékű családtaggá nőtte ki magát az életünkben.

Engedelmesen leengedtem a kezemet, a kagylót cimborám füléhez tartva. Anyu mondhatott valamit, mert Dante farka úgy kavarta a levegőt, mint egy ventillátor. Szinte vigyorogva meredt az apró valamire, amiből imádott gazdája hangja áradt. Egy pillanatig rám sandított azokkal a sötét, kifejező szemeivel, aztán vakkantott néhányat. Elhúztam a telefont, miközben toporogni kezdett, és úgy lesett rám, mintha még mindig igényt tartana a „társalgásra”.

– Most már csend legyen! – intettem le, miközben anyu kacarászott a vonal túlsó végén.

– Remélem, rendesen gondoskodsz róluk, amíg távol vagyok.

Még a feltételezés is sértő volt, tekintve, hogy ha rajta múlt volna, már régen kimúlt volna mindkét jószág. Sosem jutott eszébe megetetni őket, hiszen még ő maga is elfeledkezett olykor arról, hogy a szervezete igényli a táplálékot. Nélkülem talán épp úgy éhen halt volna, ahogy az állatok.

Nem siettem a tudomására hozni, hogy ezúttal lekéstem a reggeli etetést, és csak most jutottam el odáig, hogy teletömjem az éhes pocakokat. Dante már jóllakott ugyan, de biztosra vettem, hogy sokáig nem bírja majd evés nélkül. Néhány óra múlva már lesi majd a hűtőt, és könyörgő szemekkel koldul valami nasit.

– Hát… igazából csont és bőr mindkettő. Azóta nem ettek, hogy elmentél. Mindig elfelejtem megetetni őket. De nem panaszkodnak. Legalábbis még egyik sem mondta, hogy változtatni kéne a rendszeren, ezért feltételezem, jól viselik…

– Elég te bolond! – kacagott fel jóízűen anyu. – Ne légy szemtelen.

– Mindenki jól van, kár emiatt aggodalmaskodnod – mosolyogtam félig-meddig türelmetlenül.

– Nicky ott van még? Köszönnék neki.

– Már elment. Dolgoznia kell – sóhajtottam. Azt persze nem tettem hozzá, hogy Jasmin még mindig az asztalnál ül, és mandulavágású szemeivel engem vizslat.

– Mit csinálsz ma? – váltott témát anyu a tőle megszokott átmenet nélkül.

– Elmegyek bevásárolni. Mrs. Palmernek megígértem, hogy neki is megveszek mindent, amit kér. Aztán beugrom hozzá, átviszem a cuccot. Utána meg kell csinálnom az ülésrendet a Martinez esküvőre. Meg a blogra is kéne néhány cikk, és ha lesz időm, még…

– Elég! Már abba belefáradtam, hogy hallgatom – kuncogott. – Most mennem kell Szívem, de majd hívlak még. Jó legyél, és vigyázz magadra.

– Úgy lesz – ígértem.

– Nézz be Dr. Matthewshoz. Ha jól emlékszem, már időszerű a jelenésed nála.

– Jól vagyok, anyu. Semmi bajom.

– Csak menj el hozzá, kérlek.

Kelletlenül sóhajtottam fel.

– Jól van. Ha lesz időm, benézek hozzá.

– Esküdj meg rá, hogy tényleg elmész! – erősködött.

– Elmegyek – morogtam kedvetlenül.

– Akkor jó. Szeretlek, Kicsim és vegyél dzsekit, ha elmész otthonról. Azt halottam, hogy rossz időt mondanak mára. Nem szeretném, ha megint megfáznál.

Folyamatos aggódása épp olyan idegesítő volt, mint Nicolas állandó idegeskedése. Senki nem vette észre, hogy időközben felnőttem és férfivá értem. Úgy kezeltek, mint egy taknyos kiskölköt, és bármennyire feszengtem is emiatt, képtelen voltam megértetni velük, hogy milyen kínos nekem ez az egész.

– Szeretlek anyu – tértem ki a válasz elől.

– Akárcsak én téged, Angyalom. Add át Mike-nak és Nickynek a csókjaimat.

– Átadom, bár ha nem haragszol, csak szóban – mondtam halkan.

Újra felnevetett.

– Légy jó, kis bolond.

– Te is, anyu – búcsúztam és letettem a telefont. Jasmin várakozóan nézett rám.

– Mi is az, amit nem mondtatok el nekem?

Reméltem, hogy már megfeledkezett róla, de tévedtem. Nagy levegőt vettem, és hozzáfogtam, hogy elpakoljam a kaja maradékokat. Ki kellett valamit találnom, hogy kimentsem magam ez alól a nyilvánvalóan kellemetlen beszélgetés alól.

Már éppen újra szóra nyílt a szája, amikor a mobilom zenélni kezdett. Áldottam a hívót, bárki is legyen az. Előhalásztam a zsebemből a telefont és felvettem. Samuel nevét írta ki a kijelző. Vajon mit akarhat a szabadnapomon?

– Helló Sammy, mi a helyzet? – üdvözöltem barátságosan, bár általában nem vettem jó néven, ha olyankor hívtak, amikor épp pihenőnapom volt. De most örültem, hogy legalább időt nyerhetek a beszélgetéssel.

– Szia, Edward. Van egy rossz hírem – kezdte hallhatóan idegesen.

Más sem hiányzott, mint egy rossz hír. Egyébként is pont elég gáz napnak ígérkezett, és még ez is…

– Ne kímélj!– sóhajtottam a hűtőnek támasztva hátamat. Reméltem, hogy semmi komoly. De hamar kiderült, hogy mekkorát tévedtem…

– Tonyról van szó. Idefele jövet karambolozott.

– Jézus! – nyögtem együtt érző hangon. – És jól van? Megsérült?

Tony Ramirez három éve dolgozott nekem, azóta, hogy előléptettek, de már gyakornokként is együtt tettük a dolgunkat. Közel nyolc éve ismertem, és a barátomnak tartottam, annak ellenére is, hogy a főnöke voltam.

– Sajnos nincs jól. A Saint Joseph-be vitték. Jelenleg is kómában van.

– Jaj, ne… – hunytam le a szememet, és igyekeztem meggyőzni magamat róla, hogy nem lesz semmi komoly baja. – A családját értesítette már valaki?

– A kórházból felhívták őket, amennyire én tudom.

– Beszélek velük – ígértem, mert úgy éreztem, ennyit megérdemelnek. Biztosítanom kellett őket arról, hogy bármeddig fekszik is kórházba, az állása megvárja majd. Legalább emiatt ne aggódjanak. Reméltem, hogy egy napon még visszatér majd közénk. Egy temetés most nem az a dolog volt, amire készen álltam lelkileg. Egy barátot elbúcsúztatni még stabil lelkiállapotban is borzalmasan nehéz, és én most úgy ingadoztam, mint egy fűszál, ha viharos szél tépkedi.

– A másik gond az, hogy így kevesen vagyunk. Tony nélkül nem leszünk kész időben. Amúgy is több ember kellett volna az esküvőhöz, és a munkája…

– Tudom – vágtam Samuel szavába. – Adj egy percet, amíg végiggondolom, mihez kezdjük.

Leengedtem a telefont, és egy percig próbáltam összeszedni a gondolataimat, de lehunyt szemem előtt Tony véres, péppé roncsolódott arca lebegett. Ez jellemző volt rám, mindig a legrosszabbra számítottam.

– Jól van – vettem egy nagy levegőt. – Szólj Jesse-nek, hogy vegye át Tony helyét, amíg rendbe nem jön.

– De akkor Jesse munkája esik ki, és…

– Őt könnyebb pótolni. Jesse régóta asszisztál Tonynak, nagyjából tudja, mi a dolga. Az ő helyére keresek valakit ideiglenesen.

– Ahogy akarod Edward.

– Mikor mehetek be Tonyhoz? – kérdeztem, remélve, hogy mielőbb meglátogathatom.

– Egyelőre nem. A mentős azt mondta, azonnal a műtőbe viszik, és ma már kizárólag a családja látogathatja meg, ha egyáltalán… – Nem fejezte be a mondatot, amiért hálás voltam. – Megadtam nekik a számodat, és kértem, hogy szóljanak majd a szüleinek, hogy hívjanak fel, ha tudnak valamit. Megüzentem nekik, hogy sokan aggódunk Tony miatt, és szeretnénk tisztában lenni a fejleményekkel. Bocsáss meg, hogy helyetted intézkedtem, tudom, hogy nem az én dolgom, de nem voltál itt, és én…

– Köszönöm. Én ugyanezt tettem volna. Hálás vagyok neked, igazán.

– Be tudnál jönni? Elkélne most a tekintélyed. Mindenki padlón van, és ha így haladunk, sosem leszünk készen.

– Persze, nem gond. Megoldom. Húzd ki még úgy két órát, aztán bemegyek. Mondd meg mindenkinek, hogy ma túlórázunk. Ha túl vagyunk az esküvőn, mindenki elmehet egy nap fizetett szabadságra. De az esküvőig nincs pihenőnap. Aki szabadnapos lenne, az utólag megkapja majd a napját.

– Rendben, Edward. És bocs, hogy elszúrtam a…

– Nem a te hibád. Ez a dolgom, ezért fizetnek. Ha gáz van, ott a helyem. Amint tudok, megyek. De még van egy ígéretem, amit szeretnék betartani. De sietek, ahogy csak tudok.

– Rendben. Akkor várunk. Addig is vigyázz magadra.

– Te is Sammy. És kösz, hogy hívtál.

– Bár ne kellett volna.

Szomorúan nyomtam ki a telefont, miközben keserű íz terjedt szét a számban. Tony meghalhat… Mi lehet még ennél is rosszabb?

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (18 votes cast)
Edward Riley 15. rész, 9.7 out of 10 based on 18 ratings