Tiszta, tökéletes hang tört fel izmos mellkasából. Halkan, de határozottan dőltek belőle a szavak, megborzongatva már amúgy is remegő testemet. Alábecsültem őt. Fogalmam sem volt, eddig hogy nem szerettem bele a hangjába. Sokkal magasabb volt, mint ahogyan beszélt, de olyan hibátlan, hogy szebbet elképzelni sem tudtam.

Ahogy hallgattam, miközben érzelmektől meg-megránduló arcát fürkésztem, lassan ráébredtem valamire. Úgy csapott belém a felismerés, mint egy nyári viharban a villám a leghatalmasabb, legpompázatosabb fa törzsébe. Megrendültem a gondolattól, de kár lett volna tagadnom, hiszen minden porcikám egyetlen érzést sugárzott az agyam felé.

Vágyat. Erős, semmivel sem összetéveszthető, intenzív vágyakozást. Leküzdhetetlen késztetést éreztem rá, hogy azon nyomban rávessem magamat, és magamhoz öleljen izmos testét, hogy csókokkal áraszthassam el vonzó arcát. Soha életemben nem kívántam még senkit annyira, mint őt. Bármit megadtam volna azért, hogy magamra húzhassam, mint egy puha, meleg takarót, és belefúrhassam arcomat a vállába, hagyva, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

Nem vette észre heves reakciómat. Egyszer sem nyitotta ki a szemét, amitől csak még ellenállhatatlanabbnak éreztem. Egészen belefeledkezett a szomorú dalba, amit biztosan ő írt, mert annyira nagyon illett hozzá és kegyetlen életéhez.

A szám egy kislányról szólt, akinek a szülei folyton veszekednek. A kislány az ágy alá bújva hallgatja őket, miközben csendesen imádkozik a Jóistenhez, hogy végre legyen vége, hogy a szülei hagyják abba. Aztán a kislányból nő lesz, és a férfiak észreveszik, de ő tart tőlük, fél, mert már nem hiszi, hogy létezik igazi szerelem, ami túlmutat a nézeteltéréseken és a gyűlöleten. Aztán eljön a nap, amikor a lány már nem tudja tovább elviselni a magányt. Egy szakadék szélén áll, és remény vesztve sóhajt fel. „Ezt nem bírom tovább…”. Aztán leveti magát a mélybe és elnyeli az örök sötétség.

Amikor befejezte a dalt, lassan kinyitotta a szemét, és én döbbenten fedeztem fel egy könnycseppet a szeme sarkában.

Hosszú, eseménytelen pillanat telt el. Amíg némán figyeltük egymás reakcióját, Dante az ágyat leste, remélve, hogy gazdája megkönyörül sanyarú sorsú cimboráján. Edward azonban észre sem vette a kutyát. Pont annyira elmerült a tekintetemben, mint én az övében. Fogalmam sem volt, mindez mit jelent. Képtelen voltam bármilyen gondolatot összehozni. Mint az óceán, úgy nyelt el Riley csodálatos tekintete, és csak akkor eszméltem fel, amikor egy fájdalmas sóhaj kíséretében elfordította a fejét.

– Az apám mindig azt mondta, hogy nálam mihasznább kölyök nincs a földön – kezdte megtörten. Újra elhatalmasodott rajta a keserű csalódottság, pedig ezúttal nem volt oka efféle érzésekre. – Szerinte egyedül fogok meghalni, magányosan, mert képtelen vagyok alkalmazkodni másokhoz. Úgy véli, hogy szeretek szenvedni, és szándékosan okozok minél nagyobb fájdalmat magamnak, csak hogy aztán elmerülhessek az önsajnálatban. Tudod, mi a borzasztó mindebben? – kérdezte, miközben elővett egy szál cigarettát.

– Az, hogy egy apa így vélekedik a saját fiáról? – találgattam. A fejét csóválta, miközben szórakozottan túrt a kutya vastag, sprőd bundájába.

– Az a legrémesebb, hogy talán igaza van. Egész életemben gyűlöltem magamat. Sosem tudok felengedni, önfeledten szórakozni, ahogy a korombeliek. Inkább ücsörgök itthon egyedül, minthogy kitegyem a lábam az utcára, mert előre félek attól, hogy valaki megszólít, hogy odajön hozzám, hogy megérint… – Az utolsó szavakat kiejtve megborzongott a teste. – Rosszul vagyok tőle, ha idegenek érnek hozzám. Nevetséges nem igaz? Mintha csak felsőbbrendű lennék… Ki vagyok én, hogy undorodom másoktól?

– Edward – nyújtottam előre a kezemet, hogy megérintsem ökölbe szorított kezét, de rájöttem, hogy éppen arról beszél, mennyire irritálja mások érintése, erre én még fokozom is kellemetlen érzéseit. Visszahúztam a kezemet, miközben alig bírtam legyőzni a szánalmat, amit iránta éreztem. Nem akartam szánni őt. Azt szerettem volna, ha kicsit felvidul. Bármit tettem, akárhogy is igyekeztem a kedvében járni, végül mindig elszomorodott. Délelőtt egészen más volt. Most sokkal meggyötörtebbnek látszott halovány arca, ami még a lámpa fényétől sem tűnt kevésbé fakónak.

– Az a te legnagyobb bajod, hogy nincs melletted senki, aki emlékeztetne az erényeidre – mondtam őszinte hangon. Fáradt mosolyt intézett felém.

– Meg kéne próbálnod aludni kicsit. Kimerültnek látszol.

– Én nem…

– Kérlek – állt fel az ágyról, hogy felhúzza az egyik rolót. Kitárta az ablakot. A hűvös fuvallat kissé magamhoz térített. Próbálta kiszellőztetni a tömény füstöt, amit szinte vágni lehetett. – Aludj itt. Dantéval átköltözünk anyu dolgozó szobájába. Úgyis van egy kis dolgom. Meg kell terveznem egy ülésrendet.

– Az éjszaka közepén? – csodálkoztam.

– Mondtam már, általában éjjel vagyok fent. Már ha nem dolgozom. Bár olyankor is főleg este van munkám. Pihenj csak, én már aludtam, most te jössz.

Ezzel az érvvel nem szállhattam vitába. Kihúzta az ágynemű tartót, hogy tiszta huzatot vegyen elő. Megfogtam vékony csuklóját, megfeledkezve arról, mennyire zavarja érintésem.

– Bocsáss meg – húztam vissza olyan sebességgel a kezem, mintha valami forrót érintettem volna meg. Bágyadt mosoly terült el komor arcán.

– Semmi baj.

– Jó ez az ágynemű. Nem kell másikat húznod.

– Nem alhatsz utánam – nézett rám zavarodottan.

– Te is ruhában aludtál rajta. Nincs hideg, nem kell takaró.

– Akkor legalább a párnát áthúzom – motyogta feszülten.

– Edward – szóltam hozzá a leglágyabb hangomon. – Szerintem hagyd azt az ülésrendet. Alig állsz a lábadon. Feküdj le te is.

Olyan szemekkel nézett rám, mint aki nem érti a nyelvet, amit beszélek. Láttam rajta, mennyire kimerült, és eszem ágában sem volt hagyni, hogy átvirrassza az éjszaka hátralévő részét.

– Nem tudnék most aludni – sóhajtotta. Leültem az ágyra, és várakozóan pillantottam rá. Felhúztam térdeimet, és magamra terítettem a takarót. Zavarba jött.

– Most mi van? – kérdezte ideges feszengéssel a hangjában.

– Ha te nem alszol, akkor én sem. Ennyi. Szóval úgy fest, hogy még elég hosszú éjszaka vár ránk…

Láttam a szemében a döbbenetet, de elhatároztam magamat, és eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy meggyőzzön. Alvásra volt szüksége, és biztosra akartam venni, hogy tényleg el is fog aludni.

– Már kezdtem elfeledkezni róla, hogy ti lányok milyen erőszakosak vagytok – nyögte beletörődött hangon. – Nyertél, lefekszem.

Nem hittem neki. Tudtam, hogy amint elalszom, felkel, hogy nekifogjon az ülésrendnek, vagy bármi másnak, ami ébren tartja. Valahogy láttam az arcán, hogy még nem győztem le. Szemmel intettem az ágy még szabad része felé. Értetlenül pislogott rám elnehezedő szemhéja alól.

– Látni akarom, hogy tényleg elalszol – közöltem határozottan.

Meghökkentették szavaim.

– Jézus Jasmin! – fakadt ki felháborodva. – Nem vagyok már gyerek. Nem kell úgy tenned, mintha az anyám lennél.

– Ahogy akarod! – vontam vállat és felálltam. Kíváncsian követett tekintetével. Dante csóválni kezdte a farkát és érdeklődve figyelte, ahogy elindulok az ajtó felé.

– Alhatsz itt – szólt utánam Edward.

– Majd alszom a saját ágyamban.

– De hiszen azt mondtad, hogy ha én lefekszem, akkor te is…

Megfordultam és szigorú tekintettel pillantottam rá.

– Bocs Edward, de nem veszem be, hogy aludni akarsz. Komplett hülyének nézel és ez frusztráló. Szóval most felkeltem a bátyámat és megkérem, hogy vigyen haza. Vagyis apához. Szóval vigyen el innen…

Egyenesen megrémült. Nem akartam zsarolni. Egyszerűen idegesített, hogy nem őszinte velem. Úgy döntöttem, hogy nincs okom maradni, mégha kedveltem is őt. Egyik lábáról a másikra nehezedett. Egyetlen hosszú másodpercig még elnéztem sápadt arcát, aztán a kilincsért nyúltam. Azon tűnődtem hol hagytam el a cipőmet. Bizonyára a nappaliban. Elhatároztam, hogy többet nem hagyom magam rábeszélni arra, hogy nála éjszakázzak. Úgy éreztem, hogy rossz hatással vagyok rá. Megállás nélkül kényelmetlenül érezte magát egész éjjel és nem akartam, hogy miattam legyen mindig rossz kedve. Ezért is szerettem volna mielőbb elhagyni a házat.

Kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra. Edward feszengve állt. Láthatóan ideges volt. Éreztem magamon ijedt pillantását, de nem törődtem vele. Elindultam a lépcső felé.

– Jasmin kérlek! – szólt utánam elhaló hangon.

Ügyet sem vetettem rá. Elindultam a lépcső felé. Edward utánam sietett. Dante árnyékként követte. Mire utolért a lépcsőfeljárónál álltam. Megfogtam a korlátot, és éppen készültem az első fokra lépni, mikor elkapta a csuklómat, bár nem szorított meg.

– Ne csináld ezt, kérlek! – nyögte esdeklő hangon. Tekintetem végigfutott fehér arcán, vörös szemein és bizonytalan tartást felvett testén.

– Én megbíztam benned Edward, de talán hiba volt – sóhajtottam keserűen.

Csalódottan nézett rám. Lesütötte tekintetét és láttam rajta, hogy keresi a szavakat. Megviselt volt és halálosan kimerült, nem épp a legjobb párosítás, amikor értelmes gondolatokat kéne kreálnia.

– Igazad van, sajnálom – nyögte ki a szavakat összepréselt ajkain keresztül. Nem szívesen láttam megalázkodni, de most egyértelműen erre készült. – Bármit megteszek, csak maradj! Könyörgöm…

Ahogy elnéztem szomorú arcát, megesett rajta a szívem. Képtelen voltam neki nemet mondani. Olyan ártatlannak látszott, mint egy négy-öt éves kisfiú. Aggódó tekintetét lassan emelte rám, és egy percig sem volt kérdés előttem, mennyire fél attól, hogy megbántott.

Tartottam egy perc szünetet, amíg végiggondoltam magamban, hogy mihez kezdjek vele. Még mindig haragudtam rá, az eszem azt súgta, hogy menjek, de a szívem sebesen vert és próbált meggyőzni róla, hogy nem tehetem ezt vele. Most nem, amikor ilyen állapotban van. Nem bánthatom, nem forgathatom meg benne a tőrt. Nem áll készen rá, hogy elviseljen egy újabb csalódást.

A padlót bámulta. Szégyenlősen fordította el kissé a fejét, és bizonyára továbbra is a szavakat kereste, amikkel meggyőzhet róla, hogy valóban bármire képes volna azért, hogy maradásra bírjon.

Dante leült Edward oldalán és megállás nélkül mondta a magáét. Félig nyüszítve magyarázott, miközben járt a farka. Tudtam, hogy érzi a feszültséget és rá is hatást gyakorolt a hangulat, ami minket is az uralma alá vont. Végigmértem a kutyát. Sötét szemei kérlelve meredtek rám, mintha ő is csak arról akart volna meggyőzni, hogy hiba lenne elmennem.

Edward és Dante annyira sebezhetőnek tűnt ebben a pillanatban, mintha tőlem függene a létük. Hogy lehet egy ilyen helyzetben ellent mondani nekik?

– Egyetlen feltétellel vagyok hajlandó itt maradni – közöltem határozottan. Edward azonnal felnézett és láttam a szemén, hogy nincs olyan, amit ne kérhetnék tőle. Reménysugár gyúlt fáradt tekintetében. – Akkor maradok itt, ha látom, hogy tényleg alszol.

Zavartan bólintott, azzal az arccal, amivel a kisgyerekek beletörődnek a szülői utasításokba. Szántam a fiút, de tudnom kellett, hogy tényleg kialussza magából a letargikus hangulatot, ami az éjszaka folyamán jellemezte. Szerettem volna újra látni a mosolyát.

Visszamentünk a szobájába. Dante elhelyezkedett az ágy lábánál, Edward pedig leült és idegesen pillantott rám. A szék felé indultam, hogy odahúzzam az ágyhoz, amikor csendes hangja megállásra késztetett.

– Nem akarom, hogy egy széken ücsörögj. Úgy nem tudnék elaludni.

Az arcát fürkésztem egy darabig, aztán megvontam a vállamat.

– Akkor mit szeretnél?

Gondolkozás nélkül válaszolt, kissé bágyadt, de viszonylag határozott hangon.

– Elég nagy az ágy.

Felvont szemöldökkel meredtem rá. Alig akartam hinni a füleimnek. Még huszonnégy órája sem ismertem és máris arra kért, hogy aludjak egy ágyban vele. Felháborodva kellett volna kikérnem magamnak még a feltételezést is, hogy ilyenre hajlandó lennék, de aztán bevillant, hogy igazságtalan lennék, hiszen ő nem képes úgy tekinteni rám, mint egy újdonsült ismerősre.

Nehezére esett nyitva tartani a szemét és újra ásított egyet, aztán türelmesen pillantott fel, de látszott rajta, hogy majd leragadnak a szemei.

– Jól van. Legyen. Addig, amíg el nem alszol. Aztán lemegyek Nickyhez – bólintottam.

Nem vitázott velem, bár tudtam, hogy jobban szeretné, ha nem mennék már el reggelig. Érződött rajta, hogy kicsit csalódott, de túl konzervatív nevelést kaptam ahhoz, hogy mellette aludjak el. Persze abban is biztos voltam, hogy úgysem tudnék aludni.

Behúzódott az ágy távolabbi végébe és kicserélte a párnákat. Azt vette magához, amin korábban aludt, a másikat kissé felrázta nekem. Mivel ő is ruhában volt, lelkiismeret-furdalás nélkül helyezkedtem el mellette. Szembe fordultam vele, hogy lássam megviselt vonásait.

– Köszönöm – suttogta, miközben lehunyta a szemét, de szerintem csak azért, hogy ne kelljen állnia tekintetemet.

– Mit? – kérdeztem értetlenül.

– Hogy törődsz velem – motyogta. Ez volt az utolsó szó, amit mondott. Mire válaszoltam volna, már szuszogni kezdett. Hát tényleg ennyire fáradt volt?

Úgy döntöttem, egy kicsit még maradok. Felkeltem, becsuktam a nyitva felejtett ablakot és lekapcsoltam a lámpát, majd lassan visszafeküdtem mellé, ügyelve rá, hogy ne ébresszem fel. Mivel ráfeküdt a takarójára, a sajátomat terítettem rá és óvatosan, nagyon gyengéden adtam egy puszit forró arcára.

– Álmodj szépeket Edward – suttogtam a fülébe. Motyogott valamit egy olyan nyelven, ami nem létezett, aztán sóhajtott egyet és kinyújtotta a karját.

Megszokta, hogy egyedül alszik és bizonyára a takarót akarta magához húzni, helyette azonban engem ölelt át. Ahhoz túl nehéz voltam, hogy elhúzzon, ezért ő bújt oda hozzám, de mindezt már úgy tette, hogy nem volt tudatában. Ütemes légzése meggyőzött arról, hogy már alszik.

Feszülten figyeltem, nem tudtam, hogy kelhetnék fel anélkül, hogy felébreszteném. Elég szorosan ölelt ahhoz, hogy valami ügyes stratégiára kényszerítsen. Időre volt szükségem, hogy kitaláljam mitévő legyek…

Szerző: Audry

VN:F [1.9.13_1145]
Rating: 9.7/10 (17 votes cast)
Edward Riley 12. rész, 9.7 out of 10 based on 17 ratings